A ​maximalista 63 csillagozás

Hazai Attila: A maximalista

Szelíd és brutális történetek hétköznapi nyelven elmesélve. Dermesztő humor és gyermeki rácsodálkozás: tényleg? ez van?
Trandafír, a bicikliző fenomén.
A kötetben nem publikált novellák esszenciális sűrűségben mutatják meg a Hazai-próza vad ízeit. Angyali abszurd és alpári realizmus. Az élet felfoghatatlan és triviális, és aki mesél: kérlelhetetlen, kiszámíthatatlan, infantilis. Naiv, és közben rafináltan provokál. Védtelen, agresszív, kiszolgáltatott.
A legvagányabb mimóza?
A kortárs irodalom rakkendroll botrányhőse?
Annyi biztos, hogy az egyik legmaibb szerzőnk – nagy kár, hogy nincs már köztünk.
A maximalista Hazai Attila hatodik könyve.
Garaczi László

Eredeti megjelenés éve: 2015

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2015
136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431742
>!
Magvető, Budapest, 2015
136 oldal · ISBN: 9789631433333

Enciklopédia 5


Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 33

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Hazai Attila: A maximalista

Ha egyetlen novellistát kellene megneveznem, aki nélkül nem lennének olyanok napjaink kisprózái, amilyenek, akkor az egyértelműen a 2012-ben, tragikusan fiatalon elhunyt Hazai Attila lenne. Bár az irodalmi pályafutása érdemben csak néhány évig, talán ha egy évtizedig tartott, de az egész tényleg olyan volt, mintha egy furcsa, ragyogó és korábban soha nem látott üstökös szántotta volna fel a hazai irodalom egét, hogy aztán gyorsan eltűnjön a semmiben, ám hatása így is kitörölhetetlenül velünk maradt.

Hazai, ha lassan is, de most már elfoglalhatja a méltó helyét az irodalmi kánonban, ugyanis a vele kapcsolatos botrányok (elég, ha csak az őt ismertté tevő, egy Örkény emlékére kiírt tehetségkutató pályázat apropóján íródott novellára, A pulóverre gondolunk, amelyben az elbeszélőnk merő sajnálattal úgy dönt, hogy nemi kapcsolatba lép egy levágásra ítélt disznóval…) már a messzi múltba vesznek, a nevével fémjelzett díj egyre nagyobb rangot kap, és azért már egy viszonylag népesebb olvasótábor kezeli őt valódi kultszerzőként, és őrzi azóta is az emlékét. Szerencsére a Magvető kiadó is belekezdett néhány éve a sajnos nyúlfarknyi életmű kiadásába, amelynek első darabja éppen az a könyv volt, amiről most írni fogok, vagyis A maximalista.

A maximalista abból a szempontból különleges, hogy nem egy korábbi kötet újrakiadása, hanem zömében azokat az összegyűjtött elbeszéléseit tartalmazza a szerzőnek, amelyeket az utolsó, életében megjelent könyve (a 2000-es Szex a nappaliban) után írt, és amelyek nagy része különböző szépirodalmi lapokban, folyóiratokban jelent meg.

Megfigyelhető, hogy ezen írások egy része jóval hosszabb, mint a korábbiak, ám sokszor épp annyira megfoghatatlanok, zavarba ejtők és kiszámíthatatlanok, mint amikkel például az 1992-es Szilvia szüzességében találkozhattunk. Hazai gyakorlatilag szembe megy mindennel, amivel csak lehet. A nyelve sokszor (persze szándékoltan) elképesztően csapongó, leegyszerűsített, dilettáns vagy éppen kimondottan trágár megfogalmazásokat tartalmaz:

„A sárga halacska mintha szégyellte volna a sorsául jutott tétlenséget; rendesen, szisztematikusan körözött az üvegkalitkában, de Feri átlátott a szitán, tudta, hogy a sárgának sincs szinte semmi dolga. Az a sárga hal egy hazug, képmutató gennyláda – gondolta Feri. Ideevez, odaevez, körbeforog, hullámvonalban keringőzik a stréber. Egy nagy horgot kéne gyömöszölni a pofájába, és felrántani, fel keményen, jól móresre tanítani az ilyen gerinctelen, strici halat, aki félrevezeti a tévénézőket!”

Aztán gyakran teljességgel elveti a szokásos cselekményvezetést, és még a legtapasztaltabb olvasók – az olyanokra gondolok, akiknek mondjuk, van már néhány száz szépirodalmi kötet a hátuk mögött, és akik már rendre tudni szokták, hogy mit is akar az író – még csak megtippelni sem tudják, hogy a következő bekezdésben merre is fogunk tovább haladni. Ezen kívül olyan groteszk és furcsa nézőpontokat alkalmaz és tesz meg realitásként, amivel megint csak nehéz mit kezdeni:

„Tehát, akkor, lehetünk boldogok? – kérdezte Imre a locsogó vízcsapot, miközben kellemetlen, szánalomra méltó és boldogtalan figurának érezte magát. – Csak a hidrogén és a paradicsom lehet boldog – felelte a vízsugár.”

Szerencsére az itt szereplő, Garaczi László által válogatott tizenöt történet minőségben elég egységes (sajnos a szerzőre jellemző volt, hogy egy-két zseniális szöveget egy-két botrányosan rossz követett), így kimondottan nehéz belőle kiemelni bármelyiket is. Az én két kedvencem mindenesetre a közönségcsalogató című, „Ahogy Ági a férjét kicsinálja” és a címadó „A maximalista” volt.

Az előbbi novella amiatt iszonyatosan furcsa, mert bár a története nem túl bonyolult (a címszereplő Ági, aki mellesleg nem a legkedvesebb teremtés a Földön, úgy dönt, a túl sokat zuhanyzó férjét egyszerűen bezárja a fürdőszobába, és aztán a kutyájával sétálni indul – ennyi, semmi több), de ahogy tálalva van, az több mint zavarba ejtő. Ahogy párhuzamosan látjuk az eseményeket (a fürdőbe zárt szerencsétlen pasi szabadulási kísérleteit, valamint a sétáló nőt), Hazai olyan őrületesen tud izgalmakat teremteni kvázi a semmivel, amire csak nagyon kevesen képesek. Az olvasó minden oldalon várja a nagy fordulatot, annak az okát, hogy mi a fenéért van ennyire mikroszkopikus részletességgel leírva ez az erdei kirándulás, hogy aztán végén tényleg ne történjen semmi. Semmi, de semmi, ám ez a semmi izgalmasabban van leírva, mint a legtöbb thriller.

A címadó történet viszont más miatt fontos. Ez az egyik legutolsó Hazai-szöveg, és az ebben szereplő villanyszerelő – aki sörözés rájön arra, hogy minden korábbi hibáját, elrontott munkáját ki kell javítania, helyre kell hoznia, hogy aztán a történet végére csúnyán pórul járjon – egy az egyben megfeleltethető a szerzővel. Ennek tükrében különösen igaz, hogy ez az egyik legjobb kortárs történet a múltbéli hibákkal való szembenézés fontosságáról, és egyben az író egyik legjobban sikerült darabja is.

Talán már ennyiből is látszik, hogy A maximalista megkerülhetetlen darabja az utóbbi évek magyarországi megjelenéseinek, és csak biztatni tudok mindenkit arra, hogy vegye kézbe, és merüljön el egy kis időre az egyébként zenészként és dalszerzőként is ismert Hazai Attila furcsa, groteszk, vicces vagy épp undorító világában. Nehezen felejthető élmény lesz, garantálom!

2 hozzászólás
Kuszma P>!
Hazai Attila: A maximalista

Elképedve és némiképp tanácstalanul öt csillag. Hazai ugyanis olyan író, aki nemigen hasonlítható senkihez, legfeljebb indirekt módon: azokon keresztül, akiknek hátat fordít. Ami ezeknek az elbeszéléseknek a formai megvalósítását illeti, a posztmodern szöveghagyománnyal való drasztikus szakítás jellemzi őket, egyfajta, szinte az imbecillitásig leegyszerűsített, néhol direkten vulgáris nyelv*, amit a hülye is megért. Viszont ami a cselekményt illeti, az több, mint zavarba ejtő: ezek az asszociatív kanyarok a történetben, ezek a groteszk fordulatok igencsak próbára teszik az értelmezőt. Merthogy itt a kérdés már nem úgy merül fel, hogy „mit akar az író?” (merthogy szokás feltételezni, hogy az író azért szokott akarni valamit**), hanem a következőképpen: „akar-e valamit az író?” És ez az a talány, ami elülteti bennünk az elbizonytalanodás érzetét, azt a kozmikus nyugtalanságot, ami a nagy művészetek jellemzője (mint arra Németh Gábor előszava is rámutat). És hát nyugtalanság, az van bennem – ergo: ez nagy művészet. Persze az, hogy Hazai tudatosan vagy tudatlanul játszik ezzel, nem eldönthető. De senki nem mondta, hogy az irodalom egyszerű dolog. És gyakran akkor a legkevésbé egyszerű, amikor szemre nagyon egyszerű.

* Érdemes lenne talán elidőzni a kérdésnél, hogy legújabb generációs „megosztó” íróinkra, mint Potozky, Berta vagy Totth, mennyire hatott ez a stílus: az irodalmi nyelv anti-irodalmivá tételének kísérlete. Első blikkre talán Parti Naggyal is felfedezhető némi hasonlóság, de Parti Nagy látszólag echte rögvalóság-dialektusa valójában nagyon is tervezett irodalmi konstrukció.
** Pedig hát ez is mekkora előítélet már – mintha egy írónak, egy művésznek mindenképpen akarnia kéne valamit. Bezzeg egy elektroműszerészről nem szokás feltételezni, hogy akármit ki akar fejezni azzal az izével… szóval… elektroműszerrel, ami éppen kikerült a kezéből. Pedig!

dacecc P>!
Hazai Attila: A maximalista

@Zero kollega fáradhatatlan bátorítására jól elolvastam a kötetet, pedig amúgy nem biztos, hogy mostanában a kezembe került volna, annak ellenére, hogy időről időre eszembe jutott, hogy rá kellene nézni arra a Hazaira már. Szóval ránéztem, és egy kicsit zavarba is jöttem az elején. Mert hogy ezek dilettáns szövegek a legjobb fajtából. A Sárbogárdi Jolán fajtából, szóval azt akarom mondani, hogy remek szövegek. És nem véletlen szerintem az sem, hogy Berta Ádám neve is felmerül a bevezetőben, mert vele is érzek itt rokonságot. Nekem Berta szövegei már egy kicsit nehezebben csúsznak, Hazai viszont nagyon érzi az egyensúlyt, amin rengeteget dob a humora. Ez a humor is alkalmazkodik a szöveg stílusához, egészen naiv hatású megszólalások, mint „Jó fej vagyok?” váltják ki a nevetést. Be kell látni, hogy Hazai megvezet minket, pontosan tudja, hogy milyen hatást akar elérni, és sikerül is neki. Mert valaki nem lehet igazi dilettáns úgy, hogy minden szó a helyén van.

eme P>!
Hazai Attila: A maximalista

Bevallom, a kötet első pár novellája után még nem nagyon tudtam mit kezdeni az egésszel. Aztán lassan beindult a gépezet, el is kapott rendesen. Sem előbbit, sem utóbbit nem igazán tudom megmagyarázni.
Furcsa írások ezek – többnyire hétköznapi, de mégis kissé „hangyás” történetek, melyekben úgy bukkan fel az abszurd és a groteszk, mint nagyító alatt a burjánzó mikroszkopikus világ. Nem is hinnéd, hogy van ilyen. Aztán, mikor az orrod elé dugják, még a(z idegenlelkű) bakonyi zebrát és a szentendrei krokodilt is elhiszed.
A novellák amúgy a banális hétköznapokból merítenek és banális, hétköznapi figurákkal operálnak. Azért is mozoghatunk világukban annyira otthonosan. Rólunk (is) szólnak, na, tetszik, nem tetszik. Amolyan nevetős-torokszorítós abszurditással, amelyben a nevetős vonal sokkal erősebbnek tűnik, mint amilyet a mai trendtől megszokhattunk. Még happy endből is jut pár, bár érzed, hogy az minden, csak nem happy end.
A kötet novellái nem a lezárásukkal hökkentik meg az embert, pontosabban nem a csattanóval, főként, hogy ez el is marad. A meghökkentő pontosan az, hogy nem felelnek meg az olvasói elvárásoknak. A novella maga egy „csattanó” azzal, ahogy a világot látja és láttatja, ahogy próbál ellenálni a tragikumnak, ahogy valami engedékeny, szinte elnéző feloldással zárul, szinte mindig. A kérdés az, kinek a nézőpontjából… Az elbeszélőéből? Vagy inkább a szereplőkéből?
Naivitásról, gyermetegségről olvastam valahol. Talán van benne valami. De valószínűbb, hogy nagyon is tudatos koncepció eredménye mindez. Mintha nem akarnának ezek a novellák a szokásos módon működni, nem a szokásos módon akarják képünkbe nyomni kisszerű életünk magányát, szürkeségét, fájdalmait. Sajátosak. Mondanám, hazaisak, ha nem ez lenne az első olvasásom a szerzőtől.

sophie P>!
Hazai Attila: A maximalista

Ha eddig nem tudtam, most megtanulhattam, mi az a minimalizmus a prózairodalomban.
    Egészen újfajta … nem is újfajta, vannak sokan, akik így csinálják … tehát szokatlan ez a nagyon közel kép. A környező, mindennapi világ irányába fordul, mint egy speciális kézikamera kattintgat, egész aprólékos leírások a fényképek, szigorúan keretez a látószög, a kitekintés a reflexió, akár van erre olvasói igény, akár nincs. (Ha már belenéztél, lesz). Hogy ez valami újfajta realizmus? Nagyjából így megy, nem? Bizonyos részletek nagyon fontosak, a többi csupa kitaláció. De hol van ebben az érzékenység? Meg a motiváció. Mármint az íróé? Ott van az, látszik is, igen, ennyire köznapi, ő is csak ember. Az olvasóé meg ott van, ahol lennie kell.
    Sokszor kell nevetni. Először is mert minden karikatúrán lehet nevetni, ha van benne valami lendület. Másodszor azért, mert könnyű meglátni magunkat benne, s ha el nem szörnyülködünk (s magunkon miért is szörnyülködnénk), akkor jó. Mások bénázásain még könnyebb kacagni. Ítélkezés? Magyarázkodás? Értékítélet? Jellemábrázolás? Ugyan már! Görbetükör. Kikacsintás, esetleg.
    Cselekmény van. Leginkább valami, a fentiekhez illően banális a történet. Párbeszédek is vannak. Köznapiak, sokszor eléggé vulgárisak, esetleg nyelvtanilag helytelenek, de azért nem ízléstelenek.
    A többit nem tudom. El kéne olvasni valami idevonatkozó szakirodalmat, hogy kell az ilyesmit nevezni és csoportosítani. Megnéztem, van bőven.

Én csak annyit tudok mondani, hogy odavagyok.

>!
Magvető, Budapest, 2015
136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431742
olvasóbarát P>!
Hazai Attila: A maximalista

A szerző eddig kötetben meg nem jelent, 1991 és 2000 között keletkezett műveiből válogatták össze az anyagot. Fura szövegek Hazai írásai, olyanok, mintha játékosan, humorosnak tervezetten, de nem jókedvűen rakott volna össze különböző dolgokat, amiből néha brutális, néha csak szomorú dolgok álltak össze. Vegyes érzelmekkel olvastam, vannak nagyon érzékletes leírásai, jó mondatai, és megdöbbentő fordulatok a történetekben, pl. „… forró tekintetű, száraz bort, és édes életet kedvelő férfi.” A lepottyant teknősbéka , Ahogy Ági a férjét kicsinálta , vagy a kötet címadó novellája A maximalista élénk írói fantáziára vall. Nekem néha kicsit sok volt spoiler az ötletelés.

9 hozzászólás
akire P>!
Hazai Attila: A maximalista

A 90-es évek elején olvastam tőle először, a mi szerkesztőségünkhöz is beadta „A pulóver” című (később a „Szilvia szüzessége” kötetében megjelent) novelláját, amellyel élénk vitát váltott ki köztünk. Hazai prózája vagy bűnrossz volt, vagy zseniális (esetleg mindkettő egyben), mindenesetre mindenkiben nyomot hagyott.
Rám író még nem volt ilyen hatással, mondhatnám az általa írt film címére utalva. (Az általa is fordított) Raymond Carver minimalista megközelítési módjához hasonlóan valahogy az ő mondatai is követik az embert. Carver írásaiból Robert Altman „Rövidre vágva” címmel forgatott filmet annak idején, Hazai Attilának pedig az élete lett „rövidre vágott”. Talán a szövege említett utóhatásának köszönhető, hogy minimalista maximalizmusa a posztumusz kötetében is élő maradt.

Goofry>!
Hazai Attila: A maximalista

Magától értetődő kázus, hogy Hazai Attila nekem (is) nehéz eset. Ezért a bizonyos fajta előítéletességem dacára szerencsésnek mondható az a helyzet, amelyben egyértelműen kimondhatom, hogy nem viseltetek semmiféle ellenérzéssel ezzel a kötettel szemben. Nagy vonalakban még tetszik is a novellák által megjelenített Hazai -féle cicomátlan artisztikum. És mintha tényleg túlmutatna azon az egykor volt szubkultúrába csukott tendencián egy mára már markánsan mutatkozó mainstream irányvonal az alkotó művészetét illetően. Ezzel párhuzamosan pedig mind a rajtam kívülálló „kortársi-” , épp úgy a bennem élő viszonylatokban egyaránt észlelhető valamiféle beérkezett nyitottság és „használhatóság” az író ábrázolását és látásmódját illetően. És úgy nézem, ez így jó.

Biedermann_Izabella P>!
Hazai Attila: A maximalista

Hazai Attila novelláskötete belőlem meglehetősen vegyes reakciókat váltott ki. Másodszori nekifutásra is kissé idegenül mozogtam a szövegben, bár az igaz, most egy kicsit türelmesebben vettem az író asszociációs hajtűkanyarjait.
Egyszerre volt jelen ebben a kötetben számomra valami hagyományoktól független báj, meg a mindig mindent megszállott aprólékossággal leltározó elbeszélő. Az utóbbi, sajnos, gyakorta idegesített.
Azon gondolkodtam, olvastam-e valaha ilyesmit, de csak Astúrias jutott eszembe, aki viszont nagyon más.
Valahogy úgy maradtam magamra Hazai írásaival, mint a józan nő a részeg férfival: értem én, hogy mit szeretne, csak… És nem tudom a mondatot befejezni, mert nem rossz szövegek, és nem is feltétlenül érdektelenek, egyszerűen csak mintha egy éretlen elme szüleményei lennének. Túl messze vannak az én logikai mintázatomtól.
Mindezek ellenére örülök, hogy elolvastam.

mbazsa P>!
Hazai Attila: A maximalista

Nem ez az első találkozásom Hazaival. Még tavaly olvastam tőle a Feri: Cukor Kékséget. Na, azt a könyvet nem tudtam sehová se rakni. (Na, nem szó szerint, mert visszavittem a könyvtárba, tréfa.) Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűen nem tudtam megállapítani, hogy akkor ez most egy jó regény vagy sem. És még most sem tudnám megmondani. Zavarba hozott.

A novellákkal azonban valahogy könnyebben boldogultam. Nem azt mondom, hogy mindegyiket teljesen megértettem, de valahogy egyszerűbben tudtam velük mit kezdeni. Hazai jó novellista, a szövegei működőképesek. Néha elég szürreálisak, kiszámíthatatlanok, az olvasó tisztában van vele, hogy itt bármi megtörhet, amire a legkevésbé sem számít. A nyelvi játékok ötletesek, és még mindezek mellett Hazainak humorérzéke is van.

A novellák szövegvilága persze változó. Az egyik novella elszórakoztat, a másik pedig teljesen lezsibbaszt. Egy biztos, Hazainak van egy sajátos stílusa, ami vagy bejön, és magával ragad, vagy pedig nem, és akkor értetlenül áll előtte a kedves olvasó. Én valahogy paradox módon mindkettőben részesültem. A regénynél egyértelműen az utóbbiban, a novelláknál pedig az előbbiben.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Sanyi a büfében megérintette Viola vállát, és erősen hadonászva az új festményéről kezdett beszélni. – A kép jobb oldalán egy csinos menyasszony látható a vőlegényével, esküvői ruhában. A lány kezében csokor virág, mögöttük narancssárga kerítés, és egy szürkemarha meg a borja. A kép érdekessége, hogy a jegyespár tekintetén látszik, sokat vitatkoztak, vajon katolikus vagy protestáns szertartás szerint keljenek-e egybe, és az egyik pap barátja kilopta a homárt a hűtőből, és el akarta adni a bolt előtt, az esküvő utáni fotózáson pedig töltött káposztát és rántott pulykamellet dobált a férj a szürkemarháknak, hogy közelebb jöjjenek, de a marhák végül nem akarták megenni.
– Hát ez ígéretes képnek tűnik – mondta Viola.
– Na, akkor megadod a telefonszámodat? – kérdezte Sanyi.
– Aha. Háromszázkettővel kezdődik. Úgy lehet megjegyezni, hogy, mondjuk, reggel felkelsz, és elgondolkodsz azon, három tojásból süssél rántottát vagy kettőből. Közben pedig arra gondolsz, hogy mégse sütsz rántottát.
– Értem. Ez menni fog. Három, nulla, kettő. Akkor hívlak holnap. Szia. És izé, szóval nagyon szimpatikus vagy – mondta Sanyi.

46. oldal Viola esete a gólyafészekkel

2 hozzászólás
Kuszma P>!

Ha egy szöveg a hibát eszközként használja, értelemszerűen javíthatatlanná (tehát a lehetséges legjobbá) válik, lényegében függetlenül attól, hogy a szerzője tud-e erről a processzusról, vagy sem, aknamezőn járunk, nem árt, ha fölébred, és akkor már ébren is marad a hermeneutikai gyanú, épp, mint Piszkos Fredet illetően, hogy „akkor ez most kavarja-e, vagy nem kavarja?”
Avagy „Ülő férfi szándékosan elrajzolt fülekkel.”
A gyanú azonnal a nyugtalanság (lásd fenn) alakját ölti, hívjuk leánykori nevén kíváncsiságnak, nézzük izgatottan, szerző és szöveg hogyan csinálják, mi jöhet még ezután.

8. oldal, A javíthatatlan - Németh Gábor előszava

2 hozzászólás
giggs85 P>!

Tehát, akkor, lehetünk boldogok? – kérdezte Imre a locsogó vízcsapot, miközben kellemetlen, szánalomra méltó és boldogtalan figurának érezte magát. – Csak a hidrogén és a paradicsom lehet boldog – felelte a vízsugár.

111. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
balagesh IP>!

Botrányos, nyers, vicces, dilettáns, zseniális.

9. oldal; A javíthatatlan (Németh Gábor előszava)

1 hozzászólás
giggs85 P>!

A sárga halacska mintha szégyellte volna a sorsául jutott tétlenséget; rendesen, szisztematikusan körözött az üvegkalitkában, de Feri átlátott a szitán, tudta, hogy a sárgának sincs szinte semmi dolga. Az a sárga hal egy hazug, képmutató gennyláda – gondolta Feri. Ideevez, odaevez, körbeforog, hullámvonalban keringőzik a stréber. Egy nagy horgot kéne gyömöszölni a pofájába, és felrántani, fel keményen, jól móresre tanítani az ilyen gerinctelen, strici halat, aki félrevezeti a tévénézőket!

Zero>!

– Biztos megviselte ez a szerencsétlenség. Mármint, hogy tönkrement a lángossütő bódé. Igazán sajnálom. Én viszont beütöttem a fejemet egy kicsit a szélvédőbe, azóta már sokkal jobban vagyok.
– Könnyű magának, maga csak belemegy az emberbe, de én vagyok az, akibe belejönnek – szipogott Erzsike.

40. oldal, "Laci bácsi buszozik"

Dr_Benway>!

Rágyújtott egy Pall Mallre, s a tétova díszhalakat fürkészve vigyorogni kezdett. Egy idő után kiderült vizsgálódásaiból, hogy a kék halacska szerényen ugyan, de mégis felvállalja, hogy neki most nincsen semmi dolga, nem akar presztízskérdést csinálni a dologból, nem akar önmagáról hamis képet adni. A sárga halacska mintha szégyellte volna a sorsául jutott tétlenséget; rendesen, szisztematikusan körözött az üvegkalitkában, de Feri átlátott a szitán, tudta, hogy a sárgának sincs szinte semmi dolga. Az a sárga hal egy hazug, képmutató gennyláda – gondolta Feri. Ideevez, odaevez, körbeforog, hullámvonalban keringőzik a stréber. Egy nagy horgot kéne gyömöszölni a pofájába, és felrántani, fel keményen, jól móresre tanítani az ilyen gerinctelen, strici halat, aki félrevezeti a tévénézőket!
Úgy mozgolódik ez a halacska a korallok felett, mintha egy komoly, elfoglalt lény lenne. De engem nem ver át. Én átlátok rajta. Színlelő, hazug, karrierista, csak tátogja a magáét, és azt hiszi, abból áll az élet, hogy letagadjuk, elködösítjük és magunknak se valljuk be, hogy voltaképpen nem csinálunk semmit.

13. oldal

sophie P>!

Két gyermeket nemzett, ám negyvenéves fejjel elvált, s ekkor gyakorlatilag orvosi értelemben is megbolondult. Beszélni kezdett hozzá a nyitott vízcsap, kioktatta a villanyizzó, harci indulókat dudorászott a felcsavart gázkonvektor, még az ebédre főtt csirkenyak is perverz, családellenes dolgokat suttogott a fülébe.

112. oldal - A maximalista

sophie P>!

– Képzelje doktor úr, van bennem valami barlangocska. Különösen ősszel van ilyen érzetem, úgy tűnik, mintha száraz, kesernyés léghurka lenne a bensőmben, ami a vesém tájékáról indul, és felkúszik egészen a tüdőm felső csúcsáig, a garatomig. A szívem mellett is elkanyarog. Mintha a rossz levegő rossz gondolatokkal keveredne benne.

34. oldal - Laci bácsi buszozik

sophie P>!

Erzsike karja olyan fehér volt, akár a frissen mázolt lakótelepi ajtó, csak éppen több szőr volt rajta, szája vékony, mint egy szelet fokhagyma, lába vaskos, akár egy körúti lámpaoszlop, nagylábujja gömbölyű, mint az októberi vadgesztenye.

36. oldal - Laci bácsi buszozik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Raymond Carver: Katedrális
Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Per Petterson: Lótolvajok
Per Petterson: Megtagadom
Jay McInerney: Fények, nagyváros
Craig Clevenger: A gumiember
Douglas Coupland: X generáció
Erlend Loe: Naiv.Szuper.