Napra ​jutni 175 csillagozás

Háy János: Napra jutni

a ​Holdon nem lakik senki és az ég is teljesen üres, mint a tévé

Van benne apa, anya, nagymama, nagyapa, s persze főként egy kisgyerek. Vannak benne helyszínek, ovi, iskola, udvar, határ, földek, otthon, egy kerítés a posta előtt. Vannak benne tárgyak, ágy, asztal, tévé, járda. Vannak benne állatok, kacsák, libák, tyúkok, kakasok, disznók, két kutya, Matyi és Csöpi és más falusi házőrzők. Vannak benne emberek, szomszédok, tanárok és tanítónénik, osztálytársak, külföldi rokonok (csehszlovákok), apa barátai és más falusi lakosok. Vannak benne érzelmek (de még mennyi), álmok, vágyak és különböző valóságok.

Minden épp ott van, ahol lennie kell, s amikor elindul a főszereplő, hogy bejárjon egy darabot ebből a tájból, megszületik egy történet. Harminchatszor indul útnak, és harminchat történet születik. Aztán a végén a többi főszereplő is elindul, hogy átjárja a maga hosszabbra nyúló életét. Ez a négy élet úgy veszi körül harminchat társát, ahogy a kerítés zárja az udvart… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Európa, Budapest, 2017
264 oldal · ISBN: 9789630798006
>!
Európa, Budapest, 2014
264 oldal · ISBN: 9789630798006
>!
Európa, Budapest, 2014
262 oldal · ISBN: 9789630793957

Enciklopédia 16


Kedvencelte 38

Most olvassa 14

Várólistára tette 99

Kívánságlistára tette 79

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Háy János: Napra jutni

Az első érzésem ennél a könyvnél a megkönnyebbülés és az öröm volt. Szerencsére Háy felhagyott a Mélygarázs-kísérlettel*, és visszatért azon dolgokhoz, amit ismer: a gyermekkori tájak érzékeny világába. Aztán ahogy telt az idő, egyre csökkent az örömöm. Meg is mondom, miért.

Ha száz év múlva egy vállalkozó szellemű irodalomtörténész megírja a mai magyar regények krónikáját, az egyik fejezetnek bizonyosan azt a címet adja majd, hogy: Tyúkszaros gyermekkorom**. E címszó alatt találjuk majd azt a töménytelen művet, melyben az én-elbeszélő főhős (akinek életrajza több ponton egyezést mutathat a szerzőével) cseperedik egy Isten háta mögötti faluban, és az író az őt érő megaláztatásokból megkísérel katedrálist építeni. Nagy hagyománya van ennek a műfaji kategóriának Magyarországon, és bár én nem különösebben vagyok híve, de ettől még a Napra jutni akár még tetszhetett volna. Azonban ebben a témában két éve Borbély Szilárd már lerakott az asztalra egy könyvet, mit egy könyvet: a könyvet. Ebben elemi erővel és tökéletesen szerkesztve tárta elénk ennek a világnak a borzalmait – ehhez képest Háy könyve (talán a szép keretnovellák kivételével) nem csak hogy nem mond semmi újat, hanem helyenként kifejezetten unalmasan hat. Mondhatni, Nincstelenek light. Nem azt mondom, hogy rossz, csak épp nekem Háy túl finom ehhez a munkához, ahhoz viszont nem elég finom, hogy ízig-vérig költészetet csináljon belőle. Sajnos.

* Jelesül: hogy megkísérelte magát biztonsági őrnek, meg valamilyen nőnek képzelni. Ha jól rémlik. Viszont ő se nem biztonsági őr, se nem nő, és igazából nem is tud úgy csinálni, mintha. Szerintem.
** Nem pejoratív címkének szánom – valószínűleg e könyvek központi szereplői is így fogalmaznák meg a kategóriát.

40 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Háy János: Napra jutni

Hibátlan, remekmű.
A kötet rövid novellákat tartalmaz egy gyerek életéből, az 1960-as és 1970-es évek vidéki Magyarországáról. A történetek önéletrajzi indíttatásúak, és így a helyszín nyilván a Pest megyei kis falu, Vámosmikola. A szereplők a néven nem nevezett gyerek és családtagjai – szülei, nagyszülei és távolabbi rokonai, valamint a falu lakói: osztálytársak, tanítók, az iskola igazgatója, a könyvtároslány, orvosok, papok, a helyi TSZ vezetői, szomszédok, ismerősök, a falubeli cigányok. Mind úgy, ahogy a gyerek látja őket.
A kötetet nyitó elbeszélés (Apák) a már felnőtté vált gyerek visszatekintése az édesapjára, és szembenézés azzal, hogy neki hogyan sikerült egy eltérő apai szerepet kialakítani.
A záró négy szöveg – Családállítás fejezet cím alatt – az apa, az anya és a velük együtt élő két anyai nagyszülő visszaemlékezése saját életükre, mintegy hitelesítve és egy-egy eltérő nézőpontból árnyalva a gyerek történeteit.
A kettő között 36 novella sorakozik, amelyek az egészen kicsi gyermekkortól egészen a kamaszkorig, időrendben mesélnek – középpontba a legtöbb esetben az apa és fia kapcsolatát állítva. Ez a lassan változó kapcsolat az, amely állandóan visszatérő elemként értelmeződik – a két nemzedék eltérő látásmódja, eltérő értékrendje tükrében.
Ez az írói koncepció. Ezzel nem köll foglalkozni, ezt el lehet felejteni.
Helyette ott vannak az olvasónak a történetek, amelyek mind lélektanilag, mind a történelmi- és mikrokörnyzetrajz szempontjából hitelesen vannak megírva, egyszerű, világos stílusban, szájbarágástól és érzelgősségtől mentesen, de érthetően, átélhetően és érzelmileg felkavaróan.
Fájdalmas könyv, olyan mint az élet, de van benne azért öröm és világosság is. Mint a szemhéjon átsugárzó napfény, a remegő testre eső meleg napsugarak, olyan egy-egy apai kézszorítás, anyai simogatás, nagyapai jó szó, a csehszlovák rokonlány mosolya – egy-egy pillanat, ami biztonságot vagy reményt ad egy magányos kisfiúnak. És van a saját belső fantáziavilágba menekülés lehetősége is, és van a kiszakadás, elmenekülés vágya-reménye, amely aztán az írónak, tudjuk, sikerül is – ennek köszönhetjük ezt a szép könyvet.
Miért kell menekülni otthonról? Mert ez a világ legtöbbször örömtelen robotból áll. Mert gyakran kiüresedett, még gyakrabban gyűlölködésekkel terhelt kapcsolatokban élő emberek élnek itt, akik idegen vagy értelmetlenné vált normák és szokások szerint élik életüket, a körülményeknek kiszolgáltatottan.
A korrajz, a falusi Magyarország „szocialista-kori” sivárságának leírása pontos: igénytelenség és merev normák uralják az életet, és az ehhez való alkalmazkodás tönkre teszi az embereket. És itt válik általánosíthatóvá a könyv, mert a konkrét esetektől függetlenül ezek a magatartási minták itt vannak mellettünk, akár a környezetünkben is felismerhetjük őket. Mint ahogy a gyerek nagyon szépen ábrázolt érzelemvilágában pedig önmagunkra ismerhetünk.

10 hozzászólás
>!
balagesh P
Háy János: Napra jutni

Háyjal úgy vagyok… Nem is. Elölről: Magammal úgy vagyok, hogy van diplomám, sokat olvasok, intelligens vagyok, művelt, az indulataimmal is elbírok, vagyis én nem olyan vagyok, mint az átlag, azaz nem átlagos vagyok, hanem jobb, mívesebb, átlagfölötti. Aztán elkezdek Háyt olvasni, és rájövök, hogy nem, kicsit sem, semmivel sem… Hiszen minden ember olyan egyforma, és olyan egyformán banális az egész életünk. Háy meg csak katalogizálja végtelen sorban ezeket a meggörbedt életutakat. Pár laponként már jön is az újabb szokvány-selejt, telefonkönyvméretben, mint a Hozott lélekben – de itt most valamit összeállított ebből a sok kis fasírtra ment életből. Lett egy család, háromgenerációs. Az már az egész 20. század. Háborúk, kommonisták, népoktatás, nyomor és közegészségügy. És akkor ebben itt volt hely, hogy mindenki túltegye magát valamin. Az előző generáción például. Az előző generáció szándéka szerint. És akkor ez már nem katalógus. Ez már sorsfordítás. Hogy a tyúkszaros udvarból régész. Hogy akkor mégis, mindenek ellenére, átlagfölöttinek is lehet, szokás lenni. És te is, én is, meg mindenki. Még ez a Háy-könyv is.

>!
Timár_Krisztina ISMP
Háy János: Napra jutni

Hát erről nehéz…
Főleg személyes érintettség okán…
Felfedezhető ugyanis némi halvány sorspárhuzam köztem és „a gyerek” között, akit ezek az (egyébként önéletrajzi ihletésű) novellák megalkotnak…

De azt hiszem, már maga az a tény, hogy ennyi évtized távlatából (a novellák a hatvanas évek magyar faluját idézik, én meg a nyolcvanas évek magyar falujában voltam gyerek) még érzékelem a sorspárhuzamot, és a tükörszilánkokban időnként felismerhető vagyok (hol én, hol a szüleim, nagyszüleim) – azaz a szövegek önmagukon túlmutatnak, általános összefüggésekbe illeszkednek – már maga ez is egyfajta értékmérő.

Ezekről a párhuzamokról a továbbiakban nem szeretnék beszélni – magánban szívesen, ha valaki kíváncsi rájuk –, csak annyit jegyzek meg, hogy aki úgy tekint erre a könyvre, mint a korabeli vidéki nyomor ábrázolására, az bizony nagyot téved. (Mintha emlékeznék ilyen véleményre… ha rosszul emlékszem, elnézést kérek!) Ez a falu egyáltalán nem nyomorúságos. Olyan, mint a többi. Igen, sár van, télen hideg van és nyáron meleg, kinti budi is van, amelyhez szintén sáron át kell menni, tévéért vagy autóért pedig sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Különbözik a nagyvárostól – különösen kiáltó a különbség, ha a közeli Budapesttel hasonlítják össze –, de a nyomor, az nem itt kezdődik.
Talán éppen azért nem éreztem valami nagyon nyomasztónak a könyvben megrajzolt világot, mert volt nekem is részem hasonlóban (még ha néhány évtized különbséggel is), és túl lehetett élni. Talán éppen ezért látom a szépségeit is, a megtartó erejét, amely a közösségnek egyetlen tagját sem engedi elsüllyedni – igaz, kiemelkedni se nagyon. A bizonyos idilltől igen messze van a novellák falusi közössége, de az adott körülmények között teljesen normális, működőképes közösség ez, amelynek megvan a maga szépsége és a maga embertelensége, amelyhez korántsem feltétlenül öröm tartozni, amelyet gyöngéden szeretni és zsigerből gyűlölni egyaránt lehet – de a könyvcím megtévesztő. Nem arról van itt szó, hogy a novellák „gyereke” a sötétségből (asszociáció: gonosz, csúf, elmaradott közegből) indul, és kijut a fényre (boldog, tiszta, fejlett világba). Nem. Az már a negyedik oldalon kiderül, hogy a „napra jutni” kifejezésnek elsősorban a tapasztalatokhoz jutáshoz, az „éréshez”, a családból való kikerüléshez van köze, amelyet lakóhelytől függetlenül mindenki végigcsinál.

Akkor most vonatkoztassunk el egy kicsit tőlem mint olvasótól (bár sírok-rívok itten, hogy el kell tőlem vonatkoztatni), és állapítsuk meg, hogy ez egy kitűnően megírt könyv. Van benne korrajz meg társadalomrajz meg magyar történelem alulnézetből, van benne azonosítatlan, névtelen, ámde valószerűen megalkotott világ, vannak benne egyénített – ettől függetlenül névtelen, tehát bárkivel azonosítható, tehát mégse egyénített, tehátakkormostezhogyvan, estetízkorazérsebogozomki – szereplők, köztük egy kisfiúval, aki igen magányos, igen hallgatag, igen szorongásos és igen rokonszenves, főleg azért, mert mindig mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja,* és indiános könyveket olvas,** és régész akar lenni,*** és sajnálja az állatokat, amelyeket megölnek, de erről nem szól senkinek.**** Valamint van benne negyven darab novella, megírva – döccenők nélkül, hibátlan stílusban – a magyar (kelet-európai) anekdota hagyományai szerint, melyben inkább az elmondás hogyanja a fontos, nem annyira a téma, bár az utóbbi se kifejezetten piskóta-kategóriás.

Olvasható. Ajánlható. Ajándékba adható.
(Fogom is. Azt is tudom, kinek.)

* Nyilvánosság előtt is vállalható sorspárhuzam.
** Mint fent.
*** Mint még fentebb.
**** …

9 hozzászólás
>!
ppeva P
Háy János: Napra jutni

Annyira tudtam, éreztem, miről beszél… Színek, szagok, érzések, történetek, hallgatások, megalázások, megmagyarázatlan vágyak, tárgyak, intézmények, helyzetek… Nekem meg még ráadásul pár évvel korábbiak is az emlékeim, mint az íróé.
Nem volt ez nyomorkönyv, dehogy, akkoriban így éltek az emberek vidéken. Nemcsak kis falvakban, de még kisvárosokban is. Ez volt az átlagélet. A „robotolunk, hogy legyen egy porszívó, egy mosógép, egy hűtő, egy tévé” – a többiek meg irigyen nézik és lenézik azt, akinek nem jó a régi. Meg az egy szobában alvás, a fillérre kiszámolt pénz, a felnőttek teljhatalma, a rengeteg elvárás és nyomás a gyerekek felé. És igen, a verés is.
Ha tudnék írni, egyszer meg kéne írni azt a könyvet, aminek a lány a főszereplője. Akinek szintén nem volt jó dolga, de rossz se; akinek szintén fájt sok minden, és folyton lapítania kellett; aki farmerre vágyott, de csak vászongatyót kapott; aki folyton hálátlannak mutatkozott, pedig csak nem értette, mit akarnak tőle; akinek kijelölték volna a pontos útját, ha hagyja; aki Pesten akart élni, mert Budapest volt a világ közepe; és aki folyton elvágyódott a kisvárosi egyszerűségből, a szülői és a kisvárosi árnyékból. Mert a napra akart jutni.
És aki a napra jutva másképp akarta nevelni a lányait – aztán másképp is nevelte, de azoknak a lányoknak ez a másképp volt az, ami ugyanúgy nem volt jó, de rossz se; ami ellen hálátlannak és unottnak mutatkoztak, és ami ellen lázadniuk kellett…
Így van ez. Nehéz volt gyereknek lenni, és ennél már csak szülőnek lenni nehezebb.

17 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P
Háy János: Napra jutni

Ez egy olyan könyv, hogy tényleg van benne minden: gyerek, kutya, betegség, szerelem, csalódás, falu, csirkeszar (bocs), meg bicikli, amitől egy könyv jó vagy éppen rossz is lehet. Ez jó.
Nem akarom megfejteni, hogy miért, de nekem jó volt most olvasni ezeket az egyszerű és kényelmes mondatokat. Jó volt, hagyta, hogy élvezzem a nyelvet, a nyári napsütéses udvart, a falut.
Amúgy apakönyv. Én ilyet nem tudnék, azt hiszem, de nem csak azért, mert a lányok másképp látják az apjukat, hanem mert nekem nehezebb volt mindig a napra jutni. De azért szeretném, ha tudnék ilyet. Ilyen minden terhükkel együtt is könnyű mondatokat.
„Hibáztam, mert ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni. A fiam legyártotta belőlem az agresszort, az elnyomót, azt az erőt, amivel érdemes birokra kelni. Amilyen nem voltam, de kicsit mégis voltam, mert apa voltam. (…) Árnyékban harcol, az én hatalmas testem árnyékában, s ahogy telik az idő, egyszer csak a szeméhez kap, érzékeny kék szeme van: kiért a napra. Még lett volna módom visszarántani, de nem tettem semmit, csak néztem utána, hisz apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni.”

2 hozzászólás
>!
Bélabá P
Háy János: Napra jutni

Háy János Napra jutni: Az a jó ebben a történetfolyamban, hogy sokunk tudna hasonlókat mesélni. Nosztalgiára invitálja az olvasót. Ha belegondolok az én kis történeteimből is lehetne ilyen fűzért összedobni. Például az ablaküveges, a
kulcsos, a homokbányás, a biciklikerekes, a világgá menős, a tehenes, a
rabszolgakereskedős, a kórházi kukkolós, a szánkózós, a pofozkodós, a kottás,
spoiler, a hangyás sztorijaimat papírra vethetném és elmennének ehhez hasonló „meséknek”. Pedig nem is voltam rossz gyerek. Városi
srác voltam, de nyaranta falun lézengtem a nagyszülőknél, pontosan tudom,
ismerem az ottani lét majdnem minden mozzanatát.
Háy János könyve kis töredék a falusi életről, jóféle humorral vegyítve. Az eleje
kicsit ijesztően indult, nem szerettem volna depibe esni az előző megrázó
olvasmányt követően, aztán szép fokozatosan beindultak a kalandok. Kell egy ilyen,
talán sokaknak csinál kedvet megírni a saját kis történeteit. Kedvenc lett, naná! 5 csillag, 4,9 pont.

15 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Háy János: Napra jutni

Mostanában sok műben szerepelnek gyermekszereplők, és biztosítják az alulról történő látásmódot, de nekem ezzel semmi bajom. Háy Jánosnak ezt a fajta mesélését szeretem. A gyerek akár én is lehettem volna, (vagy voltam is), aki ennyire nem érzi magát otthon abban a közegben, ahová született, amiben élt és elvágyódik, olyan emberek közé, akikkel sorsközösséget tud vállalni. Most is érzem néha, hogy mit keresek én abban a szituációban, amibe keveredtem. Többen írtak arról mostanában, hogy a kortárs szerzők mennyire negatív képet festenek a világról, (és hogy milyen stílusban, mennyire trágár módon, ezzel Háy nem vádolható). Azon is gondolkodtam már, hogy az ember különböző élethelyzetei, életkorai közül melyiket lehet legizgalmasabban megírni. Úgy gondolom, hogy a gyermekkor, a fiatalkor ábrázolható legkönnyebben. Jó példa erre Updike nyúl sorozata, ami az időben előrehaladva egyre inkább veszített nálam a vonzásából. Háy János egy alapproblémát az apa-fiú kapcsolatot boncolgat: „a gyerekben kialakult jellegzetességek kétségbe vonják a tulajdonosi viszonyt”. Benne vannak alaposan a családi, közösségi viszonyok. Ez a család elüt a falu általános képétől, a vegyes iparos – paraszt család, az apa technika iránti figyelme, a többre való törekvése meghatározza az utat, amerre mennek, a lehetőségeket kihasználva, de azokon túl nem lép(het)ve. Különösen jó ötletnek tartom, hogy az utolsó, Családállítás című fejezetben a felnőttek nézőpontjából is megismerjük, hogyan tették tönkre mások az életüket, és hogyan tették tönkre egymás életét ők is. Így lesz kerek egész ez a történet.

>!
n P
Háy János: Napra jutni

Röviden annyit róla (mert már előttem megírták a lényeget), hogy ez egy olyan könyv, amit majd az unokáimnak a kezébe adnék. Adok majd. Hiteles írások arról a korról, amiről én így nem tudnék mesélni. Pedig mesélni kell róla. Így, ahogy Háy teszi.

1 hozzászólás
>!
Juci P
Háy János: Napra jutni

Ezt most tényleg csak apránként tudtam olvasni. Pedig túl vagyok már néhány „nyomorúságos gyerekkorom”-regényen, ez mégis jobban elszomorított és feldühített, mint bármelyik, amit mostanában olvastam. Csikorgattam a fogam minden egyes novella után, és ilyeneket mondtam, hogy „rohadékok, hogy dögölnétek meg”. Pedig semmi egészen borzasztó nem történt, csak egy gyerek, egy ártatlan, álmodni és élni vágyó gyerek álmait és vágyait tiporták szisztematikusan a sárba, nehogy ő szebbnek láthassa a világot, mint amilyennek mi látjuk; megvonták tőle a szeretetteljes odafigyelést, hogy egyedül, kétségek között kelljen megfejtenie a világot, és ne legyen senkije, akinek feltehetné az igazán fontos kérdéseket; állandó csalódást okozva neki, hogy ne legyen kire felnéznie.
És az ugyanilyen fájdalmas volt, hogy a saját szemszögéből visszatekintve mindenki csak élni próbált, olyan tisztességesen, ahogy csak tudott. Hogy az ő életük is annak a kilátástalanságnak a terméke, amit a 20. században és főleg a kommunizmus alatt a falusi élet jelentett Magyarországon. Hogy valahogy meg kéne bocsátanom nekik, ha már a gyerek megbocsátott. Megbocsátott és elment, és jól tette.


Népszerű idézetek

>!
fülcimpa

A gyerek a narancsot nézte, azon gondolkodott, hogy az alma is ilyen különleges lehet-e Afrikában, és milyen kár, hogy nem azt látja az ember különlegesnek, ami mindig van.

67. oldal

2 hozzászólás
>!
robinson P

A másik nagyapa egyáltalán nem volt olyan, mint az egyik, ezért is volt ő a másik.

58. oldal

9 hozzászólás
>!
Szűcs_Andrea

Mert senki nem tud másképp szeretni, csak úgy, ahogy tud.

257. oldal, utolsó mondat

1 hozzászólás
>!
robinson P

Nem mi döntünk arról, hogy mi lesz velünk. Az apám is ezt mondta mindig, nekünk az jár, ami jut.

245. oldal

>!
olvasóbarát P

Árnyékban harcol, az én hatalmas testem árnyékban, s ahogy telik az idő, egyszercsak a szeméhez kap, érzékeny kék szeme: kiért a napra. Még lett volna módom visszarántani, de nem tettem semmit, csak néztem utána, hisz apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől és hagyja a fiát a napra jutni.

1. Apák

12. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

Apa nevet, mert jó kedve van, és az anya is nevet, mert neki is jó kedve lesz apától. Neked is akkor örülnek, ha örülnek egymásnak.

7. oldal

>!
Goofry P

A rosszkedvbe is bele tud fáradni az ember, és akkor ripsz-ropsz teljesen indokolatlanul jókedve lesz.

139. oldal

>!
bazsalikom P

(…) és mondta az ember, aki ott lakott, szemben velünk, hogy nekem ez a nyugalom, hogy ülök itt, és iszok egy pohár bort. Ez az élet. Akkor én mondtam neki, hogy nekem az, amikor azt mondja a gyerek, hogy nagyapa. Ezért volt érdemes ittlenni, ezt az egészet végigcsinálni (…)

250. oldal

>!
robinson P

A faluban olyan a hír, mint egy falat kenyér.

96. oldal

>!
robinson P

Én azt hoztam az apámtól, hogy olyan apa, mint ő, nem akarok lenni. Nem akarom a fiamat elvárásokkal, terhekkel sújtani.

10. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Berg Judit – Polgár Judit: Alma
Dragomán György: Máglya
Kiss Ottó: Emese almája
Timár Krisztina: Mese a keselyűspusztai Kincses-házról
Hécz Attila: Kőszáli Guppi
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Dragomán György: A fehér király
Vitkolczi Ildikó: Palkó, Zsófi meg a világ dolgai
Vitkolczi Ildikó: Palkó, Zsófi és a náthajaj
Janikovszky Éva: Felelj szépen, ha kérdeznek!