A ​gyerek 87% 223 csillagozás

A tönkremenés krónikája, avagy mindenki hibáztat valakit, s miként a saját álmunkat kergetve óhatatlanul is összetörjük valaki másét, egymást titkon avagy nyíltabban gyűlölő megalázottak és megszomorítottak gyűjtőhelye a világ.

Annyira azért nem kilátástalan valami az élet, mint amilyennek itt be lett állítva. „A gyerek” (aki egyébként Laci, amiként az apja és a nagyapja is, a fia viszont már nem) vidéki átlagember, akinek vannak vágyai ("tudóssá" válni Budapesten) és lehetőségei (jó intellektuális adottságok, kevésbé kedvező, de azért messze nem tarsándori szintű családi és anyagi háttér), melyeket egy darabig veszettül igyekszik összhangba hozni, aztán idővel belátja, hogy ez lehetetlen (többedszerre sem veszik fel az egyetem vágyott szakára, Pesten meg drága az élet, haza kell térnie). Apránként elveszti illúzióit, kompromisszumokra kényszerül. Egyre több illúziót veszít el, ez a veszteség mindinkább megviseli, s emiatt egyre megalkuvóbb lesz. A nagy álmok helyét eleinte szelíd belenyugvás veszi át, majd ezt a csalódás apránként keserűséggé érleli, ami pedig már egyenletesen gyorsulva taszítja lefelé főhősünket, „a gyereket” a tarsándori, borbélyszilárdi, kisstibornoéi lejtőn.
Kész is a baj.
A vágyálmok léggömbje végképp kidurrant, romjai egyszer s mindenkorra a sárba tiportattak. Ez a megkeseredett légkör megfertőzi, majd halálra ítéli a gyerek házasságát, amiként őt magát is.
A csapongó, anekdotázó narráció révén számos mellékszálat, mellékszereplőt is megismerünk, melyek között – mintegy kontrasztként – a „mi lehetett volna, ha…?” is megcsillan. Mi lett volna, ha másként éli meg kudarcait a gyerek, vagy a gyerek szülei, vagy a gyerek nagybátyja, az a bizonyos, aki felkötötte magát a padláson? Miként változtathatna meg alapjaiban sorsokat, egész nemzetségek életét az, ha máshogyan viszonyulnánk a minket érő sérelmekhez, hiszen sérelmek mindenkit érnek, s hogy ezek miatt apránként tönkrejutunk, vagy éppenséggel megbirkózunk velük, az már rajtunk múlik, nem pedig a felmenőinken, házastársunkon, az ivócimboráinkon, a véletlenen, Istenen, vagy bárki máson, akit könnyebb és ennélfogva jólesőbb okolni.

Gördülékenyen leverő olvasmány a lezüllés egy életen át tartó, apróbb-nagyobb kudarcokból és ballépésekből álló folyamatáról. Számtalan ilyen sors ténfereghet itt körülöttünk, véreres szemekkel bámulva a kocsma szemközti falát. Kortárs magyar szoció, ezúttal a vidéki verzió, melyben benne foglaltatik egyúttal a faluról városba kerülés nyomasztó úgyszólvánlehetetlensége is. Megrendítő.

Azt meséld el, János… csak ülök, János mesél, és a lapok fogynak, fogynak…
Nem lehet ennyire szar az élet. De. Van, akinek igen. Meg van, akinek igen, de nem is veszi észre. És nem csak magyar nagy büdös rögvalóság. Bármelyik nemzeti irodalom cinikus őszinte írója tud(na) ilyet, vagy még ilyenebbeket is, csak jól körül kell néznie. Bokatáj magassági, vegetálós életekben is……. Mert csak jó messziről látszik úgy, hogy máshol mindenkinek kolbászból lenne a kerítés. Ott is van, akinek kolbászból, akinek aranykolbászból, műanyagkolbászból, álomkolbászból, de sokaknak meg ott is csak szarkolbászból… (Te János, hogy mire vetemítesz engem?!)
Itt-ott Tar Sándor jutott eszembe. Nem olyan, de néha mintha. Sőt, akár.
Ez az egyik.
A másik az, hogy mi a gyerek. Erről aztán mindenki mást gondol – akinek van, azért, akinek nincs, azért. Aztán meg van, akinek van, és sikerült gyerek. Van, akinek van, de nemsikerült gyerek. Van, akinek van, de minek, meg kár volt, meg nem érte meg, meg hálátlan, meg akármi. Van, akinek nincs, nem is lesz, nem is akar, akar de nincs, akar de majd lesz. És van, akinek nincs, nem is lesz, nem is akar – hát ő aztán a legpontosabban tudja, mit is kéne csinálniuk a gyerekeseknek meg a gyerekeknek… És ki örül legjobban a más bajának, nyomorának, félrecsúszott gyerekének? Hát az, akinek magának is rendesen el van csesződve az élete. Mert akkor aztán dögöljön meg a szomszéd… gyereke is…
Na, és ez egy jó könyv. Ha fülig tapicskolsz is olvasás közben a nyomorban, kisstílű gonoszságban, sárban és alkoholban.
Négy kis rajz van a könyvben. És ha a végén úgy éreznéd, nincs remény, csak lapozd fel újra a rajzocskákat…

Háy János nekem az idei év nagy felfedezettje.
Régóta tervben volt már és a fejemet verem a falba, hogy miért csak most szántam rá magam.
Igazi falusi szocióregény ez, sok- sok ismerős mozzanattal, szereplővel, életúttal. Nagyon kellett figyelni a szereplőkre és a mondanivalójukra, nehogy elveszítsem a fonalat, azonban tetszett ez a fajta feszes tempó.
Háy tökéletesen szemlélteti a lassú tönkremenést és hogy hogyan is lehet mindig a másik embert, illetve magát az életet hibáztatni minden rossz döntésünkért. A karakterek szépen kidolgozottak, igazán azonban egyikükhöz sem kerültem közel, pont azért, mert annyira máshogy gondolkodunk. Kiválóan lejön a regényből, hogyan próbálja meg egy szegénységben tengődő pár megadni a fiának, a gyereknek a lehetőséget, hogy kitörjön, aki viszont rossz döntések garmadával hogyan süllyed vissza, sőt, még lejjebb. Én egy szabolcsi kisvárosból származom és minden szereplőnek tudnék nevet adni saját környezetemből.
Örülök, hogy az új kiadás felhívta a figyelmemet az íróra, abszolút megértem a körülötte kialakult hype-ot. Számomra ez a könyv csillagos ötös, szépen sorban olvasom a többi Háy-t is.

A gyermekkorom leírása. A falusi emberek mindennapjai, sorsa, döntései. Mi szerencsére magunk mögött hagytuk ezt a miliőt, de a mai napig kihat az életemre, az én sorsomra is.

Háy nagyon pontosan leírja a miérteket, következményeket, egyfajta sorsláncolatot fabrikált ezzel a könyvvel, kellő távolságból szemlélve az embereket. Egyben tudja ábrázolni a döntések közti hasonlóságot és különbséget. A konklúzió pedig a „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” mondás lenne, ha nem lennének ott azok a körülmények, amik hínárként húzzák le az embert, meg a gyereket az élet nagy lefolyóján.

Háy János a tavalyi évem nagy fefedezettje volt. Kezembe került akkor a „Napra jutni”, és megnyílt előttem egy teljesen más világ, feltárult valami olyan lelki mélység Háy sorain át, amit csak néhány igazi mesterműben találtam meg korábban. Bele is vetettem magam az ő műveibe nyomban, jött a „Hozott lélek” majd „A bogyósgyümölcskertész fia” sorban.

Mindhárom írása komoly lelki és szellemi élményt adott, nagy várakozással álltam hát neki eleddig számomra ismeretlen, „A gyerek” című könyvének. Most pedig bajban vagyok. Nagy bajban. Ez a könyv egyértelműen 2017 eddigi legnagyobb olvasmányélménye. Kicsit sajnálom is az összes többit, ami, aki a következő hetekben jön, az élmény még annyira friss most, hogy egészen biztosan mindent ehhez fogok hasonlítani. Ez a könyv pedig magasra tette a lécet. Most az a léc épp megugorhatatlannak tűnik. Persze változik ez majd, de most még nagyon lüktet bennem ez a történet. Még nagyon eleven.

Háy mestere a lélekábrázolásnak, bármennyire is ellenkezel egy-egy szereplő cselekedetével, adott döntésével, bármennyire undorodsz is tőle és megveted, amit csinál, világosan látod, nem tehetett másként, nem dönthetett másként, nem cselekedhetett másként abban az élethelyzetben. Az adott múlttal. Az adott jelenben. Önnönmagának, saját sorsának meg nem értésével. Ezzel a meg nem értettséggel. Ismételjük a mintákat generációkon át, kérdésekre, kihívásokra olyan válaszokat adunk tudattalanul, amit szüleinknél, nagyszüleinknél mintaként láttunk. Mert ezt tanultuk meg. Mert csak ezt ismerjük.

Mert akarhat a gyerek apja leszámolni itt a könyvben a vérvonallal, és kezdeni önmagával egy teljesen újat, egy új dinasztiát, hiszen ez az apa elszakadt az ő alkoholista, szar ember apjától, aki terrorban tartotta ennek az apának az anyját, akitől elvették a földjeit, a birtokát, a mindenét, aki eztán így mást se csinált, csak piált éjjelente filmszakadásig, majd napközben várta az éjszakát, hogy nekiindulhasson a kocsmának újból, míg el nem vitte a rák.

Szóval mondhatja az apa, hogy na nem, ennyi volt, neki a felmenői senkik és semmik, vele itt valami új kezdődik, s elkezdhet megtenni a gyerekért mindent, kelni hajnali 4-kor, vonatozni faluról Budapestre dolgozni, hazaérni este 6-kor, s mindezt természetesnek venni, mert hiszen így belőle, a gyerekből lehet majd valami. Hogy neki már nem kell majd mindezt végigcsinálni. Hogy ő tudós lesz, aki kitör. Aki felkerül a nagy Budapestre. Hogy majd a gyerek. Mert az apa még itt, a falun, egyszerű, dolgos, kicsi ember. Na de majd a gyerek. Az lesz valaki. Tudós. Budapesten.

Persze nem lesz. Vagyis valaki, valami teljesen más lesz. „Tudod $@!%, milyen az, amikor nem lehetsz az, ami akarsz?” (41. fejezet). Milyen az? Tragikus. Erről szól a gyerek története.

Repkedünk itt az időben előre-hátra, ugrálunk szereplők közt jobbra és balra. Oda kell figyelni minden sorra, ha egy percre is ellankadsz és csak félig figyelve olvasol tovább, lapozhatsz is gyorsan vissza, hogy megértsd, épp kiről, épp miről szólnak a sorok. Minden mellékszereplő sorsa ki van itt bontva. És mind egy valódi tragédia.

Olyan szomorú, olyan nyomasztó, olyan szívbemarkoló, olyan keserű itt megannyi történet, megannyi cselekményszál, megannyi sors… És ettől válik annyira igazivá, annyira emberivé, annyira hitelessé. Hogy mindent tisztán megmutat. Lett légyen az mocsok és szenny, szenvedés, gyűlölet és halál, vagy öröm, remény és pillanatnyi boldogság. Mert az életnek mindez vele járó része. Mert minden sorsban ott van ez mind. Mert minden emberi lényben ott van ez mind. És Háy ezt tökéletesen le tudja írni.

És annyira jól megmutatja ez a könyv is, miért olyan elmondhatatlanul fontos, hogy megismerjük igazán önmagunkat. Hogy megértsük, szembe nézzünk vele, milyen helyzetre miért úgy reagáltunk a múltban, ahogy. Miért azt a döntést hoztuk, amit. Hogy megértsük, miért érzünk bizonyos helyzetekben ma úgy, ahogy. Hogy igazán, minden porcikánkkal próbáljuk megérteni ezeket a belső, tudattalan mozgatórugókat. Mert így leszünk mi majd képesek máshogy dönteni a jövőben, tanulva a saját múltunkból. Tanulva az előző generáció múltjából.

Mert választás mindig van. Mindenkinek van. Csak legtöbben rosszul döntünk olykor. Van, aki sokszor. És van, aki mindig. Mint az ebben a regényben szereplők.

Háy János zseni, adja az Ég, hogy még sok könyvvel ajándékozzon meg minket.

Ha tudni szeretnéd milyen volt az élet a Kádár-rendszerben: hallgasd Cseh Tamást, nézd meg Az utolsó mozielőadást, és olvasd el ezt a könyvet.

Tömény, sűrű. Szinte lehangoló, bár mennyire remek és egyedi a stílusa.
Elképesztő és elgondolkodtató. Ennyi sok rossz, baj, gond és betegség egy könyvben. Ezek lennénk mi, emberek? Tényleg ez a sorsunk?

Így éltek ti. Így élünk mi. Tudjuk mi ezt. De Jani, erről nem írunk könyvet, bazzzzzdmeg. Erről a kocsmában beszélünk csak. Mi a fax??

Azt mondta egy interjúban a János, hogy neki a kedvenc magyar prózaírója a Móricz, és ehhez képest itt meg szinte úgy mesél, mint Mikszáth. Minden második bekezdésnél ilyen másfél oldalas, meredek kitérőkre visz, amikből megismerhetjük szinte valamennyi mellékszereplő elő- és/vagy utóéletét, csak hát nem tartja ezeket a kitérőket úgy kézben, mint Mikszáth. Elkezd egy anekdotát és csak növeli és növeli, és az olvasó meg már visít, hogy te most fogod a kezem és egy szakadék felé sétálsz velem, János, te innen nem fogsz már visszatalálni a kontextusba, te elveszted a saját szöveged fonalát! Aztán persze legtöbbször visszatalál, de addigra olyan iszonyatos mondatszörnyetegek születtek, amikből azért néha nehézkes.
Szóval csak félig-meddig szól ez a könyv a gyerekről, mert a felvillanó mellékszálak tulajdonképpen az egész társadalmat hivatottak leírni, feltárni, ami persze tök jó, meg ráadásul jó sok iróniával történik mindez, de én akkor sem szeretem, ha néhol azt kell kérdezzem: most itt konkrétan mi a fene történik?

Jól adja vissza a XX. század második felének hangulatát. A kapcsolati problémákat, a családok válságainak mélyebb okait. Az útkeresés kilátásait és a kilátástalanságát sikerül az élettörténetekben, sorsokban megjeleníteni. Hízelgő lehet, ha az írót Proushoz hasonlítom, az már kevésbé, hogy Proustnak nem bírom a mondatfűzéseit, amelyek legalább egy oldalt tesznek ki rendszeresen. Teljességgel érthető a nyelvezete és a stílusa a könyvnek, hiszen az jól kapcsolódik a történethez és a szereplők jelleméhez. Attól még nekem nem tetszik.