Nem ​csak egy kaland 75% 16 csillagozás

Tudom, hogy már számtalanszor mondtam egy könyv értékelése kapcsán, hogy nehéz helyzetben vagyok, de most tényleg úgy érzem, hogy bajban vagyok.
Annyira távol áll tőlem ennek a könyvnek témája, hogy ettől a ponttól kezdve nagyon gyakorlott kritikusnak kell lennie az embernek, hogy józanul felismerje az értékeket. Amik persze vannak, de ettől még nekem nem lesz jó ez az egész.

Ha most meg kellene mondanom, hogy miről szól ez a könyv, akkor még intenzívebb homlokdörzsölésbe fognék…
Adva van egy kísérleti anyag, amit csoportokon tesztelnek. Három különböző csapat van, az egyikben maguk az orvosok, pszichiáterek, egyéb asszisztencia van. A történet erre a kis közösségre fókuszál. Mivel magáról a kísérletről vajmi keveset tudunk meg, a tudományosságnak még a látszatát is nélkülözi, így én azt sakkoztam ki, hogy a tagok viszonyáról, de még inkább arról szólhat a regény, hogyan vagyunk képesek a valóságot értelmezni. Az empirikus vizsgálódás alapja, az önmagára reflektáló személy, aki érzékeny radarjaival a legapróbb változásokra is jelez. Nos, ez itt nem így volt. A szereplők egyáltalán nem vették komolyan a feladatukat, sőt szerintem eléggé leragadtak az ösztön szintjén. Az minden esetre kiderült, hogy bárminemű vizsgálat az egyéni értelmezésből indul ki, valamint az, hogy a külső tényezők erősen befolyásolják a válaszainkat. Tehát a magánéleti problémák, az elfojtásaink, a pszichés állapotunk, ugyanúgy részei az értékelésünknek, mint az érzékelésünknek. ( Mondjuk a szerző meg sem próbálta szeparálni a kutatóit. )
A csapat egyik tagja Aron Suler, egy volt szovjet pszichiáter, akinek már a jelenléte is gyanús ebben a közegben. Így mondanom sem kell, hogy a 70-es évek Budapestjén rögtön nyomába szegődik minimum egy csinos hölgy, akit azzal bíztak meg, hogy tudjon meg minél többet Suler-ről. A csapat tagja még Szaszkó, amolyan mindenes, nem is tudni hogy került be ide, de az már biztos, hogy az ő karaktere a lekiforrottabb, a legérdekesebb, a legizgalmasabb. Amikor a róla szóló részeket olvastam, akkor élveztem a könyvet. Itt csillogtatta meg leginkább tehetségét Havasréti József. Bárcsak erről a Szaszkóról szólt volna az egész regény!
A másik mindenképp kiemelendő vonása a könyvnek, maga a hangulat. Ahogy mondtam, az 1970-es évek elején járunk Budapesten, amikor minden kis csoportosulás valami titkot sejtetett. Az okkultizmus, a kabbala, a varázsgombákkal való kísérletezés, az alternatív zenék és miegymás világa ez, mely a kommunizmus agysorvasztó valóságában, sokak számára az egyetlen kitörési lehetőség lehetett. De nem csak ezek az alternatív csoportosulások voltak korhűen bemutatva, hanem a nyolcadik kerület minden nyomorával együtt jól tükröződött vissza. A gyermekvédelem hiánya, a zugárusok mesterkedése, az érvényesülési lehetőségek sablonszerűsége, mind hozzátettek valamit a tökéletes megjelenítéshez.
Ez a két erős pillére a könyvnek, nem is értem, hogy veszhetett el így minden? Számomra szétesős, céltalan volt ez az alkotás. Még a műfaji behatárolásával is gondban vagyok. Kémregény, okkultizmus, korrajz, viselkedéstudomány, sci-fi? Vagy mind együtt, és ilyen értelemben ez egy remek kis ötvözet?

Havasréti József új könyve lényegében az Űrérzékeny Lelkek folytatása, olvasható azonban önálló könyvként is. Aki olvasta az Űrérzékeny-t azt nem fogja nagy meglepetés érni, ismét valamiféle LSD-be áztatott Pendragon Legendát kell elképzelni a ‘70-es évek Budapestjén zajló titkos drogkísérletekkel, jó adag miszticizmussal, popkulturális utalással és a Kádár-kor tipikus karaktereivel fűszerezve. Felbukkannak a ‘70-es évek magyar avantgárd művészei is és egy földönkívüli rovarlény egy VIII. kerületi állatkereskedében rejtegetve. Ez még így nagy zagyvaságnak is tűnhet, de egyáltalán nem az. Havasréti könyve izgalmas, szórakoztató, remek stílusérzékkel megírt olvasmány. Bár a könyv egésze mögött ott lebeg William Burroughs, Huxley vagy épp David Bowie szelleme, én nem csak a korszak underground művészetei iránt érdeklődőknek és pszichonautáknak ajánlanám ezt a könyvet, de bárkinek akiben van egy kis kísérlezetőkedv.

Nagyon érdekes dolog, amit Havasréti József a kortárs magyar irodalomban csinál, ahogy próbálja összeegyeztetni a popkultúra különböző szegmenseit a regényeiben, a festészetet, a pszichedelikus irodalmat, a sci-fit, a horrort és még sok egyebet. Nem könnyű olvasmány az óriási méretű utaláshalmaz miatt sem, az ember csak remélheti, hogy a legfontosabb hivatkozási pontokat felismeri és össze tudja kötni őket egymással. Azonban talán pont emiatt a komplexitás miatt kellene letisztáznia a történetnek és a szerzőnek egyaránt, merre is akar kilyukadni ebből a hatalmas kavalkádból.

Az Űrérzékeny lelkek lezárása több kérdést is nyitva hagyott, olyanokat, amik grandiózus elképzeléseket vetítenek előre az író részéről. Joggal várhatta az olvasó (én is), hogy a „folytatás” ezekkel foglalkozik majd. És bár akadnak kapcsolódási pontok, és a “Szúnyog-szál” fellibbenti valamiféle háttérmagyarázat lehetőségét, végül újfent nem kapunk valódi válaszokat. Mintha a könyvek makacsul meg akarnák tartani a magyarázataikat, bármennyire is ácsingózzon rájuk az olvasó. Ez pedig nem jó érzés. Én azt a fajta olvasót testesítem meg, aki ugyan érdeklődve olvas a hetvenes évek underground költőiről és hasonlókról, de mégis szeretné, ha a csaliként elé dobott rejtély(ek) feloldásáról is olvashatna. Mert önmagában nincs baj azzal, ha maradnak megválaszolatlan kérdések. De amikor már másodszor történik meg, hogy egy tapodtat sem kerülünk közelebb a háttérben megbúvó magyarázatokhoz, akkor joggal ráncolhatja az ember a homlokát…

Bővebben a könyvről itt írtam:
http://www.prozanostra.com/iras/melyebbre-sotetsegben-h…

Az első könyvet jobban, sőt, igen nagyon szerettem – bár talán nem eléggé, mert egyáltalán nem rémlett, hogy e „kiegészítés”, ahogy a fül írja, hol/hova/hogy kapcsolódik hozzá. És most ez annyira nem is mozgatott meg, hogy felderítsem. Márpedig jelen könyv tapasztalata, minden erénye mellett, egyetlen nagy kérdésben összegezhető: mi végre? Ha lesz időm, újra fogom olvasni a kettőt együtt.

Eh, kicsit olyan mint amikor egy franchise építése során rájönnek, hogy remek ötlet lenne egy külön filmet szánni arra, hogy Han Solo hogyan kapta a nevét, vagy a plüssdobókockáit és csakazértis nekiesnek.
A hetvenes évek budapesti hangulata mondjuk tényleg remek, de az, hogy mi történik és miért, az elég homályos.

Az egók harcától, a kiszolgáltatottságban rejlő romlottságtól, a művet át- meg átszövő művészeti utalásoktól, az őrület és a hatalom kegyetlenségétől az egész könyv – a sokféle fantasztikus elem ellenére – valahogy szívszorítóan realista lesz. Mintha azt sugallná, hogy a fantasztikum, mint olyan nem is létezik, csupán nincs elég „antennánk” a dolgok megfelelő megértéséhez és megmagyarázásához. Ebből indulva ki pedig, az egyébként tragikus kimenetelű kísérlet nem csak egy kaland, hanem valamiféle találkozás a felfoghatatlannal.

A teljes ajánló: http://olvasoterem.com/blog/2017/10/27/havasreti-jozsef…