Zrínyi ​Miklós 5 csillagozás

Draskovich Euzébia felvetette a fejét.
– Lehet kegyelmed híres katona, de engem el nem foglalhat. Én az magamé vagyok, másé nem leszek.
– Nem akar férjhez menni?
– Társa akarok majd lenni valakinek, de nem zsákmánya.

182. oldal

Sine Dei nomine nihil est in homine. […] Az Istennek neve nélkül semmi az emberben nincsen, így értsed.

43. oldal

Wallensteinnak nem tetszett, hogy a bán megjegyzéseket tesz az ő hadvezetésére. Vállat vont, és így felelt:
– Láttam én már több levágott fejet is.
És egyéb tisztjeihez fordult, hogy folytassa tanácskozását. Zrínyi meglóbálta a török tiszt fejét, és fitymáló hangon odavetette Wallensteinnak:
– Többet láttál, lehet. De többet nem vágtál.

48. oldal

Szerette volna elsírni magát, de eszébe jutott, hogy zászlósúr lesz. Ki látott már pityeregni egy főlovászmestert?

64. oldal

Valami kifejezhetetlen nagyot érzett benne, és nagyságában valami rokont önmaga lelkével. Ahogy letekintett a tar és nyers sziklák ormáról a távoli mélységbe, az a sejtelem mozdult meg benne, hogy ilyennek kell lennie az igazi férfi életének: ilyen magasról kell szétpillantani mindig, és ilyen messzire látni.

82. oldal

S mikor megint ott feküdt előtte a tiszta papiros, egyszerre csak emlékébe szökött az a beszélgetés, amelyet olasz útja alkalmakor Orbán pápával folytatott. A pápa azt kérdezte, van-e a magyaroknak eposzuk. S ő azt válaszolta, hogy nincs. Hát most lesz. Ez lesz az, a szigetvári ostromról szóló mű. Terjedelemben, nagy lélegzetvételben, a mondanivalónak bérceken járó, történelemre tekintő magasságában.

205. oldal

– Mi lészen nemzetünkből, nagyságos uram?
– Kérdés, kit gyakran tészek magamban. Talán tüzes vasnak mondanám. Isten pörölye egyiket csapja rá az másik után. Míg acélra nem verte.
– Megélhetünk vajon?
– A világ csudája ez: meg, noha minden szerrel mindent elkövetünk, hogy ne.

337-338. oldal

Egyedül van egészen, a maga erejével. Nem baj, így szép. Van, aki annyival magasabb a többieknél, hogy ha körülnéz, el kell tekintenie a fejek felett, s nem találhat társi tekintetet, mely az övét megértse.

366. oldal

Péter tehetetlenül felsóhajtott.
– Csudálatos, hogy meg nem érthetjük egymást.
– Dehogy csudálatos – válaszolt Miklós halovány mosollyal –, hiszen magyarok vagyunk.

399. oldal

Kinézett a csáktornyai téli éjszaka titokzatos, messzi fehérségébe. A bástyák felől vontatottan, nyújtva hallatszott az őr szabályszerű, ellenőrző kiáltása:
– Szólalj, szólalj, virrasztó!
S ő az éjszakán át a múlt és a jövő derengésébe nézve tűnődött országon, hadon, sorson, életen, halálon. Úgy érezte, hogy az őrök szavának elhaltával csak ő van most ébren az egész világon, s az ő dolga a virrasztás a történelem felett.

211. oldal