A ​menny felfedezése 30 csillagozás

Harry Mulisch: A menny felfedezése

A menny felfedezése hatvanöt fejezet, több mint hatszáz oldal: ez a mű pszichológiai, filozófiai, teológiai summázat, egyben azonban idő-, fejlődés- és kalandregény is. Ezek után ki gondolná, hogy könnyű olvasmány – és mégis az. Ilyen (de csak ilyen!) értelemben lektűr… de micsoda szuperlektűr! Lebilincselő, izgalmas, jól felépített történet, hús-vér szereplőkkel, remek párbeszédekkel és töprengésre késztető eszmefuttatásokkal. Könyv, amelyben minden benne van, amit a mű írásakor épp hatvanöt éves Harry Mulisch, a hollandiai „három nagy” ma már utolsó élő képviselője papírra akart vetni a világról, Istenről, emberről és az összes nagy, a halandókat foglalkoztató kérdésről. Nagyszabású összefoglaló munka, melyről egyik méltatója így írt a londoni Timesban: „Jól ír, szórakoztatva tanít. Hacsak valaki nem kivételesen művelt, rengeteget tanul majd ebből a regényből.”

Eredeti mű: Harry Mulisch: De ontdekking van de hemel

Eredeti megjelenés éve: 1992

>!
Cartaphilus, Budapest, 2008
612 oldal · ISBN: 9789632660080 · Fordította: Wekerle Szabolcs

Enciklopédia 4


Kedvencelte 10

Most olvassa 1

Várólistára tette 38

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Harry Mulisch: A menny felfedezése

„Már azt hittem, sosem jutunk el idáig.” jelzett Fred* a 463. oldalon, amikor imígyen fakad ki az egyik arkangyal, aki a könyv szereplői sorsának mennyben elrendeltetett, végzetszerű voltát hivatott érzékeltetni.
Sokat elárul, hogy ez egyike annak az igen kevés mondatnak a könyvben, amit őszintének éreztem?
Felteszem, igen.

Olvastam ezt a könyvet, amely hatszáz, nagy alakú, sűrűn telerótt oldalon keresztül próbálta hol még épp elviselhető, hol már végtelenül irritáló stílusban a fejembe tömni mindazt, amit az író a világról tud és gondol, és úgy éreztem, hogy nem érdemeljük meg egymást.
Mivel azonban ezt a könyvet már tavaly, a várólista csökkentő kihívásban el szerettem volna olvasni, ezért szilárd elhatározásom volt, hogy nem kezdem úgy az évet, hogy a sarokba vágom, pedig igen erős volt bennem a késztetés, és bevallom, az első kétszáz oldal után a hosszútávfutáson edződött makacs kitartásom is megingott néha, de végül mégiscsak beértem a finisbe!

Úgy tűnik, hogy az írókon néha erőt vesz az késztetés, hogy ideje nekiveselkedniük a magnum opusnak, amellyel felteszik a koronát a munkásságukra, s megcélzott közönség tomboló ünneplése közepette vehetik át a jól megérdemelt életműdíjat.
Mulisch is ebben a szent meggyőződésben vághatott bele az írásba, de a végeredményt a legnagyobb jóindulattal is csak egy mérhetetlenül túlírt, rettenetesen modoros, hiteltelen karakterekkel és hajuknál fogva a cselekménybe erőszakolt fordulatokkal teli, írástechnikailag más szempontból is csapnivaló könyv lett, amelynek fő mondanivalóját egy 10 oldalas novellában is elő lehetett volna adni.
Ha hinni lehet a fülszövegnek, akkor ebből a könyvből Hollandiában 600.000 példányt adtak el, és minden idők legjobb holland nyelvű regényének választották.
Ha ez így van, akkor roppant szegényes a holland irodalom.

A regény fő cselekménye 1967-85 közötti időszakban játszódik, de komoly betekintést nyerünk a fasizmustól sújtott ’30-40-es évekbe is.
A könyv egyik sarkalatos pontja ugyanis a holokauszt, és annak hatása a világra és a gondolkozásra. Az sem véletlen, hogy az egyik főszereplő, Max (akinek gyermekkora kísértetiesen rímel Mulisch-éra) a félig árja, félig zsidó csillagász a könyv elején hirtelen felindulásból ellátogat a náci haláltáborokba, ahol az anyja és a rokonai elpusztultak.
Ez a fejezet, bár itt is sikerült néha idegesítőre alakítani a szöveget, a könyv határozottan jobb részei közé tartozott: itt legalább az érzelmi töltetet legyűrte az író intellektuális sznobságát.
A könyvvel a legfőbb probléma ugyanis az volt számomra, hogy a mélyen tisztelt író úr rendelkezik az urbánus-szobabölcsész minden olyan manírjával, amitől kinyílik a bicska a zsebemben. A hétköznapi világ elől egy finom metszésű elefántcsonttoronyba zárkózó, a tudását leereszkedő gőggel (vö.: gyöngyöt a disznók elé) megosztó, pöffeszkedően nagyképű attitűd erősen felgerjesztette a plebejus véremet.
Különösen azért, mivel Mulisch rendszerint alig leplezett megvetéssel kezeli az „aljanépet”, különösen a vidéken élőket – és számomra a parasztozás, akkor is parasztozás, ha előkelő hanglejtéssel, és kisujját eltartva adja elő valaki.

A regény másik hibája az olcsó írói eszközök halmozása.
Ezek közül az első, az eseményeket kommentáló két mennybéli entitás szerepeltetése, akik a bugyuta amerikai filmek angyalainak sznob verzióját eljátszva magyarázzák meg a regény olyan fordulatait, amelyek tökéletesen hihetetlenek, de persze így, hogy az ő kezük van benne, nyilván nem lehet számon kérni az írón, hogy miért is így alakultak az események. Ehh…

A másik a párbeszédek blődsége.
Első ránézésre, bár a könyv vastagsága elgondolkoztató volt, mégis a belelapozás után úgy gondoltam, hogy lehet majd vele haladni, hisz rengeteg párbeszéd található benne, ami köztudomásúlag szellőssé és könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.
Nos, itt nem így van.

A párbeszédek zömében a szereplők egy marionettfigura életszerűségével fogalmaznak, és határozottan előrelépésnek éreztem, mikor legalább már a kesztyűbáb szintjéig jutottak.
Olyan párbeszédet, ami akár tényleg elhangozhatna két élő ember között, elvétve lehet találni a könyvben.
Az író nyilván szellemesnek szánta ezeket a párbeszédeket, de valójában vagy fájdalmasan ripacskodóak, vagy az ókori filozófia traktátusok bölcs mester vs. lelkes tanítvány üres dialógjait idézik.

Ezt a könyvet – amit felépítése és története alapján Dan Brown összeesküvés elméletes könyvei, és Eco lenyűgöző ismeretanyagot felvonultató regényei közé lehet pozicionálni – őszintén csak annak ajánlanám olvasásra, akinek magas a sznobtűrő képessége, és az európai kultúra, gondolkozás és tudomány állásáról nem a Wikipédián szeretne olvasni. Ugyanis a szöveg legalább fele ilyen témák fölött mélázik.

* Fred jelez → Az a jelenség, amikor az író egyik szereplőjének szájába adja azt, ami a történettel kapcsolatban már őt magát is zavarja.

16 hozzászólás
>!
Stone
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Erről a könyvről nem került a szemem elé rossz róla való értekezés. De nekem mégsem tetszett.
Pontosabban az egyik Stoneszemem értékelte, egy másik meg bosszankodott.
Amit én értékesnek találok benne az a rendkívül szerteágazó ismeretanyag. Amit el tudnék képzelni egy középiskola harmadik osztályában, ahogy a történelem, a magyar, meg mondjuk a filozófia tanár összefogva elhatározza, hogy egy évig a rendes tananyag mellé végigveszi a könyvet a kölykökkel, kitérve a benne megemlített tézisekre, írásokra és egyéb dolgokra. Erre nekem jó ez a könyv.
De a másik Stone egy halom összeeszkábált hipotézist látott, amik igen hihetőek, de ez éppen olyan, hogy mindenbe mindent bele lehet magyarázni, meg annak az ellenkezőjét és mindezt hihetően. Ez egy kreatív elmének nem gond. Maga a történet meg nulla volt. Nekem pedig történetre lett volna szükségem, nem pedig egy csak azért elmondott valamire, hogy beleszőhessem a féktelen tudásanyagom, amit összekapartam írásra.
Ez olyan volt, mint egy túlburjánzott kert, kinyitják a rozsdás kertkaput és mögötte ott egy nagy halom repkény, elszabadult zöld mindenhol, benőtt utak, vagyis csak állsz ott a kapuban és le vagy nyűgözve, de nem tudsz belesétálni és élvezni, csak egy kép marad, és lassan egy kerti olló és gyomirtó képe úszik be az agyadba csendesen. Kicsit meg kellett volna csippenteni, felfedni a dolgokat, hogy megtehesd a saját lépéseid a kertben.

5 hozzászólás
>!
Boniii
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Végre.
Ez az első szó, ami eszembe jut a könyvről, vagy leginkább a befejezéséről.
Mindig reménykedtem benne, hogy valahol belendül a mű és – ha már belendült – úgy is marad, hosszabb időre. Hiú ábránd volt.

Túl nagyot akar szólni, túl sokat akar adni, mindezt magas lóról.

Több dolog van, amit nem szeretek a könyvekben sem, itt három jött elő: ha erőszakosan meg akar érinteni/ sokat szeretne nyújtani, ha logikai bukfencek maradnak és ha kilóg az író véleménye a hősök szájából.
Teljesen életidegen volt több esetben is, ahogy a deklaráló „véleményét” a fő karakter(ek) szájába adta, ráadásul azokéba, akik jellemükből fakadóan sem lehettek azonosak azzal a véleménnyel, hiteltelenné téve az egész gondolatmenetet. A logikai bukások is fájdalmasak, néha Mulisch sem tudta követni a ki, kivel, hova ment, mit mondott korábban történéseket; az egyszerű különbségszámítás sem ment – vagy csak elfelejtette, hogy nem hetvenkettőt, hanem hatvannyolcat írt adott eseményre. A nagy terjedelem átka, ugye.
Számtalan dolognak semmi, de semmi értelme nincs, se a történet, se a jellemfejlődés szempontjából; helykitöltésnek meg végtelenül unalmasak voltak ezek a részek.
Indokolatlan a túlburjánzó művészi szál is, csak fitogtatásról szól, mintha mindenáron szeretné lenyomni az olvasó torkán, hogy ő bizony igen művelt – ez itt egyáltalán nem érdekelt, kedves Harry.

A könyvet 2011-ben kezdtem el olvasni, járt velem Oroszországban, Horvátországban és Spanyolországban is; most már tudm, nem érdemelte meg a világjárást.

>!
Molu
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Igen vaskos könyv. Olvasása is olyan érzést keltett bennem, mintha egy nemzedékeken át húzódó történetet olvasnék. Nem az. De az érzés azért ilyen, mert ez a könyv nagyon sok témát érint. És több szinten játszódik. A nyelvezete annyira érdekes és olyan részletes leírások vannak benne, hogy azon gondolkodtam ezt csak akkor lehet így megírni, ha valaki átélte és elmondja. Mint mondtam nagyon szerteágazó témákat érint. Finoman van itt filozófia, pszichológia, politika, érdekesen van megvilágítva a barátság, nem kevésbé érdekesen a szerelem vagy annak hiánya, megdöbbentőek a váratlanul bekövetkező sorsfordító fordulatok, téma itt még a hatalom, a végzet, a történelem, a hit, a világegyetem, a csoda, az érthetetlen veszteség… Óriási kontraszt van már az első oldalak és a folytatás között, hiszen maguk az istenek társalognak egy számukra nagyon fontos témában, aminek kibontakozása a földön, a halandók között megy végbe és több évet ível át, sok emberi sorsot alakítva át. A könyv 4 részre oszlik és önmagában is megállná mindegyik a helyét, mint érdekes történet, de láthatatlan szálak kötik őket össze.
Ez egy összetett könyv, tetszett, hogy olyan sok mindent magába foglal, viszont a több részletbe merülést ki lehetne hagyni, szerintem, mivel általuk előfordul, hogy az ember unatkozik vagy nehéznek találja a könyv olvasását. Legalább is én így éreztem és ezért adtam 4 pontot, nem 5-öt.

>!
kegon
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Nehéz lenne ezt a könyvet bárhova besorolni. Egy kategóriában vagyok biztos: letehetetlen. :-)

>!
cukor32
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Cselekményfüzére igazi ritkaság, az egyik nagy kedvenc, csak ajánlani tudom!

>!
Koncz_Judit
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Az eleje nagyon jól indult. Szimpatikus szereplők, remek párbeszédek, klassz leírások. Aztán kicsit elült a történet. Túlsok kultúrtörténet, túlsok építészet, történelmi utalás és közben a szereplőkkel úgy igazán nem történt semmi. Úgy döntöttem drasztikus lépésre van szükség…Megtettem azt, amit középiskola óta nem hátralapoztam a legvégére és csak azt olvastam el. Sajnos keserűen gondolok összességében erre a könyvre.

>!
k_edina88
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Ha tetszett A lét elviselhetetlen könnyüsége, ez is fog. Hosszú elkötelezödés, de megéri. <3


Népszerű idézetek

>!
Stone

A másik nevének kiejtése beszélgetés közben egy kicsit olyan, mint egy cirógatás, mintha megsimogatnánk beszélgetőtársunk haját – […]

109. oldal

3 hozzászólás
>!
kegon

(…) a cigányokra szentként tekintek, mert az egyetlen nép a földön, amely még sohasem kezdett háborút.

87. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cigány · háború
>!
kegon

…a valóság éppolyan, mint a víz: folyékony és fürge, mégis, csak iszonyú erővel lehet összenyomni, akkor is csak alig.

15. oldal

>!
Stone

Autójuk régi erődök és egy több tíz méter magas, hófehér Krisztus-szobor mellett suhant el.
– A kubaiak nyilván ilyennek képzelik Lenint – jegyezte meg Max.

135. oldal

>!
Bee

Miért létezik egyeltalán olyan, hogy valami, miért nem csak semmi létezik? Ha úgyis elmúlik minden, mi értelme, hogy valaha volt, létezett? Létezett egyeltalán? Ha egy napon eltűnne minden ember, és többé nem lenne senki, aki emlékezni képes, mondhatnánk-e, hogy valaha is történt valami? Azaz tehát mondhatjuk-e most, hogy majd akkor mondhatjuk, hogy valaha történt valami, miközben akkor már nem lesz senki, aki bármit is mondhatna? Nem, akkor soha semmi sem történt – miközben mégiscsak történt valami.

>!
sophie P

    A sziámi ikreket a két fiútestvér, Eng és Chang után nevezték el, akik az előző században hatvanhárom évet éltek: Max Onno szórakoztatására ezt az érdekes adatot kutatta fel az enciklopédiájában. Mivel a mellüknél voltak összenőve, az orvosi szaknyelv thoracopagusnak hívta őket – amiből Onno mindjárt kikövetkeztette, hogy mivel ők ketten a lelküknél vannak összenőve, az ő orvosi elnevezésük mentopagus lenne.
    Ennek folyományaként kezdték megváltoztatni egymás életét.

48. oldal - 5. Kisded játékok

Kapcsolódó szócikkek: barátság · sziámi ikrek
>!
Molu

Förtelmes házasság volt – sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Szenvedésüket látva döbbentem rá újra, micsoda kiváltság, hogy sem férfiak, sem nők nem vagyunk. De mindez elkerülhetetlen volt a második fiuk miatt, aki 1933-ban született, és akire nagy szükségem volt földi emberünk apjaként.
-Miért volt olyan förtelmes a házasságuk?
-Ha nincs az ön instrukciója, ennek a házasságnak sohasem lett volna szabad létrejönnie. Közismert tény, hogy a világon mindig mindenki rossz emberrel házasodik, de ennél a 2 embernél kevésbé összeillőt nemigen hordott még hátán a föld. Az ifjú ara és sokkal idősebb ura valamiképpen egészen biztosan nagyon súlyosan és jóvátehetetlenül megsértették egymást – talán nem is egy bizonyos kimondott szóval, cselekedettel vagy épp mulasztással, sokkal inkább azzal, akik voltak; a lényükkel.

13

>!
Tony_Takitani

A kapuban álló, fekete öltönyös, kezében kalapot tartó férfi megkérdezte tőle, melyik elhunyt miatt jött; az arca szakmájánál fogva olyan mérhetetlen, univerzális, majdhogynem szillogisztikus búbánatot fejezett ki minden ember, így Szókratész halandósága miatt is, hogy annak holmi individuális bánattal senki a nyomába nem érhetett.

240. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Arthur Japin: Casanova menyasszonya
Herman Koch: A vacsora
Cees Nooteboom: Mindenszentek
Tessa de Loo: Ikrek
Thea Beckman: Pokoli éden
Ward Ruyslinck: A rezervátum
Jan de Hartog: A gyilkos és a lány
Richard Skinner: Mata Hari
Madelon Lulofs: Az őserdő rabjai
Gerbrand Bakker: Az iker