Jó ​nap ez a halálra (Mysterious Universe: Brett Shaw) 83% 45 csillagozás

Az ajtó felé hátráltam, majd… Élt régen egy emlősállat a Földön, tavaszonként tojást rakott, úgy hívták nyúl – na úgy futottam, mint ez az állat!

Hogy villogtassam az intellektusomat: a „vaságy” archaikus kifejezés, amit a filológusokon (és rajtam) kívül már senki nem használ a huszonhetedik század közepén. Képzeljék, egykoron olyan primitív szinten állt az emberiség, hogy mindent vasból készített, ezt hívjuk vaskornak! Példának okáért, ebből az időből származik a vas-ágy, és a vas-út kifejezés. Egyedül azt nem értettem, hogy olyan minimális szintű tudományos ismeretek mellett hogyan lehetett mégis robotokat gyártani? Mert készültek robotok, például lovak, kizárólag erre utalhat a vas-a-ló kifejezés…

123. oldal

A Stockbauer hétpecsétes titok volt, a császári titkos szolgálatok még azokat is nyilvántartották, akik tudtak, vagy rendszeresen beszéltek róla. Kettőezer-hatszázhetvenegyben mindössze négy működőképes példány létezéséről tudtunk biztosan. Ebből kettőt a Birodalombiztonsági Hivatal Nukleáris Csapásmérő Rohamosztaga, a GAMMA birtokolt, de Herites tábornok szerint az egyik évek óta döglődött, hiába „etették” folyékony hidrogénnel. Ez volt a Stockbauer egyetlen gyenge pontja: ha kapott hidrogént, működött, ha nem kapott, leállt. A harmadik példány a császári fegyvertárba lett elzárva, speciális hordkonténerének kontrolpanelje szerint működött, de a szakértők szerint huszonkilenc éve nem nyitották ki a hordozóegységét. A negyedik bizonyíthatóan az Űrtemplomos Lovagrend tulajdonában volt, de köszönhetően a von Anstetten uralkodóház és a kozmokatolikus egyház látványosan rossz kapcsolatának, jóformán semmit sem tudtunk róla.

Vakító, kék fény tört elő a konténer oldalából, átható szisszenés hallatszott, és bokamagasságig mindent elborított a jéghideg párafelhő – a láda teteje lassan felemelkedett. Nem felnyílt, hanem felemelte egy láthatatlan erő. Gravosugárra tippeltem, aztán a következő pillanattól kezdve már nem tippeltem, és nem gondoltam semmire, mert a ládából előmászott valami meghatározhatatlan…
Robbanásszerű hirtelenséggel tört rám a fejfájás.
A jeges párafelhőben megjelent egy színét változtató csáp…
Aztán a másik, egy hatalmas rovar ízelt lábai…
Shackleton gyengéden megérintette a karomat. Sejtette, hogy mondani akarok valamit, ezzel a mozdulattal figyelmeztetett, nehogy pisszenni merészeljek.
A lény – nem gépezetet láttam – mérhetetlen lassúsággal felemelkedett, aztán lecsorgott az egy méter magasan lebegő konténertető oldalain, és lefolyt a mennyezetre, ahol szétterült…

[…] Egy Stockbauert nem lehet használni, együttműködni lehet vele, ezért nyugodt szívvel számoljuk csak közénk. Ez egy mesterséges intelligencia; a harmadik generációs modelleknek már önálló személyiségük van, mi több, nemi jelleggel bírnak, a miénk például hímnemű, nyugodtan szólítsa őt Maxnek, erre a névre hallgat, ami persze nem jelenti azt, hogy engedelmeskedik is magának, hehehe…

A Stockbauer tökéletesen utánozta a zárt helyről kiengedett kutyákat; körbeugrálta Shackletonékat, vadul rázta a farkát, önfeledten rohangált, megállt, megszaglászott valamit, aztán a gazdi után szaladt. Arra gondoltam, nem lepődnék meg, ha lehugyozná valamelyik tartólábat. Max természetesen nem végezte el a dolgát, Maxnek teljesen más dolga volt…
– Menjen, vigyen neki csontot! – röhögött Braxton.
Valahogy nem volt kedvem vele röhögni. A Herdentől adatokat kértem a „kutyáról”. Mentális úton aktivizáltam a célkereső-rendszert. Abban a pillanatban Max megállt, és rám nézett, most persze nem csóválta a farkát. Hagytam a fenébe az egészet, inkább rágyújtottam.
– Sokat szív – jegyezte meg Gun.
– És még milyen sokat fogunk szívni – jegyeztem meg a vállamat vonva. Mindenki gondoljon arra, amire akar…
Max megugatott egy madarat. Fölnéztem a kéklő égre. A madár röptében lángra lobbant, és finom hamuvá hullt; játszik a kutyus, játszik!
Max Shackleton után futott.
– Ne bassz… – nyögte Braxton, aki velem együtt végignézte a jelenetet.
– Na ez a sátán igazi kutyája, apukám. Connan Doyle-nak annyi!

– Ne igyál több szkaffot, Anne!
– Ez mind benne van anyám naplójában.
– Én meg olvastam egy olyan könyvet, amelyikben vízen jár egy ács fia, akit később letartóztatnak, koholt vádak alapján elítélnek, keresztre szögezve meggyilkolnak, harmadnapon mégis ott kavar a jeruzsálemi úton. Hugó-díjat a szerzőnek, de ízibe! Anne, nem kell mindent elhinni, ami le van írva.

24. oldal; 2.fejezet