Tamás ​bátya kunyhója 87% 488 csillagozás

Amióta újraolvastam a könyvet, azóta töprengek azon, mi legyen vele – mármint az értékelésével. Történelmi-társadalmi hatása, jelentősége megkérdőjelezhetetlen – szépirodalomként viszont számos sebből vérzik, még akkor is, ha patetizmusa, szentimentalizmusa, didaktikussága, szélsőséges (és nem túl kidolgozott, sablonos) karakterei, romantikus kalandsorozatnak felfogható cselekménye a kor irodalmának jellegzetes jegyeiként is azonosíthatóak. Szinte minden benne van ebben a regényben, ami annak idején a romantika kelléktárában fellelhető volt: végletekig kiélezett ellentétek, vegytiszta jellemek, reménytelen és boldogtalan szerelmek, szétválasztott családok, eleveszített és egymást kereső családtagok, titkok, hitek és babonák, üldözéses jelenet, látványos menekülések, drámai jelenetek, vak véletlenek és nagy egymásra találások, nemes áldozatvállalás és ennek hatására csodás megtérések sorozata. A rendezés viszont, az olvasó szeme elé tárt produkció meg sem közelíti a romantika nagyjainak – Scott, Hugo vagy akár Dumas könyveinek színvonalát. Az elbeszélő állandóan érzékelhető jelenléte, jelenetek, helyzetek, jellemek értékelését, értelemzését az olvasóra erőltető didaktikája is sokat ront a helyzeten. A mai olvasó nemcsak a patetikus-szentimentális elbeszélésmódot érezheti magától távolállónak, de az érzésekre, erkölcsre való közvetlen appellálás szájbarágósságát is.
Persze könnyű most kritizálni – 1852-ben társadalmi tett volt ez a könyv, politikai állásfoglalás és persze erőteljes propaganda. Az irodalmiságnak az ilyesfajta politikai töltet nem mindig (pontosabban ritkán) szokott előnyére válni. Beecher Stowe regénye azonban elsődleges céljának tökéletesen megfelelt: ráirányította a figyelmet a kor legfontosabb társadalmi problémájára, széles közönségréteget tett érzékennyé a kérdés iránt. Meg kellett valakinek mutatni, hogy a színesbőrű is ember, nem állat és nem áru, vannak érzései, melyek csöppet sem alsóbbrendűek a fehérekénél, tud szeretni, és tud fájdalmat érezni, tud halálig hűséges és becsületes lenni, tud önzetlenül cselekedni, tud önérzetes és igényes lenni, tud tanulni, művelődni – egyszóval ember ő is, mint bárki más. A megdöbbentő az, hogy ez nem magától értődő, hogy ezt egyáltalán el kellett valakinek magyarázni, és hogy azóta is folyamatosan el kell.
Az utóbbi időben egyre többször gondolkodtam el azon, mennyire nem gondol(t)unk mi, a „felsőbbrendű” nyugati civilizáció képviselői erre az egyszerű tényre, mennyire hittünk és hiszünk a magunk megfellebezhetetlen igazában, mennyire bele tudjuk csomagolni álszent szavainkba ezt a vélt igazságot, és mennyire le szeretnék dugni mindenki torkán. Tetszik, nem tetszik, ízlik, nem ízlik. Aztán mennyire visszaüt ez a meggondolatlan önzés. Az elhurcolt rabszolgák milliói, a gyarmatosított fél világ, tömeggyilkosságok, megváltójátszások, minden… Néha évszázadok múlva is. Mert semmi nem véletlenül történik azóta sem, az akció mindig megszüli a maga reakcióját.
A kétszínűségen és a kettős mércén is gyakran eltűnődöm, azon, hogy továbbra is a győztesek írják a történelmet, hogy egész fejezetek maradnak ki, vagy satnyulnak el párszavas, kisbetűs mondatokká, ha az érdek úgy diktálja. Közben meg azóta is kereskedünk az emberáruval, a magunk niggereivel, semmibe veszünk érzéseket, hirdetjük felsőbbrendű igazunkat, és 21. századi bibliáink igéivel igazolunk mindent. Mert mindenre van válasz.

Ma már az emberek megtanultak olyan tökéletesen, kifinomultan bűnözni, hogy ne sértsék vele a tisztes társadalom szemét és érzéseit – mintha ma írták volna…

Aztán a szólásszabadságra is gondolok. Meg az amerikai könyvtiltósdira, cenzúrára, nevetséges könyvátírásokra és sok minden másra.
Talán ezért érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Nagyon kevés olyan regényt ismer a történelem, amelyek annyira hatottak, hogy háború robbanjon ki miattuk. Rabszolgaság a maga módján olyan volt amilyen, ahogy az egész USA történelem, nem az első, és nem az utolsó gaztett amit elkövettek. Szörnyű, szánalmas és mégis így majdnem 150 év távlatából se vagyok meggyőződve, hogy sokan nem kívánnák e vissza azt a kort. A fene nagy fennköltségben nagyon is kaphatóak vagyunk a gyűlöletre, lenézésre, a nacionalizmusra, és mindenféle fehér, keresztény maszlagra amivel a felsőbbrendűségünket hirdetjük a jött-ment népségek előtt, akiknek nincs helyük csudálatos világunkban spoiler hiszen csak állatok. (bár ha jól belegondolok az igazán elvakultak szerint, ez a világ az egész bolygóra kiterjed) Ezért öt csillag, akkor is ha látom a szájbarágós stílust és a túlzásokat, de ez a könyv elérte amiért íródott. Dél pedig még mindig egyik kedvenc helyszínem.

A maga helyén és idejében nyílván korszakalkotó és merész könyv volt.
Ahogy volt orosz tanárnőm mondotta volt: Minden könyvet a megfelelő korban kell elolvasni, mert később sem időtök, sem (remélhetőleg) ízlésetek nem lesz hozzá.
Hogy ez mekkora igazság!!!

Nem először, és úgy vélem, nem utoljára.
A világháborúkon és a koncentrációs táborokon edződött és sokszor úgy érzem, megkeményedett lelkemet is meg tudja hatni, valahányszor a kezembe kerül.
Nem a történetet szeretném elmesélni – akit érdekel, olvassa el –, inkább azt, ahogy én megéltem először anno, gyerekkoromban.
Akkor ment a tévében a Gyökerek. Kunta Kinte történetét játszottuk a közeli kiserdőben (szándékosan egybeírva, mert így hívtuk), megszöktünk, elfogtak, megbüntettek a játékban a gazdáink. (Akkoriban a Fanta név még mást jelentett nekünk)
A csapat fele néger volt, fele fehér. A fehérek kínoztak minket, négereket, és érdekes módon mindig ők győztek.
Mély nyomot hagytak ezek a játékok bennem, ahogy eljátszottuk e könyv történetét is. Harc fojt minden alkalommal, ki legyen Tamás bátya. Olyan élethűen tudtuk előadni a halált, amit akkor még nem vettünk komolyan.
A legnagyobb sikere azonban az volt a játéknak, hogy csak az játszhatott velünk, aki olvasta a könyvet.
Valahogy így alapozhattuk meg a könyvek szeretetét…

Kegyetlen dolog ez a rabszolgaság, akárhonnan nézzük… És bár ma elég távolinak tűnik ez a téma, azért megdöbbentő, hogy körülbelül 150 éve csak, hogy megszűnt a rabszolgaság… Mikor mi a szabadságharcunkat vívtuk, és Petőfi meg Arany verseit szavalhattuk, addig a Föld másik féltekén emberekkel úgy bántak, mint a haszontárgyakkal…
Mindezen rettenetek mellett azért mégsem tudott teljesen megfogni a regény… Nekem túl mesésnek, túl romantikusnak hatott, amit az sem enyhített, hogy az író többször kiszólt pátoszosan a regényből, hogy ugye, olvasó, milyen szemétség amit itt művelnek, vagy, hogy olvasó, te is ilyen vagy, mint a rabszolgatartók / rabszolgakereskedők / rabszolgák! (a könyv részeihez igazítva). A tipizált szereplők sem tudtak közel kerülni hozzám, még, ha sokféle típusú szereplővel is találkoztam a regény folyamán. spoiler
Végeredményben: nem kételkedek abban, hogy a maga idejében korszakalkotó mű volt, de engem ez a könyv ma, 2016-ban, valahogy nagyon nem érdekelt…

Én sem adok öt csillagot, mert én is kissé „ponyvásnak” érzem a történetet. A közelmúltban olvasott Egy ismeretlen világ vagy a Szárnyak nélkül szabadon számomra sokkal inkább bemutatta ezt a világot, reálisabban, érzékletesebben. Persze ismét bele kell számítani a keletkezés korszakát, ahol azért megfelelő romantikával fűszerezve (főleg női írótól) lehetett sikerrel felkelteni az olvasók figyelmét, valószínűleg a véres igazság dokumentarista megjelenítését nem lehetett volna a kor olvasó rétegének torkán lenyomni (ma meg már persze, ennek fordítottja, az átlagember vérre-akcióra-szenvedésre, „izgalmakra” vágyik inkább).

A kötetben az írónő végigviszi egy megszabadult család menekülését és Tamás sorsát, egyazon pontról indulnak, de más véget érnek (mást is zavart egyébként Tamás bátya nevének magyarosítása?). Elkeserítő volt azt látni, hogy egyrészt Tamás mennyire közel kerül a szabadsághoz többször is, másrészt azt, hogy tényleg ezek a gazdák a saját – szeretett! szeretett? – gyerekeiket is eladták, ha úgy hozta a sors… És az is, hogy milyen sok alkalommal történhetett meg, hogy a gazda véletlen halála akadályozta csak meg a szabadulást ("nem ért még rá megírni a szabadítólevelet"… piha, évekig!!! jajnemmár!)…

Nehéz bármit is mondani erről a könyvről. Az igazság az, hogy mivel a „másik oldal” az Elfújta a szél a kedvenc könyvem nagy elvárásokkal láttam neki ennek a történetnek. Ebben más szemszögből olvashatjuk el a dolgokat, hiszen itt bizony le vannak írva micsoda kegyetlenül bántak a déli rabszolgatartók a tulajdonukban lévő emberekkel, akiket valójában egyáltalán nem is tekintettek embereknek. Inkább csak tárgyaknak, akik beszélni is tudtak. A legjobban talán az döbbentett meg, hogy a rabszolgatartók igenis meg voltak arról győződve, hogy ezeknek az embereknek nem fáj, ha elszakítják őket a gyerekeiktől, családjuktól barátaiktól, hiszen ők nem érezhetnek úgy, mint a fehér emberek.
A legjobban a New Orleansban játszódó jeleneteket élveztem. Bár St. Clare úgy szólván „bort ivott és vizet prédikált”,de a Marievel folytatott párbeszédei borzasztóan szórakoztatóak voltak. Szerintem amúgy St. Clare sem volt semmivel sem jobb, mint Marie vagy Legree, hiszen ugyan belátta, hogy mennyire rossz dolog a rabszolgaság, de még csak meg sem próbált tenni az ellen semmit. Oké, hogy ő jól bánt az embereivel, de meg sem fordult a fejében, hogy esetleg szabadítsa fel őket. Viszont az erre vonatkozó magyarázat is tetszett, hogy miért van ez így, mert legalább bevalotta.
Tamás bátyáért a szívem szakadt meg, annyira reméltem, hogy nem így fognak alakulni a dolgok számára!
A végén a nagy egymásra találások kicsit mesébe illőek voltak számomra, de ez egy olyan könyv, amit egyszer szerintem mindenkinek el kellene olvasnia!

Régen nem sírtam ennyit az emberek gonoszsága miatt.

Mihez kezdjek veled, te könyv… Egyrészt kétségtelen, hogy a Tamás bátya hatása jelentős – hogy mást ne mondjak, talán az Elfújta a szél sem íródott volna meg enélkül – azt mindenki döntse el maga, hogy ez 1-10-ig mégis mekkora tragédia lett volna. Ez utóbbit én már olvastam, és annyit tudtam róla, hogy a Tamás bátya ellenében íródott, de a Tamás bátyából korábban csak az altalános iskolás irodalom szöveggyűjteményben lévő rövid részletet olvastam (és felejtettem el teljesen – de komolyan, ahogy olvastam a könyvet, egyik rész sem volt ismerős… ennyit rólam)
Szóval a könyv jelentős, de sajnos szigorúan nézve, nem igazán jó. Mégpedig azért nem jó, mert, bár ízlés dolga – valószínűleg –, de úgy éreztem, hogy az írónő személye, értékrendje túlságosan is rányomja a bélyegét a könyvre, ami emiatt túlzottan didaktikus lesz.
Ettől függetlenül persze vannak benne dolgok, amelyek értékessé, és olvasásra érdemessé teszik. Minden bizonnyal, ez lényegesen hitelesebb, komplexebb – és megrázóbb* – képet fest a rabszolgatartó Délről, mint az Elfújta a szél. spoiler Míg abban csak azt láttuk, hogy a déliek és a rabszolgáik úgy élnek, mint egy nagy család, teljes harmóniában, és senki nem cserél gazdát – nyilván, hiszen családtagok –, de ha mégis, akkor is önként és dalolva, de legalábbis ingyen és bérmentve, és mindkét fél teljes megelégedésére. Ezzel szemben itt megjelenik a rabszolgavásár – itt a rabszolgák áruként jelennek meg, ha vannak is kivételek a fehér szereplők között, akik valamilyen keresztény vagy humanista eredetű gyengeelméjűségből adódóan makacsul hisznek abban a téveszmében, hogy a feketék is emberek, következésképpen érző lények, ad absurdum emberi méltósággal bírók, és velünk egyenértékűek, de azért nem mindenki ilyen, és vannak, akik nagyon jól tudják, hogy a feketék tulajdonképpen munkagépek, és csak arra jók, és oké, persze, az ember nem teszi tönkre szánt szándékkal a termelőeszközeit – hiába ilyen olcsók adott esetben – de azért senki ne akarja nekik bebeszélni, hogy éreznek – ráadásul ugyanúgy, mint ő –, hogy beszélni lehet velük, erkölcsi érzékkel bírnak (hallatlan), és hogy nem az a velük való bánásmód legcélravezetőbb módja, hogy ostorral jól végigsuhintunk a hátukon. Na, szóval értitek.
A könyv elgondolkodtat, vajon milyen lehetett akkor élni, akár rabszolgaként, de vajon mit érezhettek a rabszolgatartók. Mai fejjel érthetetlen, hogy képes az ember tárgyként bánni más emberekkel, kétségbe vonni emberi mivoltukat, sőt, akár úgy gondolni, hogy a kegyetlen bánásmód, a rabszolgák megrendszabályozása az ő javukat szolgálja, mert „másból úgysem értenek”, és hogy képes ideológiát gyártani, amely igazolja, és felmenti őt. Persze, látunk ma is példát ilyen gondolatokra, de nem ilyen méretekben, és nem épül rájuk gazdasági rendszer. (Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy legalábbis nem ilyen nyíltan csinálják.)
Persze, mindig könnyű a ma felől visszanézni, és elszörnyedni azon, amit a múltban tettek, de a legérdekesebb mégis az, hogy ha az akkori emberek semennyivel sem voltak rosszabbak, mint a maiak, mégis mi kellett ahhoz, hogy ilyen dolgok megtörténhessenek. És persze a legkellemetlenebb kérdés mindig az, hogy ha mi abba a korba születtünk volna, akkor a különböző helyzetekeben vajom mit tettünk/hittünk/gondoltunk/vallottunk volna teljes meggyőződéssel?
És persze az a kérdés is kellemetlen, hogy vajon a mából mi az, ami miatt a jövő embere csak elszörnyedve csóválja a fejét, és nem érti, hogy voltunk rá képesek, hogy nem vettük észre, hogy tűrhettük, hogy ilyenek történjenek?
Egyébként, ami kétségtelenül a javára írható a könyvnek, hogy csakugyan, nagyon sokféle viszonyulást látunk, és a „jófiúkon” belül is látjuk a módozatokat. Szóval nem rossz könyv ez, de azért zavar, hogy lehetne jobb is.

* De persze az A kedveshez képest sehol sincs.

Régóta halogattam a könyv olvasását, mert féltem a borzalomtól, amit okozni fog. Nos, szerencsére ilyesmi nem történt, de mélyen megérintett, csakúgy mint a többi rabszolgákról, négerekről szóló könyvek, amit olvastam (Gyökerek, Segítség). Újra megdöbbentett az emberi kegyetlenség és az, ahogyan embereket állatként kezeltek. Félelmetes volt olvasni, hogy hogyan gondoltak a rabszolgákra akkoriban, érzéketlen, akarat nélküli, irányítható lényekként bántak velük, akiknek nem szabad, hogy fájjon, ha elszakítják őket szüleiktől, gyermekeiktől.
Szerintem, azok a jó könyvek, amelyek érzelmeket váltanak ki belőlem. Ez a regény pedig megtette a hatását, mert érzelmek egész kavalkádját vonultatta fel nálam. :) Nagyon örülök neki, hogy az írónő ezzel egy lavinát indított el. A közeljövőben el kell olvasnom Kertész Erzsébet róla szóló regényét és hamarosan sorra kell kerítenem az Észak és Dél-t is! :)