Menj, ​állíts őrt! (Ne bántsátok a feketerigót! 2.) 134 csillagozás

Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról.

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel,… (tovább)

Eredeti mű: Harper Lee: Go Set a Watchman

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Geopen, Budapest, 2015
340 oldal · ISBN: 9786155331947 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2015
296 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331473 · Fordította: Pordán Ferenc

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Atticus Finch · Jean Louise Finch (Scout/Fürkész)


Kedvencelte 5

Most olvassa 14

Várólistára tette 143

Kívánságlistára tette 85

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Megpróbálom először is önálló műalkotásként értékelni.

Szóval: tetszett. Nagyon meg is lepődtem rajta, mert az elvárásaim karcsúak voltak, de tán még a Ne bántsátok a feketerigót!-nál is jobban élveztem*. Igazi karcos southern gothic, kötelező néger szakácsnővel, decens, merev derekú déli hölgyekkel, tornácokkal, izzadságfoltokkal, miegymás. Ráadásul Harper Lee-nek üdítően ironikus a humora, figurái is oda vannak téve, úgyhogy majdnem minden rendben van. Ez a könyv amúgy nem is annyira a négerkérdésről szól, mint inkább a gyermekkor jóvátehetetlen elvesztéséről, hogy abba az otthonba, amit egykor elhagytunk, többet már nem térhetünk vissza. Lee-nek erről aztán van bőven mondanivalója, ami tagadhatatlanul szétfeszíti a regény kereteit. Ettől lesz csapongó, és alighanem ezért nyúlnak túl hosszúra a retrospektív visszatekintések a boldog ifjúságra, ezért van indokolatlanul teletömve a magyar olvasó számára jórészt ismeretlen politikai és irodalmi utalásokkal** – és talán ezért olyan a vége, amilyen. Egy kicsit elkent, egy félmegoldással megelégedő. Ez így felsorolva sok negatívumnak tűnhet, de olvasva nem éreztem súlyukat – sőt némelyik kifejezetten bájosnak hatott. Nyers lett tőlük a szöveg, én meg vonzódom a nyers szövegekhez.

Amúgy meg: kevés könyv van, amit nehezebb lenne önmagában értékelni. Olyan ez az egész ügy, mintha Harper Lee direkt az irodalom nagy posztmodern rejtvényeinek egyikét akarta volna megalkotni. Itt van ez a kézirat, egy minőségi szöveg, amit Pulitzer-díjas főműve előtt írt meg, de ami kronológiailag húsz évvel az után játszódik – spoiler Talán (ez nyilván csak teória) az történt, hogy Lee megírta első könyvét, és maga is látá, ez így túl szétszórt, a probléma sincs világosan megragadva, ráadásul valahogy túlságosan mentegető***. Félrerakta hát, és újból belekezdett, más szemszögből, nagyobb fegyelemmel, de talán ugyanazzal a céllal. De időközben rájött, hogy a könyv, ami az illúziók elvesztéséről szól, szólhatna akár az illúzió diadaláról is. És akkor – hadd szóljon. Jól döntött, mert az alaposan átgyúrt változat valóban ledózerolta Amerika könyvpiacát. És az is érthető, miért nem akarta ezek után, hogy ez a könyv megjelenjen: egyszerűen üti a Ne bántsátok…-univerzumot. Szóval (önértékétől függetlenül) nem szabadott volna kiadni. És mégis: ki kellett adni. Mert ha üti is egymást a két könyv, ebből a konfliktusból az olvasónak van mit tanulnia: hogy a problémák azzal nem oldódnak meg, hogy győzött az igazság. A problémák általában épp ott kezdődnek.

* Nehéz ezt megmondani, mert régen olvastam. Ami e mű szempontjából talán üdvös is.
** Amin azért a lábjegyzetek segítenek kicsit.
*** spoiler

22 hozzászólás
>!
csillagka P
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Nem tagadom, iszonyú mérges vagyok, nem a könyvre, hanem a kiadás körülményeire. Nem tartom se etikusnak, se tisztességesen, ahogy csak az örökösök pénzügyi helyzetének javítása céljából, megvárták Harper betegségének azt a fokát, ahol már nem tudott határozottan tiltakozni a kiadás ellen. A kíváncsiság sok mindenre ráviszi az emberlányát, olyan olvasásra is amivel nem ért egyet.
Nálam a Feketerigó beletartozik abba a pár könyvbe, amilyet nem csak a cselekménye hanem az értékítélete miatt kell kötelezően olvasni (igen minden középiskolában kötelezővé tenném) A „Menj, állíts őrt!” ennek a piszkozata, még kicsit elnagyolt, a végén saját magával is vitába száll, és tagadhatatlanul feltud sorakoztatni érveket az ellenkező oldal mellett (sajnos nap mint nap hallom, olvasom ezeket az érveket ma is) csak megint elfelejtjük az alkotmányosság legfelemelőbb passzusát, aminek megfogalmazása nélkül elég régen nincs sem demokrácia, sem köztársaság. Lehet, hogy unalmas de akkor is nekem ez az érvem, és ettől nem vagyok hajlandó tágítani.
„Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

Nem kellett volna kiadni, folytatásként olvasni pedig lényegtelen (mivel nem az, amit a végén szépen le is írnak)

1 hozzászólás
>!
pepege MP
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

„Mert ezt mondta nekem az Úr: Menj, állíts őrszemet, és amit lát, jelentse!” (Ézsaiás 21,6)

Nem mindennapi vihart kavart Harper Lee, amikor 55 évvel az első és mindezidáig egyetlen regényének megjelenése után egy – évtizedekig a fiókban porosodó – kéziratot engedett útjára. Az új könyv megjelenését hatalmas érdeklődés övezte, ez pedig nem csoda, hiszen a szerző Ne bántsátok a feketerigót! című, Pulitzer-díjas műve olvasók millióinak kedvence, sokak szerint az egyik legfontosabb amerikai regény.

A két mű cselekményét közel húsz év választja el: Jean Louise Finch, becenevén Scout (új fordításban: Fürkész) 26 éves érett nővé vált, New Yorkban él, de évente meglátogatja édesapját, Atticust, a köztiszteletnek örvendő ügyvédet. Maga a regény is a lány egy ilyen maycombi látogatásával kezdődik, s itt rögtön megismerhetjük Henry Clintont, gyermekkori barátját, akivel kapcsolatuk elmélyült, már-már a házasságkötést tervezik. De Jean Louise-t kétségek gyötrik: „Még az is lehet, hogy működne a dolog. De nem vagyok házias; még azt sem tudom, hogyan irányítsak egy szakácsot. És miről beszélgetnek az úrihölgyek, amikor meglátogatják egymást? Kalapot kellene hordanom…elejteném a gyerekeinket, garantáltan végeznék velük.” A jelek szerint Scout nem sokat változott a két évtized alatt, hiszen az előző regényben már javában benne voltunk az események sűrűjében, amikor kiderült számomra, hogy ő valójában egy lány. Ugyanis a viselkedéséből egyáltalán nem lehetett erre következtetni: „élete vakmerő és féktelen elfoglaltságok végtelen sorozatából állt: verekedett, focizott, fára mászott, mindenben lépést tartott Jemmel, és a fizikai erőnlétet próbára tévő bármely tevékenységében maga mögé utasította valamennyi kortársát.”

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Scout ennek a műnek mennyire fontos szereplője, mint az, hogy az írónő – még ha ezúttal nem is őt „jelöli ki” narrátorként – a lány érzéseibe, gondolataiba „belelátó”, közeli egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódot használ, ezzel emelve ki karakterét. Ezen kívül a regényben hangsúlyos szerepet kapnak Jean Louise emlékei is: maycombi tartózkodása alatt többnyire nosztalgikus hangulat lengi körül, bármerre néz, mindenről valamilyen gyermekkori élménye, emléke jut az eszébe – ez a nosztalgia aztán önkéntelenül is átragad az olvasóra, sajátságos pluszt adva a könyv élvezetéhez. Számomra csöppet sem volt zavaró mindez, sőt, kifejezett érdeklődéssel olvastam (és közben jókat mulattam) a felnőtté válás küszöbén álló, naiv, tizenéves Fürkész történeteit.

A Menj, állíts őrt! cselekményének középpontjában, akárcsak az előző regényben is, a faji előítéletek, a fehérek és feketék közötti konfliktusok (illetve azok csökkentésére tett lépések) állnak, ami persze érthető, hiszen a könyv abban a korszakban játszódik (az ötvenes években), amikor Amerikában egyre több szervezet alakul azért, hogy a feketék, ha apró léptekkel is, de végül sikerrel megszerezhessék a fehérek által már viselt jogokat. Velük szemben állnak a Polgári Tanácsok, akik igyekeznek mindezt megakadályozni, lassítani a folyamatot. Ebbe a tanácsba kerül be Atticus, mint vezetőségi tag. Scout, miután erről tudomást szerez, nyomozásba kezd, melynek során egy kellemetlen, számára megbocsáthatatlan szituációban találja egyidejűleg édesapját és barátját is. Teljesen kétségbe esik, az apjáról alkotott mítosza, ami szerint Atticus igazságos, humánus és bölcs, leomlani látszik. Az egyetlen férfi, akire a lány mindig felnézett, most csalódást okozott neki, ezért nem tudja, mihez kezdjen, teljesen összezavarodik. Miért változott meg Atticus? Hogyan kezeli ezt Scout? Mit tanulhat ő és az olvasó ebből a helyzetből? A regény végére mindezen kérdésekre választ kaphatunk.

Végezetül fontosnak tartom megjegyezni, hogy én előzetesen szándékosan nem olvastam el semmilyen leleplező cikket erről a kéziratról, és csupán a szerkesztő utószavában értesültem arról, hogy valójában ez a mű keletkezett korábban. Emiatt az olvasás élménye számomra valóban a folytatást jelentette, bár vitathatatlan, hogy így lett kerek a történet. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy azok számára is különleges élményt nyújthat Harper Lee régi/új története, akik a díjnyertes könyvét még nem olvasták. Sőt, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy tegyen egy próbát, és a keletkezés sorrendjében ismerkedjen meg Atticus, Scout, Jem és a többiek történetével. Máskülönben jó eséllyel úgyis erős késztetést éreznek majd, hogy a Menj, állíts őrt! után azok is kezükbe vegyék az előzményregényt, akik már olvasták azt. Tulajdonképpen én is ezt fogom tenni, mert érdekel, milyen élmény ezek után az újra kiadott (és főként újra fordított) változat olvasása.
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-02…

3 hozzászólás
>!
Kozmikus_Tahó
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Harper Lee – úgy látszik – szeret felszólítani.
Én nem szeretek felszólítva lenni, viszont azt muszáj elismernem, hogy van olyan téma, olyan élethelyzet, amikor a felszólítás helyénvaló tud lenni, ha okosan alkalmazzák.
Harper Lee pedig egyike azon keveseknek, akik jól bánnak a felszólító mondatokkal és azok erejével.

9 hozzászólás
>!
n P
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Ez egy olyan könyv (nézve az értékeléseket), amiről lehetne egy jó négy csillagos értékelést is írni, meg lehetne három vagy kevesebb értékűt is. Ennek gondolom azaz oka, hogy a feketerigós könyvhöz hasonlítjuk (nagyrészt) és ahhoz képest nem olyan, mint amit vártunk. Ritkán írok olyan könyvről, ami kevésbé tetszett, ennek oka elsősorban az, hogy nem biztos, hogy meg tudom indokolni pontosan, hogy mi is a bajom, és a későbbi olvasóktól sem venném el a kedvet (nyilván a többiek sem azért írnak, ha írnak véleményt). Ezért aztán, így reggel 6 után, némi éjjeli gondolkodással meghintve azon állásponton vagyok, hogy mindenkivel egyetértek, aki írt a könyvről, legyen bármi is az. Most én ezzel így vagyok. spoiler. :)

>!
pipacstappancs
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Atticus olyan, mint az én apukám: bölcs, nyugodt, és nem hagyja, hogy a politikai lobbik nyomására féktelen liberalizmussal átitatott média eltérítse az arany középútról és az emberségesség ösvényéről. (Hű, miket írok :D) Lánya pedig olyan, mint az átlagember, akit Atticusnál sokkal könnyebb megvezetni.
Nem mondanám, hogy a könyv minden szavával egyetértettem, de alapvetően tetszett, politikai érdeklődésűeknek ajánlom, akik tudnak a sorok között olvasni. Ha gyerekem lenne, leghamarabb érettségi előtt adnám a kezébe, mikor már tanult törit, és érdeklik a demokráciai jogok, szavazás, meg ilyesmi.
A csoki-vanília témakör mellett van benne szerelem, családi konfliktusok, lelki tusák, és még sok más izgalom…

>!
robinson MP
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Az összehasonlítás elkerülhetetlen, pedig nem kellene. Alapjáraton tetszett, hibái ellenére is.

http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/08/menj-allits-ort.html

>!
Gyöngyi69
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Harpe Lee ebben a könyvében nem nyújtott egyenletes teljesítményt számomra, de mivel ez volt az első könyve, ez talán megbocsájtható neki. Időnként mintha rébuszokban beszélt volna, nem értettem mit is akar, mintha azt várta volna, hogy belelátok a nagybácsi, vagy Jaen Luise fejébe – de nem láttam. Ezek a részek számomra érdektelenek voltak, el is kalandozott a figyelmem időnként. Belátom, hogy ennek ahhoz is köze lehet, hogy nem sokat tudok az akkori négerkérdésről, politikáról, így talán voltak célzások, utalások, amik talán csak a tájékozatlanságomon akadtak el. A politikai részektől eltekintve viszont a többiben már látom a nagy író ígéretét, mert gyönyörűen ír az igazi szeretetről, mely olyannak fogad el, amilyen vagy, és nem megváltoztatni akar, s hogy ezt olyan módon el lehet sajátítani, hogy egyre több mindenkire ki tudja az ember terjeszteni, és ezt ne tudja megváltoztatni mások bírálata, a politika, az új divatok sem. Ez a szeretet – tanítás – a Finch család sajátossága, melyben Jean Luise lubickol gyermekkorában. Ez az a szeretet is, ami elveszni látszik a főhősnő szemében, többszörös félreértések kapcsán. Megrázó felnőtt fejjel csalódni gyermekkori Istenségünkben, és megrázó szembesülni azzal, hogy akkor talán maga a szeretet és minden egyéb is hazugság volt, amiben eddig hittünk. Azonban a valódi szeretet azért szeretet, hogy megoldja ezeket a dilemmákat is.
Harper Lee ezen kívül annyira érzékletesen ír, hogy az ember ott érzi magát a dél atmoszférájában, annak látványaival, szereplőivel, szagaival, helyszíneivel.
A fordítás helyenként nem tetszett, sikítófrászt tudnék kapni, amikor egy 60 évvel ezelőtt, a világ másik részében játszódó történetben megjelenik a ma használatos szleng.
Azért belegondoltatok, milyen szuper lehet egy nagybácsi, aki csak úgy sziporkázik, ha irodalomról van szó, és az élet minden helyzetére van egy idézete?

2 hozzászólás
>!
Chöpp P
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Természetes, hogy a Ne bántsátok a feketerigót! c. testvérkéjéhez hasonlítom, annak ellenére, hogy csak elviekben van hozzá köze. Ezért a négy csillag.
A sztori végével maximálisan meg vagyok elégedve. Ha az egész ilyen lett volna, végtelen elégedettséggel tudnék nyilatkozni róla. Egyébként mélységes szimpátiám Atticus-é és Fürkészé. Mindkettejük érvelésében találok olyan vonulatot, amivel tudok azonosulni. (Egyikőjükével sem teljesen.)

>!
gybarbii P
Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Egy kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, főleg miután láttam a százalékot és az értékeléseket. De aztán pozitívan csalódtam. Sőt! Ez a könyv egyszerűen zseniális! Nem lehet, és nem is kell összehasonlítani a Ne bántsátok a feketerigót! c. remekművel. És szerintem az is fontos, hogy ne a feketerigó folytatásaként kezeljük a könyvet, hiszen a kötetben is olvasható, hogy a Menj, állíts őrt! hamarabb íródott.
Harper Lee itt is zseniálisat alkotott, elérte, hogy a könyv olvasása közben (és valószínűleg majd még hónapokkal később is) komolyan elgondolkodjak a könyv mondanivalóján… Teljes mértékben megértem Jean Louise-t, néhány mondatnál szívem szerint üvöltöttem volna fájdalmamban, hogy hogy képesek ilyenre az emberek…
Olvassátok el! Olvassátok el, és próbáljatok elvonatkoztatni a feketerigótól! Ha befejeztétek, üljetek le egymagatokban és gondolkodjatok el a könyvön…
A helyesírási és gépelés hibákért nagyon mérges vagyok, mert annyi volt benne, hogy az már tényleg zavaró volt!


Népszerű idézetek

>!
Chöpp P

Kíváncsi lennék, vajon a szemed és a füled létesített-e bármilyen tartósabb kapcsolatot valaha is az agyaddal…

200. oldal

1 hozzászólás
>!
Chöpp P

    Annyira el vagy ragadtatva magadtól… Bármit kimondasz, ami eszedbe jut, de képtelen vagyok felfogni, hogyan jutnak eszedbe ilyesmik. Legszívesebben szétszedném a fejedet, beletennék egy tényt, aztán megfigyelném, hogyan csorog végig az agyad csermelyein, hogy aztán eljusson a szádig.

188. oldal

>!
mrsp

– Soha életemben nem fogom megérteni a férfiakat.

233. oldal

>!
mrsp P

– Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek.

292. oldal

>!
Regös_István I

A pokol nem más, mint az örökké tartó elkülönültség.

239. oldal

Kapcsolódó szócikkek: pokol
>!
gybarbii P

– Mondd, Henry, hogy vagy képes együtt élni magaddal?
– Viszonylag könnyen. Néha egyszerűen nem a meggyőződésemnek megfelelően cselekszem.

250. oldal

>!
mrsp

Az a te bajod, hogy meg akarod enni a tortát, mégsem szeretnéd, ha elfogyna.

83. oldal

>!
Wolly

Korunk férfiai egyfajta terápiás díványnak használják a Másik Nőt; ráadásul így olcsóbban kijönnek, mintha pszichológushoz járnának.

52. oldal

6 hozzászólás
>!
Ms_Mississippi

– Nem csak olyannak kell látnod a dolgokat, amilyennek lenniük kellene, hanem olyannak is, amilyenek valójában.

259. oldal

>!
mrsp

Az Úr soha nem mér ránk többet, mint amennyit el tudunk viselni…

154. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Richard Wright: Feketék és Fehérek
Kathryn Stockett: A Segítség
Truman Capote: Hidegvérrel
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
William Faulkner: A legyőzetlenek
Cormac McCarthy: Az út
Philip Roth: Amerikai pasztorál
Alice Walker: Kedves Jóisten
Cormac McCarthy: Vad lovak
Truman Capote: A fűhárfa / Álom luxuskivitelben