Portugál ​partokon 3 csillagozás

Harmat Endre: Portugál partokon

Harmat Endre neve nem ismeretlen a Világjárók sorozat olvasói előtt. „Hello, New York!” című kötete az elmúlt évben megérdemelt sikert aratott. Újabb könyve Európa nyugati végeire, Portugáliába kalauzolja el az olvasót: Lisszabonból, az ország szívéből elindulva a szerző északra és délre bejárja egész Portugáliát; az egyes vidékeket, városokat, műemlékeket szemlélve felidézi a földnek és népének történetét. Megelevenedik előttünk az ókori Luzitánia, a római provincia, a mór lakifátus és a függetlenségét kiharcoló Portugália élete, a felfedezések és gyarmatosítások ideje, Portugália aranykora, a Világbirodalom hanyatlása és a mai élet – fény- és árnyoldalaival. Portugália gazdasági, politikai és szellemi élete, folklórja, művészettörténete egyaránt elénk tárul a könyv lapjairól. A magyar olvasóközönség alig ismeri a valamikori nagyhatalmat, a tengerek egyik urát. E kötet gazdag anyaga hozzásegíti a világ eseményeiben való pontosabb tájékozódáshoz.

Eredeti megjelenés éve: 1968

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjárók Gondolat

>!
Gondolat, Budapest, 1968
302 oldal · keménytáblás

Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Coimbra


Várólistára tette 1


Kiemelt értékelések

kaporszakall >!
Harmat Endre: Portugál partokon

Nem.
Nem ez az a könyv, amiből az eleven Portugáliát meg lehet ismerni. Márminthogy az ötven évvel ezelőttit…

A ’Világjárók’ kötetei persze ma már történelmi relikviák, de annak idején is volt egy hallgatólagos elvárás velük szemben: hogy a szerző a saját útiélményeit, tapasztalatait írja le.

Azt, hogy egy rövid látogatásból országismertetőt csinálunk a magunk sovány kis emlékeit egy csomó kutyafuttában megnézett, vagy nem is látott helyszín turisztikai prospektusokból összehozott anyagával vizezve fel, amihez hozzáadunk egy lexikonokból kiollózott történelmi-földrajzi ismertetőt, meg néhány régi utazó írásaiból kiválogatott érdekességet: ez nem útleírás!

A szerző újságíró volt, akkoriban az Esti Hírlap munkatársa*, s így – kiváltságosként – elutazhatott Portugáliába, az európai ifjúsági labdarúgótornára (mint azt az első fejezetben megemlíti). Rögtön utánanéztem: Portugália 1961-ben rendezett junior Európa-bajnokságot, a könyv pedig 1968-ban, hét év múlva jelent meg. A szerző tehát legalább hat-hét évig aszalgatta sovány emlékeit… Kérdés: mi tartott ilyen sokáig?

Sejtésem szerint egyszerűen kellett a sorozatba egy portugál kötet, és a szerkesztőség körülnézett, ki járt ott egyáltalán? ’Te voltál ott, Bandi? No, akkor írj valamit… a terjedelem kb. 300 oldal, augusztusra legyél kész!’ Valahogy így történhetett. Ebben az időben jelent meg a másik ibériai országról Passuth László írása, az ’Örök Hispánia’, no de a kettőt nem lehet egy napon említeni…

Szerzőnk nekigyürkőzött, fogta a plajbászt, a lexikonokat, meg az utazásáról hazahozott prospektusokat, és hajrá… Miután személyes élményei, amiket az ifjúsági EB előtt-után egy-két rövid autóbuszos körutazáson szerzett, kissé már megkoptak, főleg a hozott anyagból dolgozott. Ő maga – úgy tűnik – művészettörténeti érdeklődésű volt, az efféle látnivalókat mindig megemlíti. A szociális érzékenységet és a hatvanas években kötelező osztályharcos szemléletet is korrektül hozza: ostorozza (egyébként jogosan) az akkoriban regnáló elbaszott Salazar-féle rezsimet, rámutat (szerintem nem annyira személyes tapasztalatok, inkább másodkézi információk alapján) az egyszerű emberek, a vidék nyomorúságára, és kicsit tömjénezi (kötelező penzum) a portugál kommunisták bátor harcait… A történelmi visszapillantás és a kulturális élet bemutatása alkalmas – talán angol nyelvű? – kézikönyvekből származhat (pl. az Encyclopaedia Britannica 1965-ös kiadása ebből a szempontból még igen jó volt…). Az irodalmi értékelésnél mindenesetre feltűnt, hogy Fernando Pessoa-ról említés sem esik. A helyszínek közül csak a két nagyváros, Lisszabon és Porto leírása mutat némi elevenséget, ezekben a szerző valószínűleg egy napnál többet is eltöltött (a fővárosban, az EB miatt, biztosan). Sok statisztikai és egyéb adatot is felsorol, ezek közül nekem csupán egy volt érdekes: egy szoba ára egy lisszaboni luxusszállóban 1961-ben 4 USD volt, ez nem csupán Portugália olcsóságát, hanem valószínűleg a dollár ötven év alatt végbement inflációját is jól tükrözi.

A szerző – papíron – körbevezet az országban, Lisszabonnal indítva, aztán előbb észak, majd dél felé téve egy nagy hurkot (még a külbirtokoknak /Madeira, Azori-szigetek, Angola és Mozambik/ is szentel egy fejezetet). Az idegenforgalmi látványosságokat mindig megemlíti – no de minek, ez most útibeszámoló, vagy travel guide? A személyes tapasztalatok mennyisége és minősége pedig legfeljebb arra elegendő, hogy az utazó fehér asztal mellett, borozás közben baráti társaságban elmesélje.

Kötetté hígítani kár volt.

* A szerzőről nem sokat tudtam, a Google search egy nekrológot hozott, a Népszabadságból, 2009.01.17.-ről:
„Hetvennyolcadik életévében – hirtelen szívhalál következtében – meghalt Harmat Endre (Heller Gaszton) hírlapíró. A Szabad Ifjúság című napilapnál kezdte pályáját, majd három és fél évtizeden keresztül az Esti Hírlap főmunkatársa volt. Kiváló publicisztikáival, elemzéseivel, négy kontinensről küldött tudósításaival nagy elismertségre és népszerűségre tett szert.”


Népszerű idézetek

kaporszakall >!

1933. március 19-én az immár teljhatalmú miniszterelnök hivatalosan is megteremtette dédelgetett álmát, a klerikális-korporációs rezsimet, az úgynevezett Estado Novót, az Új Államot. Ezen a napon fogadtatta el az Estado Novo bibliáját, Portugália új alkotmányát. A Tribune Socialiste párizsi lap így írt erről: „Salazar alkotmánya figyelembe vette korunk fogyatékosságait, ezért inkább a XVIII. századot igyekszik visszavarázsolni – azzal a különbséggel, hogy Voltaire-nek, Montesquieu-nek nála hallgatnia kellene.”
[…]
„A demokrácia –mondotta Hitler és Mussolini őszinte helyeslésétől kísérve 1938-ban Salazar – ragályos betegség, amelyet a szeretet, a haza, a család és az istenfélelem vitaminjával kell leküzdenünk.”

Egy professzor szabadságon / Az Új Állam (140. oldal)

Kapcsolódó szócikkek: 1933 · Portugália
kaporszakall >!

Jómódú ifjak között nem ritka, hogy többen tartanak egy szeretőt. Coimbrában a tricana tulajdonképpen sokszor ilyen kollektív kedves. Az effajta férfihárem-megoldásnak az érdekeltek szerint két előnye is van. Egyrészt gazdaságosabb, egyszerűen kevesebbe kerül, „sok kicsi sokra megy” alapon. Másrészt – és ez sem elhanyagolható szempont – csökken a veszélye annak, hogy nemi betegséget kapjanak. Az ifjú hölgy ugyanis hűséget fogad lovagjainak. Mind a fél tucatnak.

Portugália Oxfordja / Piros lámpás házak (128-129. oldal)

Kapcsolódó szócikkek: Coimbra
kaporszakall >!

Coimbrában és más városokban is látni viszonylag európaiasan öltözött, elegáns sportkocsikban száguldozó aranyifjakat. A nagyon gazdagok szüleinek most hintó helyett Cadillac-jük van, de életformájuk sok tekintetben rezzenetlenül középkori. Csak a nyári hónapokat töltik a városban, az év nagy részében vidéki udvarházukban, quintájukon élnek. Portugália aranyifjai sem feltétlenül arisztokraták, nem egy közülük újgazdagok gyermeke, meggazdagodott üzletemberé, sztár bikaviadoré és így tovább. Olyan is akad, akinek milliomos papája ma is írástudatlan. Azt azonban átvették az eredeti kékvérűektől, hogy hamar megtanítsák gyermekeiket arra: a pénzért nem feltétlenül kell dolgozni.

Portugália Oxfordja / Hintó helyett Cadillac (129. oldal)

Kapcsolódó szócikkek: Cadillac · Coimbra · Portugália
kaporszakall >!

Mint látjuk, az egész bonyolult hierarchia valahol rokon a Horthy-korszak megszólítási útvesztőjével. A hasonlóság még arra is áll, hogy a társadalmi piramis legalján, a legszegényebb zsellérek egyszerűen „asszony”-nak szólítják feleségüket. Ennek a szokásnak a különös kinövését mesélte el egy vidéki orvos külföldi író ismerősének:
Kisvárosi rendelőjébe nagyon messziről egy paraszt állított be. Sokat lovagolt, fáradt volt és éhes.
– Ó, senhor doutor, meghalt a feleségem. Ahhoz, hogy segítsen, sajnos már késő. De kérem, állítsa ki a halotti bizonyítványt, hogy eltemethessük.
Portugáliában különben általános szokás, hogy – hacsak nem mutatkozik valamilyen kifejezetten gyanús körülmény – látatlanban kiadják ezt az okmányt.
A szóban forgó orvos is bólintott, tollat és papírt vett elő és gépiesen megkérdezte:
– Felesége leányneve?
Semmi válasz. A paraszt sápadtan morzsolgatta a sapkáját.
– Nagy a baj, senhor doutor, nem emlékszem mán. Én mindig is mulhernek szólítottam.
És a szerencsétlen, aki húsz kilométert lovagolt a rendelőig, visszaügetett a falujába, hogy megkérdezze a szomszédoktól, hogy hívták az asszonyt, akivel több mint harminc esztendeig együtt élt.

A portugál nyelv / Exellenciád (237. oldal)

2 hozzászólás
kaporszakall >!

Mert a coimbrai diák szobatársaival együtt már akkor arról álmodozott, hogy egykor ők vezetik majd az országot. Hamarosan vezéralakjai lettek a klérus egyik politikai szervezetének, a Centro Académico Democracia Cristanak. A szobatársak kidolgoztak egy programot, amit ’Assalto a Portugal’-nak, ’Akció Portugáliáért’-nak neveztek. Álmodozó fiatalemberek kevés csoportjának sikerült olyan maradéktalanul megvalósítania a célját, mint ennek a négy coimbrai diáknak. Manuel Goncalves Cerejeira Lisszabon bíboros érseke, Fernando dos Santos Costa 1958-ig az ország hadügyminisztere, Mário de Figuiredo a nemzetgyűlés elnöke, Salazar pedig Portugália diktátora lett.

Egy professzor szabadságon / „Feltétlen engedelmesség…” (137. oldal)

kaporszakall >!

Amikor Salazar elfoglalta a lisszaboni bársonyszéket, szabadságot kért az egyetemtől. Azóta sem engedi megváltoztatni ezt a staus quót. De jure most is szabadságon van. Több mint negyven esztendeje. Nem lehet tudni, mi lesz Portugália politikai jövője. De egy biztos: ennek az országnak a szabadsága csak akkor kezdődhet meg, amikor a professzoré véget ér.

Egy professzor szabadságon / A hivatalnok kalapja (139. oldal)

kaporszakall >!

Nos, először is mindenki ordít, aki beszélget, és mindenki beszélget. Ordítanak a kávéházi teraszokon, a minden öt méterre összeverődő csoportosulásokon, ordítanak a szemüket szégyenlősen lesütő bakfisok és a tisztes matrónák, a szállodák, mozik, mulatók portásai, ordítanak a kalauzok menet közben a jegykérés, megállók előtt az utcanév, megállókban pedig az indulás jelzésének címén vagy ürügyén, ordít a rendőr, ha lassúnak találja a gyalogosok átkelését – és mindig lassúnak találja. […] A kávéházi vendégek egyébként megtalálták azt a hangot, amely az általános üvöltésben is alkalmas arra, hogy magára vonja a pincér figyelmét: akkorákat sziszegnek, mint egy minden gőzét egyszerre kieresztő mozdony.

Az üvöltő város / Mezsgyék a káoszban (27. oldal)

kaporszakall >!

Salazar magatartása mindmáig az aszkézis határán járó puritanizmus. Agglegény, nem léptet fehér lovon, nem hord aranygyűrűket, nincs egyenruhája. Idegesíti a nevetés és a gyerekzsivaj, a színházat és a táncot – ez utóbbit egy-egy elkerülhetetlen protokoll-fogadáson – szükséges rossznak tartja, és csak külföldi nagyságok engedhetik meg maguknak azt a merészséget, hogy jelenlétében dohányozzanak.
Évtizedek óta két fogadott lányával és házvezetőnőjével, Maria de Maintennel lakik, akit némi óvatos körülnézés után ’Áldott Szűz”-nek titulál az utca embere.

Egy professzor szabadságon / „Feltétlen engedelmesség…” (137-138. oldal)

Kapcsolódó szócikkek: puritanizmus

Hasonló könyvek címkék alapján

Márai Sándor: Európa elrablása / Röpirat a nemzetnevelés ügyében
Harsányi Iván: A félperifériától a centrum felé
Karel Čapek: Barangolások Európában I–II.
Wesselényi Miklós: Útinapló 1821–1822
Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai
Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig – Párizstól Budapestig
Jókai Mór: Útleírások
Kulcsár Ödön: A kakas szárnya alatt
Abody Béla: Jó utat, fiatalok!
Lipták Gábor: Hogyan gondozzuk gyémántjainkat?