Plinius ​szerint a világ 69% 33 csillagozás

Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg.
Ezek a mondatok könyv első fejezetében, egy jelöletlen narrátor szájából hangzanak el, aki minden bizonnyal Plinius. Legalábbis a megállapítások körülményei ezt sugallják. Az ókori enciklopédista akár mondhatott is ilyeneket, az olvasó, aki nem klasszika-filológus ezt nem tudhatja.
Ki az aki olvasta Caius Plinius Secundus munkáit, amelyek közül a leghíresebb, a Historia Naturalis negyvenhét kötetre rúgott? Egyszerűbb elhinni, mint kételkedni, és aztán hosszas nyomozást folytatni, összevetni a különböző szövegkiadásokat, hogy végül bizonyosságra jussunk.
Az élet és a halál tehát összeér, egymást feltételezi, még ha egymás tagadását is jelenti, ezt el kell hinnünk, mert ez így kényelmesebb.
A könyv további részeiben aztán különböző szereplők nevei alatt olvashatunk monológokat, belső gondolatsorokat, amelyek aztán biztosan kitalációk. Hacsak valaki le nem jegyezte őket. Talán éppen Plinius, illetve az ő rabszolgája Dioklész, akinek diktált. Esetleg az unokaöccse, ifjabb Plinius, aki leveleiben megörökítette nagybátyja életét, és stílszerűen, halálát.
Tartalmaz még a könyv ezen kívül részleteket a Historia Naturalisból. Mindezt Harald Voetmann, dán klasszika-filológus írta és válogatta össze, és mi Soós Anita átfordításában olvashatjuk. A szerző és a narrátor személye talányos – és ez így a tipikus posztmodern.
Elég sokára jutottunk el ehhez a megállapításhoz – e helyett elegendő lett volna csupán a címet értelmezni. Az utalás, a párhuzam egyértelmű, John Irwing, az amerikai posztmodern emblematikus alakja Garp szerint a világ címmel írt regényt. A két könyv között a hasonlóságok számosak: mindkettőben megjelennek az enciklopédikus tartalmak, olvasható bennük mű a műben, azaz a főszereplő által írt szöveg, amely így egyszerre fiktív és reális.
További megegyezés a nyers erőszak és a durva szexualitás kendőzetlen ábrázolása.
Mindez mennyiben hiteles? – tehetjük fel a kérdést. Ha a párhuzam mesterkélt, erőltetett, akkor a szerző koncepciója az olvasó számára nem lesz érthető. Tanácstalanul lapozgatja majd, és bár találhat benne érdekes részleteket, összességében nem fogja értékelni a szöveget.
A hitelesség feltétele elvileg adott. Az ókori római birodalom kegyetlen és perverz dekadenciája épp úgy tény, mint a főszereplő és környezete valóságossága.
Valami mégis hibádzik. Garp figurája kidolgozott volt, lélektanilag hitelesen volt ábrázolva, míg itt a szereplők inkább csak egy szép képeskönyv megmozgatott figuráinak tűnnek. Igazi életük, konfliktusaik nincsenek, ezért csupán gondolati konstrukcióknak tarthatók.
Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. – idézem újra ezeket a szép sorokat, most azért, hogy önmagával magyarázzam a könyvet: ha nincs benne valódi élet, a gondolat hideg marad, és az olvasó érzelmi átélés nélkül, kissé érdektelenül jut a történet végére.

Nagyon erős szöveg. Stílusában, tartalmában is.
A Pliniusról rajzolt kép egyben a természettudós prototípusáról rajzolt kép. Tanulmányozható-e a természet, vagy pedig éppen a vizsgálat a lényeget távolítja el, s csak a „hervatag batyu” marad. A regény az utóbbi felé tendál. Ennek példája a testnyílások nélküli lány tényleges megismerésének lehetetlensége (http://moly.hu/karcok/153326).
S a fikciós műfaj választása is válasz: Pliniusról, az emberről nem írható tudományos munka. Még töredékes rajz is alig vázolható fel a tudomány szigorú keretrendszerében. Ám aki sokat foglalkozott vele, fordította, ahogy Voetmann, az kialakít magában egy markáns képet róla. A lehetséges egy verzióját.
Intellektuálisan hihetetlenül izgalmas, nagyon inspiráló alkotás.

Elég bizarr fantasy kis tudományt beletéve. A római kor miatt olvastam, de sok újat nem adott. Anno elolvastam Plinius töredékesen fentmaradt művét, az jobban szórakoztatott emez csak furcsa íráskísérlet a szerzőtől.

Nem könnyű olvasmány, oda kell figyelni a sorokra. A Római Birodalomban történő életet jól mutatja be, a rabszolgatartással, a polgárok „unalmas” életével, és Plinius a tudós gondolkodásával. Igen jól átjön a könyvön, hogy a kor miként gondolkodott, hogy képzelték el a világot, és a tudományt.
Érdemes elolvasni, érdekes világot ismerünk meg.

Bizonytalan vagyok az értékeléssel, mert egyrészt tetszett, az elidegenítő effektus* ellenére is (és az ókori Rómával nekem azért nagyon sok mindent el lehet adni); másrészt viszont nem vagyok meggyőződve, hogy ez tényleg egy regény, nem pedig egy közepesen elnyújtott bűvészmutatvány stílusgyakorlat.
Az elején nehézkes és töredezett. Később már csak töredezett**. Aztán úgy a felétől kezd történetszerű lenni, majd egyszer csak abba marad. Karakterekkel csak említés, és nem ábrázolás szinten találkozunk, és nagyon jellemző, hogy a legmarkánsabb karakterábrázoló jelenettel*** posztumusz, a függelékben találkozunk
A borító megint húzott fél pontot a kötet megítélésén, így lett három és fél természettörténész az ötből.

*: Bertolt Brecht megnyalná a tíz ujját, pedig nem is énekelnek benne
**: nyilván direkt, és értem én, hogy ez nagyon posztmodern és meta, meg hogy „a cselekmény a lábszagú tömegnek való, piha!”, na de azért mégis csak!
***: ami visszamenőleg más megvilágításba helyezi az egész szöveget

Könnyedén erőszakos és szexuális, ami néhol viccesen hat, pont ahogy azt az ember egy római korba helyezett, magas rangú ember szemszögéből írt modern műtől várja.
Vannak benne érdekes gondolatmenetek az életről és a világról, amik egy korabeli ateista tudósember fejében hasonlóan fogalmazódhattak meg.

Az egyik legjobb jelenetnek viszont egy szolga a főszereplője, aki amolyan balszerencsés Houellebecqi figuraként küzd a vágyaival, és pórul jár. Nem tudom, hogy Voetmann az olvasó latin tudásának fejlesztése érdekében, vagy milyen más okból nem akarta dánul leírni azt, hogy „Visne me fellare. Maestus sum.”

Most, hogy megnéztem Wikipedián, már tudom, hogy az ifjabb és idősebb Pliniusszal jelölt szakaszok nem ugyanannak az embernek két különböző életszakaszából vett szemelvények. :)
Megtévesztett, hogy ifjabb Plinius a nagybátyját emlegeti írásaiban. Így aztán nem is tudom, melyik eset épp kivel történt meg. De nem hiszem, hogy ennek bármi jelentősége volna. Nem változik az egész könyvön átívelő történet értelme, mert ilyen történet itt nincs. Illetve, csak: az élet.

Akinek tetszett, tudom még ajánlani: Álvaro Enrigue: Sudden Death.

Amúgy bírom Pliniust, már akkor is bírtam, amikor fordítottuk latinon. Mármint az idősebbik Plinius művének egy szép részletét. off Az első fejezet full olyan, ahogy egy filozófus gondolkodhat. Kicsit ijesztő volt, hogy talán így folytatódik az egész, be is csuktam a könyvet gyorsan. Na de aztán pár nap múlva erőt vettem magamon, hogy bírni fogom én ezt, mert 4 év tömény filozófia oktatás azért erős alapnak számít. És milyen jól tettem! Kap az olvasó érdekes idézeteket a Historiae Naturalisból, meg egy kis körítést a nagy gondolkodó amúgy nyomorúságos életéből. Plusz a rabszolgák még nyomorúságosabb életéből. Meg egy adagot Rómából.
Annyi bajom volt az egésszel, hogy rövid.
Nem értem, hogyan került a mű egy sci-fi sorozatba, de öröm és üdvrivalgás, hogy legalább kiadták! Bár… Végül is tudomány, fikciós környezetben.

Milyen sokat számít a végső (az olvasást követő) értékelés elkövetésénél (is), hogy az impresszum átnézésével kezdtem az olvasást. Ha az ott megbújó információ titokban marad, akkor elképzelhető, hogy csúfos véget ért volna ez a könyv. Ami sokat számíthat az ilyen típusú könyveknél, amiben az író szerint milyen lehetett az alany szerint a valami, jelen esetben a világ. Mindenesetre érdekes kísérlet, ha a múltba vesző és csak a (fennmaradt) tudományos művei által ismert, híres ókori polihisztort, Caius Plinius Secundus-t találjuk szembe magunkkal egy olyan könyv oldalain, amiben feltételezett tulajdonságokkal, cselekményekkel ruházzák fel. Ezért nem véletlen a Science in Fiction sorozatba való bekerülése. Szépirodalmi mű, komoly háttértudománnyal.
     A könyv gerincét az Idősebb Plinius monológjai teszik ki, amiket itt-ott megszakít egy-egy részlet a Historia Naturalis-ból, valamint unokaöccse, Ifjabb Plinius közbeszólása, hogy egy kissé helyretegye a dolgokat. Egyébként általa tudunk az Idősebb Plinius írta (eltűnt)művekről, életrajzi adatokról. Folytatva a sort, minimálisan (de nem kis) szerephez jut rabszolgája, Dioklész is.
     A római kor szexualitásával, brutalitásával és mai szemmel nézve joggal(?) nevezhető barbárságával e könyvben is szembesülhetünk… talán túlságosan is. Ez a fajta kiélezettsége a műnek felesleges, hatásvadászat(nak tűnik) a maga egyszerű valóságában. Viszont egy másik szempontot megvizsgálva, ami a vágyak kielégítésének a kihangsúlyozását jelenti, nagyon is látványosan kerül megvalósításra. Milyen vágyai lehetnek egy tudósembernek a hétköznapiakon kívül? Vagyis, ami nekünk hétköznapi, az neki nem hétköznapi?
     Gyerekkori élmények, amik egyértelműen kihatnak az egyéni jövőre, olyan ingerek érik, amik talán túlságosan is felpiszkálják a kíváncsiságot, a mindent megismerni akarást; az akadályokkal történő szembesülés, ami a legnagyobb kihívás egy ilyen ember számára.
     Adott egy ókori tudós, aki éjt nappallá téve dolgozott, nem tűrt semmi időveszteséget, és adott egy mű, ami nem kisebb jelentőséggel bír, mint azzal, hogy megismerhetjük belőle az ókori, római ember enciklopédikus gondolkodását a természetről. Vagyis Plinius szerint: a rómaiak szerint a világ.

Nem tudtam mit veszek a kezembe. Egyszerűen láttam, hogy a Typotexnél egy rakás könyv elolvasható teljesen ingyen, különféle nemzetiségű szerzőktől. És akkor ott volt a Science in Fiction sorozat. Gondoltam valami közepes sci-fit vettem a kezembe. Hát bukó lett, mert nagyon nem sci-fi, de azért érdekes volt.

Ebben a vékony kötetben megismerhetjük Pliniust, a kiváló természettudóst. Nem egy nagyszabású történet, inkább egy jellemrajz, az ultimate kutató vonásainak felskiccelése. Plusz egy kis korrajz. Kissé filozófikus, metaforikus, de sok dolog a helyére került kicsi utánajárással.

Nem lesz a kedvenc könyvem, de látókörtágítóként izgalmas olvasmány.

Science in fiction függőségben szenvedek, és az sem érdekel, ha nem értem egészen a történetet, ez a Typotexnek annyira jó sorozata, hogy minden könyvét el fogom olvasni!
Kortárs európai sci-firől van itt szó, és igazából csak párhuzam Plinius és az unokája Plinius között, semmi magas metafizika vagy matematika. Egyszerű visszaemlékezős, párhuzamos történet. Nekem tetszett!