Egy ​kis élet 85% 88 csillagozás

Szokták mondani, hogy szeretek szenvedni és olvasni ilyen köteteket, no de ennyire nem. Ez a könyv engem kinyuvasztott, a végére úgy éreztem mintha egy úthenger ment volna rajtam keresztül oda vissza. Mindezek ellenére úgy gondolom ez egy remekül megírt könyv, de nem fogom ajánlani, hogy olvasd el, tégy a belátásod szerint.

Olyan emberi sorsokat vonultat fel az író, hogy nem is tudom ennyi minden egy emberrel megtörténhet e, vagy csak én élek rózsaszín vattacukor felhőkön. Jude élete ízig vérig a vénáimba hatolt, gyomorgörccsel, dühvel vagy éppen hányingerrel olvastam az ő életútját. Nagyon felkavart sok rész, mondom már csak nem lehet lehet rosszabb, de és de lehet és még mindig lehet…

Többször megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet az íróban, mit rejt a lelki világa, mit érzett mikor ezt írta, mégis hogy jött ennyi és ilyen gondolata??
Ennyi ön és mindenféle bántalmazást, pedofíliát, szenvedést, erőszakot, függőséget így megeleveníteni, hogyan?? Olykor olyan mélységekig hatolva, amit a kis cukorporos lelkem és gyomrom nehezen bírt. A vértől amúgyis undorodom, de teljesen megelevenedett előttem és néhol a könyvet is eltartottam, hogy ezt nem akarom így elképzelni.

Most, hogy az értékelés írásával felelevenítettem az emlékeimet újra a depresszív érzés fogott el…Mindezek ellenére az író hamarosan magyarul is megjelenő új könyve izgatja a fantáziám, de még nem tudom, hogy akarom e!

Olvasás után kellett egy pár nap ,hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, összességében mit is érzek.
A címmel ellentétben ebben a vaskos, majdnem 800 oldalas regényben mindent kapunk, csak nem egy „kis” életet.
A könyv 4 fiatal barát egyetemi éveivel kezdődik, kicsit megismerkedünk velünk; a mindennapi gondjaikkal, dilemmáikkal, a kérdésekkel ,amik foglalkoztatják őket. Ez a nagyjából 200 oldal még nem ok arra ,hogy az ember felkapja rá a fejét, unalmasnak azonban semmiképpen sem mondanám.
Aztán elkezdünk az időben ugrálni, az egyik fiú, Jude lesz a központi figura és sejthető hogy a viselkedése és gondolkodása mögött súlyos titkok lapulnak. Azonban ahogy haladunk előre a regényben, az írónő tehetségének és képzelőerejének hála, egyre nyomasztóbb, fullasztóbb hangulat lesz úrrá rajtunk. A fiúk közben férfiak lesznek, akik már a munka és magánélet terén is kihívásokkal néznek szembe, ám a különös, szövevényes barátságuk összetartja őket.
Különös, hiszen egyre inkább úgy érezzük, a barátságuk központja, mozgatórugója Jude annak ellenére, hogy ő ezt szinte észre sem veszi.
Egyre többet tuduk meg Jude gyermekkoráról, így egyre inkább érthető a felnőttként szociális szorongása; amikor a jelenbe visszatérünk, mindig pár év eltelik a kezdődő, egyetemi korszakhoz képest.
Ettől a ponttól válik igazán traumatikussá, letehetetlenné a könyv. Nem fogok spoilerezni, bár a címkékből lehet sejteni, miről is van szó.
Az írónő még innen is tudta fokozni a lelkiállapot zaklatottsági szintjét. Szorongva, mégis mohón faltam az utolsó 300 oldalt valami lelki megnyugvást remélve, hogy a főszereplőknek kijár(na) a boldogság és a nyugalom, érett felnőtt korukat elérvén, és hogy ezt megkapják-e, kiderül a könyv végére, mely végül minden szálat elvarr és nem maradnak a történettel kapcsolatban nyitott kérdések.
Mindeközben kérdések tömkelege merül fel bennünk , mint például meddig tud egy gyermek saját módszereivel védekezni az őt ért borzalmak ellen? Felróható- e neki, ha később szinte lehetetlen ,hogy megbízzon valakiben? Mennyire tudunk azonosulni azzal ,hogy bár tisztában van vele, hogy nem képes egyedül megbirkózni a gondjaival, mégsem tud szakemberhez fordulni, folyamatosan megnehezítve így saját mindennapi életét is? Miért választja a sértett fél az önbántalmazás bármilyen formáját? Vajon miféle megnyugvást adhat az önbántalmazás? Mi pontosan a barátság és vannak- e határok? Véletlen-e, hogy egy bántalmazott később önszántából is egy bántalmazó kapcsolat részévé válik?
Nagyon nehéz, súlyos olvasmány, igazi érzelmi hullámvasút, ennek ellenére az utóbbi idők ( és talán az eddig olvasott könyvek) egyik legmeghatározóbb olvasmánya, amit soha nem fogok elfelejteni.
Az ilyen írói teljesítmény előtt csak fejet hajtani lehet, alig várom az írónő hazánkban szeptemberben megjelenő könyvét.

Ez a könyv egy lázadás számos írástechnikai szabály ellen, amivel volt szerencsém találkozni. Szerepel is egy rövid anekdota a történetben egy emberről, aki egész jól rajzol kutyát, elmegy egy művészeti képzésre, ahol egy éven keresztül csak köröket, vonalakat, meg négyszögeket rajzolnak, végére beleőrül, és már csak négyszögeket tud rajzolni, mire az egyik tanára azt mondja neki, hogy ez az egész arra megy ki, hogy letörjék őket, de az igazán tehetségesek ebből is újra tudják építeni magukat. Ehhez még hozzájön, hogy az írónő egyik általam olvasott interjújában azt nyilatkozta, hogy ő legalább tud kutyát rajzolni, így előttem rögtön kibontakozott egy sejtés, hogy itt mindenféle konvenciókat, keretbe záró szabályokat, négyszögesítésre alkalmas írástechnikai szabályokat szétfeszítő tudatfolyam áradások nagyon is szándékos, önmagát felépítő írói gesztus megnyilvánulásai. A címet számtalan módon lehet értelmezni, de az biztos, hogy ez a könyv az olvasó életének is egy kis részébe kerül… Egyszerűen nem tudtam vele sietősen haladni, felemésztett és kínzott, gyötört és elszomorított, elgondolkoztatott.
Ez a könyv szadista. Az írónő megalkotja ezt a gyönyörű teremtményt Jude-ot, ezt az emberi feletti nemes, éteri lényt, szépség és roppant intellektus elegye, a könyv is kimondja, hogy ember feletti ember, mintha a megtestesült fény hírnőke lenne, akit aztán ember alatti emberek gyötörnek, tesznek lelki ronccsá. Olyan szintű szenvedéseket mér a regényvilág Jude-ra, hogy sokszor már az volt az érzésem, hogy az írónő titkon élvezi, hogy a szenvedését, lelki és testi kivérzését figyeli, vizsgálja, mintha ő, a regény mindenható és könyörtelen megalkotója titokzatos mosollyal tetszelegne abban, ahogy regényvilágának szereplői kíntól vonaglanak színe előtt. Még sosem volt korábban ilyen benyomásom, de aztán ez egyre erősebbé váló, viszolyogtató érzést keltett bennem. Főleg a regény utolsó fordulata/húzása volt különösen aljas. Ha Jude nem lenne ilyen ember feletti ember, ennyi szenvedést nem is tudott volna így kiállni, sokkal előbb felemésztették volna lelkének démonai, szerintem. DE, ahogy felnőtt életére tulajdonképpen megkapta a legtöbb ember által óhajtott ideális életet, családot, barátokat, karriert, lelkes és szerető párt, az amerikai álmot, és nézni, ahogy a megnyomorított lelke miatt végig üvegbura alatt marad, semmihez ami jó és szép, nem tud igazán kapcsolódni, mert örökre tönkre tette a gyermekkora… A poklok után megkapta a legnagyobb örömöket is, mint azoknál, akiket elvileg az Istenek nagyon kedvelnek, csak már képtelenül rá, hogy ezt a sok jót egy picit is képes legyen élvezni. Egy vak festő, kéz nélküli szobrász tragédiája. Annyit tudott volna szeretni, de örökre lesavazták lelkének ezen részeit.

A négy barát Malcolm, JB, Willem és Jude, akik az egyetemen kollégiumi szobatársak, és úgy hozza az élet, hogy azon túl is barátok maradnak. Malcolm és JB jó családból származnak, értem ez alatt a körülményeiket és a biztos háttért, míg Willem előélete problémákat hordoz, Jude-éről pedig nem tudunk meg sokáig semmit. És ennek ellenére, vagy talán éppen ezért ez a titokzatos, helyes, matematika szakos, sántító srác lesz a barátságuk fókuszában. Vagyis a narrátor őt követi leginkább.

Azon túl, hogy fiatal felnőttként ismerjük meg őket, végig követjük az életüket. A fiatalok különböző időpillanatokban, az életük különböző pontján sikeresek lesznek. Malcolm építészetet tanul, és művészi szinten fogja űzni. Éleslátó, ugyanakkor tapintatos. JB képzőművész arc és nagy partiállat, aki körül mindig sokan vannak. Willem színész lesz, remek színházi és filmes munkákkal, amik mellett a legjobb barát szerepében is helyt kell majd állnia. Jude legjobb barátjaként. Mert Jude nem csak sánta, de néha erős fájdalmai is vannak, mindig hosszú ujjú ingbe jár, és izgalmas a múltja, és szomorú, és terhelt. Jude küzd. Az egész könyvön keresztül küzd. A matematika után jogot is végez, hátha így megtudja, hogyan lehet képes az embereket távol tartani magától.

Ez a könyv nagyon mélyre megy, amikről konkrétumokat mondani állati nagy spoiler lenne. Nem realista a szó azon értelmében, hogy nem egy reális terhelt karaktert látunk, hanem egy akár eltúlzottan terheltet, viszont annak minden terhe és minden következménye nagyon következetes, őszintének és igaznak hat a könyv világában. És ez megdöbbentő, sokkoló, és hatásos.

Ez a könyv hat. Állatira. Amikor befejeztem, csak álltam felette, és nem hittem el, hogy vége. Mert imádtam, de talán sosem gyűlöltem ennyire olyan könyvet, amit ennyire szerettem, és sosem szerettem ennyire könyvet, amit ennyire gyűlöltem. Ez a könyv nem szeret téged, azt hiszem ez a lényeg. Jude olyan, mint ez a könyv, hogy el akarja mondani a történetét, mert végre képes rá, és nem fogod tudni letenni. Nem lesz szíved félbehagyni és bele fogsz szakadni.
Sokkal részletesebben katt ide: https://egymelegsracolvas.hu/hanya_yanagihara_egy_kis_elet

Figyelem:
1. Ez a könyv nagyon szomorú. off
2. Ez a könyv nagyon jó. off
3. Ez a könyv karakterorientált. off
4. Ez a könyv Jude könyve. off
5. Meglepő, de ebbe a könyvbe sok szeretet, némi remény és boldog pillanat is belefér. off
6. Ez a könyv nagyon okosan van megírva. off
7. Ez a könyv gyönyörűen van megírva. off
8. Ezen a könyvön nagyon sokat sírtam. off
P.S. Ezt a könyvet újra fogom olvasni. off

Valami egészen másra számítottam, mint amit végül kaptam ettől a könyvtől.

Ez a regény annyira kontrasztos, fekete-fehér, akár egy mese. Egy nagyon szomorú, nyomasztó mese, ami hol az emberi természet legsötétebb, legkegyetlenebb oldalát mutatja, valószerűtlenül halmozva a kegyetlenségeket, hol pedig a szeretet, barátság, önzetlenség, tisztaság olyan végleteit villantja fel, amitől szinte végig a giccs határán egyensúlyoz. De valahogy sikerül nem átlépnie ezt a határt.
Ha nem várunk realizmust a történettől, ha beletörődünk, hogy bizony igenis túlírt, legalább 100-200 oldallal lehetett volna rövidebb is, akkor azonban egy bámulatosan magával ragadó regényt kapunk.
Nem emlékszem, mikor fordult elő velem utoljára, hogy ennyire megkedveltem egy kitalált karaktert. Még mikor épp nem is olvastam a könyvet, a gondolataim újra meg újra Jude-ra terelődtek, aggódtam érte, drukkoltam neki, megoldást próbáltam keresni…
Az írónő stílusa egyszerű, néha a mellékszereplők miatt kicsit zsúfoltnak is éreztem a szöveget, de az időkezelése, illetve az, ahogyan élővé tette a főbb karaktereket, lenyűgözött. Mindeközben rengeteg fontos témát is érintett, kik vagyunk, mi határoz meg bennünket, változhat-e az ember, mi a barátság, mi a szerelem, hol a határ a kettő között, mi tartja egyben a párkapcsolatokat, meg lehet-e gyógyítani valakit, van-e értelme az életnek, el lehet-e engedni azt, akit szeretünk…

Minden hibája ellenére meghatározó olvasmányélmény marad.

„ Ezért igyekszem kedves lenni mindenhez, amit látok, és mindenben, amit látok, őt látom.”

A könyv pozitív hatással volt rám, mégis annyira szívbemarkoló és fájdalmas volt, hogy alig tudtam olvasni, annyiszor bekönnyeztem, és sírtam rajta. Eleve egy érzékeny típus vagyok, tehát nem volt a legjobb választás a számomra. Mégis szerettem.
Jude, Mal, JB és Willem csodálatos története volt ez. A fiatalkorúk, a felnőtté vallásuk, és végül spoiler. Ezután a könyv után sok mindent átértékeltem és rájöttem mennyi szép, és fontos dolog is van az életemben, amiért szerencsés vagyok.
Jude és Willem kapcsolata lehengerlő volt, szavakat nem tudok rá találni. Willem egy olyan ember akiről mindenki példát vehetne, az a tolerancia és a mérhetetlen szeretet amit képes egyesek iránt érezni fenomenális.
Most teljesen el vagyok ájulva a könyvtől. Bár a vége fele van egy hatalmas – és váratlan – fordulat, ami miatt egy hétig elő sem tudtam venni a könyvet. De ez sem zavart, mert a könyv szinte vonzott magához bármilyen rossz dolog történet is.
A karaktereket nagyon életszerűre alkotta meg az írónő, teljesen realista volt az egész könyv. Néhol izgalmas, néhol lassabb folyású, mégis minden szereplő története kidolgozott és befejezett lett. Jude élete nagyon fájdalmas, és elképzelni sem tudom mit élhetett át szegény, de nem ezt érdemelte volna.
Tetszett az egész könyv sejtelmes, titokzatos, de szomorkás, komor hangulata, ettől lett olyan egyedi, és különleges a számomra.
Nem ígérhetem, hogy mindenki ennyire imádni fogja, mint én, de egy esélyt megér. Lelkileg mindenki készüljön fel.

Update: bármikor ránézek, vagy csak rá gondolok erre a könyvre annyira elérzékenyülök megint, és évekkel ezelőtt olvastam, egyszerűen hihetetlen milyen hatással volt rám. Annak ellenére is, hogy azóta elég sok másik könyvet is olvastam, de úgy érzem semmi nem ért fel ehhez!

Az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. De nem emlékszem, hogy egyetlen regény is ennyire meggyötörte volna a lelkemet. Többször félre kellett tennem. Vártam, hogy vége legyen, de féltem is, hogy vége lesz. Ha nem olvastam, akkor is a főszereplőkre gondoltam. Valószínűleg soha többet nem tudom újra elolvasni – és nem a hossza miatt – de akkor is: ott lesz a polcomon az egyik legcsodálatosabb regény, amit ember írhatott.

2 hónapja olvastam a könyvet, még most sem tudom, hogy 1 csillagot érdemel, vagy 5-öt.
„Mindenki sír rajta? ccchhhhh Mindenki szenved? áhhh Azt mondják ne olvassam el? haha” Szóval: jól elterveztem, hogy maximum majd könnyezek kicsit, elvileg minden rossz benne van ami történhet, ha pedig erre számítok és csak darálom, nem történhet semmi rossz, ugye? Nos, 1 óráig bőgtem (a legcsúnyábban), miután befejeztem.
Miért??? Miért írna ilyet valaki?
Egy kicsit Titkos történet hangulata volt az elején, emiatt az egész légkör hamar beszippantott és csak sóhajtozni és emészteni áltam meg később is.
Az első hatalmas kiakadásom a Caleb eset közben/után lehetett. Egyszerűen zavarta az agyamat, belegondolni sem akartam, olyan érzés volt olvasni, mintha egy békát simogatnék off. Aztán amikor egyre több derült ki Jude multjáról, egyre többször könnyeztem.
Willem karaktere sokszor összezavart, alapból persze pozitív volt, de sokszor őt sem kívántam 100 méteres közelembe. Az egyik legnagyobb kiakadásom a vége előtt az volt, amikor elértünk ahhoz a részhez a múltban, amikor Jude lába megsérül.
Amik a legjobban megsirattak, azok viszont a Harold szemszögéből írtak voltak. Főleg a legutolsó rész.
Szóval:
Komolyan, légyszi ne olvasd el. Nagyon lassú a mentális felépülés a könyv után szerintem minden érző emberi lénynek, nem hiszem, hogy bárkinek is jót tesz. Ha mégis olyan őrült vagy mint én, és elolvasnád: olvasd el a trigger warning-okat !!! Bár igazából biztosan mindenki talál benne legalább egy olyan dolgot, ami neki személyesen nagyon fáj.
Majd ha túlteszem magam rajta, talán csillagozok. Például egy pár év múlva.

Nehéz szavakat találni erre a könyvre. Tönkretett. Rég olvastam ennyire gyönyörűen megírt regényt, aminek nagyon hamar sikerült bevonnia. Csak olvastam és olvastam, miközben rettegtem attól, hogy mi fog még történni, mi fog még kiderülni.
Az Egy kis élet eleve azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy azt hallottam róla, mennyire durva, és ez kíváncsivá tett. És tényleg az. Volt olyan pontja a könyvnek, amikor le kellett tennem, mert hányingerem volt tőle, nem tudom megszámolni hányszor sírtam rajta, de mindezek mellett sem bánom, hogy elolvastam. Először azt gondoltam, hogy bátran fogom ajánlani másoknak ezt a történetet azzal a címszóval, hogy mennyire gyönyörű, de nem. Nem fogok másokat arra bíztatni, hogy összetörjék a lelküket, főleg, hogy nem egy rövid könyvről van szó. Nehéz szavakat találni, az biztos, hogy megy a kedvencek közé, de nem hinném, hogy újra fogom olvasni valaha is.