Ha egy frappáns hasonlattal kívánnék élni, azt mondanám, hogy ezt a könyvet már úgy vártam, mint a Messiást. A sorozat első része abszolút magával ragadott, a második kötet ugyan nem tudta hozni már azt a szintet, de ettől függetlenül élvezettel olvastam azt is, így már roppant kíváncsi voltam, hogyan zárja le Rath a trilógiává duzzadt történetet. Azért is írom ezt, mert sejtésem szerint a folytatások a nagy sikerre való tekintettel születtek meg, hiszen mindegyik kötet teljes egészében lezárt történetet mesél el. Sajnos, jelen kötetnél is érződik valamennyire a kényszerűség, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor születik egy film, amelynek népszerűsége az alkotókat is meglepi, így sorra jönnek az újabb részek, amelyek bár tematikájában illenek az előzményhez, de már nem tudják hozni a kezdeti színvonalat.
Ettől függetlenül nem egy rossz olvasmány a Kell egy segítség, monda Isten, Rath ismételten megcsillogatatja egyedi humorát, habár az főleg a történet első felében van erősebben jelen. Hőseink újabbnál újabb kalandokba keverednek, így a cselekmény is különböző etapokra oszlik, ráadásul maga Isten is csak időnként tűnik fel a színen (egyébként ezek a könyv legjobb részei, Abel és Jakob kiváló párosítás). Emellett minden fontosabb régi szereplő feltűnik újból a színen több-kevesebb időre, de szerencsére kapunk pár új arcot is, akik gondoskodnak a szórakoztatásunkról. Habár a karakterek többsége kellően színes és eredeti, a cselekmény mindezek ellenére néhol leülepszik, laposabbá válik, és tulajdonképpen az is hiányzik az egészből, hogy átérezzük Jakob új küldetésének fontosságát.
Ami viszont mindenképpen a történet előnyére válik, hogy a cselekmény egyáltalán nem kiszámítható. Értem ez alatt azt, hogy miután a szerző felvázolja az alaphelyzetet, nagy összegben mernénk fogadni arra, hogy milyen irányt vesz majd a sztori – és persze, ezt mind el is buknánk, mert ezen a téren akadnak meglepetések. Ráadásul Hans Rath ismételten úgy hívja fel a figyelmet a hit szerepére és fontosságára, hogy egyáltalán nem ítélkezik és megtéríteni sem akar senkit, egészen egyszerűen elmesél egy törénetet, amiből mindenki annyit szűr le, amennyit akar vagy amennyit az ingerküszöbe enged. A mondanivalót nem rágja az olvasó szájába, és a bölcsességeket sem akarja minden áron lenyomi a torkunkon, és – ami a legjobb – a közhelyektől is megkímél minket.
Összességében jó volt visszatérni egy kicsit a szereplőkhöz, még egyszer, utoljára találkozni velük, látni, hogyan alakul az életük, de számomra továbbra is az első kötet lesz a legkedvesebb.
