A ​kalandos Simplicissimus 13 csillagozás

Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Hans ​Jakob Christoffel von Grimmelshausen (Gelnhausen, 1621. – Renchen, 1676. augusztus 17.) prózaíró, a német barokk legnagyobb képviselője.

1621-ben egy protestáns pék gyermekeként született. Ifjúságát katonai szolgálatban töltötte a harmincéves háborúban. A katonaság után áttért a katolikus vallásra és különböző állásokat töltött be a német fejedelmi udvarban, végül 1667-ben osztrák Vilmos Lipót, strassburgi püspök szolgálatában állt.

Műveit Samuel Greifenson v. Hirschfeld, German Schleifheim von Sulsfort, Signeuer Messmahl stb. álneveken írta, csak 1837-ben derült fény valódi nevére. 1879-ben halálának helyszínén, Renchenben szobrot emeltek a tiszteletére. 1993-ban nevét viselő német irodalmi díjat alapítottak.

Főműve az 1669-ben íródott Der abenteuerliche Simplicissimus Teutsch, d.h. die Beschreibung des Lebens eines seltsamen Vaganten, genannt Melchior Sternfels von Fuchsheim, (magyarul: A kalandos Simplicissimus) a XVII. század második felének… (tovább)

Eredeti mű: Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: Der Abenteuerliche Simplicissimus Teutsch

Eredeti megjelenés éve: 1669

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A világirodalom klasszikusai

>!
Európa, Budapest, 1984
1304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630735466 · Fordította: Háy Gyula
>!
Helikon, Budapest, 1964
1236 oldal · keménytáblás · Fordította: Háy Gyula · Illusztrálta: Hincz Gyula

Enciklopédia 2

Helyszínek népszerűség szerint

Magyarország


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 26

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISP
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Ez a könyv egy (több) csirkefogóról szól, minek megfelelően már a címe is csalás.
Annak kéne odaírva lenni, hogy „Grimmelshausen összes művei”.

Maga a Simplicissimus csak az első kötetet teszi ki. A többi annak az első, második, x-edik folytatása. Értsd: Grimmelshausen már a XVII. században rájött, hogy a sikeres műveket először nyújtani köll, mint a rétestésztát, aztán meg minél több bőrt lehúzni róla sorozatosítani, ha meg akar élni belőle a szerző.
Ennek megfelelően egyrészt elég egyenetlen a színvonal (de legalábbis az én érdeklődésem foka), másrészt a szereplők a legelképesztőbb módokon bukkannak fel újra meg újra, időnként megváltozott jellemmel, és a klasszikus hibát is elköveti Grimmelshausen: az utolsó részben előhoz egy mellékszereplőt, aki amúgy a legelsőben meghalt.

De ez mind nem baj. A barokk korban divat volt a szélsőségek ábrázolása és a terjengősség, úgyszintén az irgalmatlan mennyiségű elmélkedés (és ezekből Grimmelshausen korához képest még keveset is használ!), meg azt se lehet elvárni a szerzőtől, hogy előre rájöjjön, hogy a műve klasszikus lesz, és megfeleltesse a pár száz évvel későbbi irodalmi ízlésnek, hátha a saját korában éhen hal.

Az nincs rendben, hogy a pár száz évvel későbbi szerkesztő ezt így odahajította a nép elé. Untig elég lett volna a kétharmadát kiadni ezen a címen, a maradékot meg külön kötetben, számozott kiadásban, gyönyörű borítóval, rányomtatva, hogy „gyűjtőknek és hardcore fanoknak”. Mert én tág tűrésű olvasó vagyok, de a madárfészkes mese második felétől kezdve már rendszeresen gyorsolvasásra kapcsoltam, és most se értem, minek kellett a barokk viccgyűjteményt kalendáriumot is beilleszteni a végébe, azon kívül, hogy Simplicissimus jegyzi.

Amúgy nagyon örülök, hogy elolvastam, bár nagyon sokáig kellene élnem, és nagyon el kellene fogyniuk a könyveknek körülöttem ahhoz, hogy én ebbe belefogjak még egyszer. Monumentális szöveg, nagyon barokk. Egyetértek az utószóval abban, hogy attól lett ez nagy háborús regény, hogy az összes főszereplője népi alak. (Függetlenül attól, hogy elég gyakoriak közöttük az elveszett vagy törvénytelen arisztokrata ivadékok. A sorsukra ez kevés befolyással van.) Vagyis olyan figurák, akik nem irányítják a háborút – maximum egy-két csata megnyerésében vállalnak szerepet –, hanem sodródnak vele. Az esetek 99%-ában úgy, hogy az egész harmincéves háborúból semmit nem értenek. Még azt sem értik, hogy nem német háborút, hanem tulajdonképpen világháborút élnek át. A legokosabbak se látnak tovább az orruknál, vagyis a saját anyagi érdeküknél, kalandvágyuknál, vándorkedvüknél, testi vágyaiknál, lelki üdvösségüknél – mert mindezek egyaránt felbukkannak, ha nem is minden főszereplőnél azonos arányban. Nincs is igényük arra, hogy ennél többet próbáljanak átlátni, pedig némelyikük elég intelligens lenne hozzá. Na de hát barokk szereplők, gyakran egész mást tartanak fontosnak, mint mi. Nem beszélve arról, hogy harminc év, az harminc év… egy generáció nőtt fel úgy, hogy mindennapos élményük volt a rablás, az erőszak, a brutális halál.

Viszont mivel ők népi alakok is, és többnyire alulnézetből figyelik koruk társadalmát, nagyon alapos, részletes rajzot adnak róla, legalább öt különböző nézőpontból. Alaptapasztalatuk, hogy a szerencse forgandó, és ezt a közhelyet azzal teszik elevenné, hogy folyamatosan a saját bőrükön érzik. Ebben a háborúban megeshet, hogy az ember aranyat, lovat, kocsit zsákmányol (mondjuk, azon az áron, hogy közvetlen közelből keresztüllője egy életéért könyörgő sebesült fejét), és megeshet, hogy elveszíti egyik-másik testrészét, vagy a szeretteit (az életéről most nem beszélek, ezzel a veszteséggel egyik főszereplő se számol komolyan). Megeshet, hogy egyre magasabb rangot kap, és megeshet, hogy az irigyei még a legalacsonyabb rangból is kitúrják. Megeshet, hogy bármit megcselekedhet, amit a természete diktál, viszont az ő társadalmi helyzetében békeidőben elképzelhetetlen volna, tehát teljességében kibontakozhat. És az is megeshet, hogy vele cselekszenek meg bármit mások, tehát a legnagyobb nyomorúságba jut. Ugyanazért a bátor tettért az egyiket égbe magasztalják, a másikat a pornál is mélyebbre alázzák és durván kiröhögik. Ugyanazért az árulásért az egyiket felkötik, a másiknak ezredesi rangot adnak. Megeshet az is, hogy két ember egymásnak esik csak azért, mert másképpen tisztelik ugyanazt az Istent. Sőt nagyon, de nagyon extrém esetben még az is megeshet, hogy nem esnek egymásnak. Itt tényleg minden megeshet, még a csoda is. Ennek a barokk világnak éppen olyan szerves része a fehér és fekete mágia, sőt a fantasztikus lények (pl. víz alatt lélegezni tudó, értelmes, de halhatatlan lélekkel nem bíró lények), mint a legföldhözragadtabb, legnaturalistább leírások. Felfordult világ, vásári komédia.

Csak egyvalami nem eshet meg: hogy bármelyik kisember el tudjon igazodni a XVII. századi Európában. Beleértve az olvasót. A második oldaltól kezdve feladtam, hogy tudjam követni, éppen ki kit gyilkol és miért. A szereplők dettó. Annyira természetes létmódjuk a háború, hogy meg se próbálják követni, mi történik, és saját bevallásuk szerint semmi másnak, csak a vakszerencsének köszönhetik, ha esetleg túlélik. Kb. nyolcan.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy középkori művet olvasok, éppen a vásári-felfordult jellege miatt. Azoknak a komédiáknak az örököse, ez biztos. Amitől barokk (szerintem), az először is a terjengőssége. Ez a könyv nyúlik, szétterül, ágakat-bogakat növeszt, és úgy nő, ahogy az Úristen nőni engedi. Ezt senki meg nem metszette. A másik a rendszeresen fel-felbukkanó bizonytalanság, relativitás. Hiába hivatkozik két-három főszereplő is folyamatosan Istenre mint biztos középpontra, hiába hisznek benne (egyébként őszintén és töretlenül), az erkölcsi alapelvek csak úgy recsegnek-ropognak itten. Ebből aztán időnként az következik, hogy a XXI. századi olvasónak a gyomra is felfordul attól, ami történik – igaz, a levont tanulság szerint a XVII. századiénak is forognia kéne.* Máskor pedig az, hogy nem lehet egyértelmű ítéletet hozni egyes cselekedetek fölött, nem lehet valakit pusztán a származása/neme/vallása stb. miatt egyértelmű kategóriákba sorolni, hanem a szereplők is, tetteik is rendszeresen ki-kitörnek azokból a bizonyos kategóriákból. Pl. egy vallásháborúról szóló regényben egyaránt megkapja a magáét katolikus és protestáns – két oldallal később viszont egyaránt értékesnek mutatkozik mindkettő. Egyáltalán itt nagyon gyakran előfordul, hogy harminc oldallal később egész más megítélés alá esik egy szereplő vagy cselekedet, mint harminc oldallal korábban.

A tanulság meg folyamatosan kicsúszik az olvasó kezéből, bármilyen erővel próbálná megtartani az időközben megöregedő és bölccsé váló Simplicissimus. Annál is inkább, mert még az 1200. oldalon is hajlamos időnként visszafiatalodni, és haszontalan vagy éppen vétkes dolgot cselekedni.

Szóval jó könyv ez – csak az olvasó állja ki a próbát…

Ja, és ha ez rajta van az 1001-es listán, akkor kéretik rátenni az Eulenspiegelt is. Köszönöm.

Utóirat:
Onnan tudtam, hogy létezik ez a könyv, hogy Brecht Kurázsi mamájának volt a forrása. Azt is tudtam, hogy van benne Kurázsi nevű szereplő. Kb. ennyivel ki is merültek a könyvről szerzett előzetes ismereteim.
De ezt a Kurázsit nem hagyhatom szó nélkül.
A legösszetettebb jellem az egész könyvben. Nem tudom, hogy barokk kori olvasóként rokon- vagy ellenszenvesnek kellett volna-e látnom ezt a nőt, de gyanítom, hogy mind a kettő. Mert erkölcse, az nincs neki. Nem erkölcstelen, hanem egyszerűen nem ismeri ezt a fogalmat, és nem is érdekli egyáltalán. Ő az egyetlen a főszereplők közül, akit a legkevésbé se hat meg, hogy őneki a lelki üdvével foglalkozni kéne. Az első, amit szeret, az a… hm, hogy fogalmazzam… testi szerelem, a második a háború, ismét csak fizikailag: lóra, azt' üsd, vágd, nem apád. Tökmindegy, ki az aktuális ellenség. Nem utálja, csak üti. A harmadik a pénz. Ezért a háromért, ha kell, lop, csal, hazudik. Ha nem kell, akkor is. És hogy mindezzel együtt mégsem utálható (persze nem is szerethető) egyértelműen, annak az az oka, hogy bátor, okos, büszke, vidám, kiváló és ötletes szervező, a legnyomorultabb megaláztatást is feldolgozza, és nem fut a sorsa elől, hanem vállalja. Sem azonosulni nem lehet vele, sem elidegenedni tőle. Azt pedig, hogy nemcsak én, a modern olvasó látom őt így, hanem a regény is, a megjelenéséből gondolom. Mindig van benne valami idegen, valami megvetésre méltó, de mindig hangsúlyozza a szöveg azt is, hogy mennyi méltósága van.
NB.: A regényben sokkal vidámabb, mint a drámában. Nincsenek gyerekei, sőt igazából senki, akit szeret, így jóval kisebb a tétje a rossz döntéseinek, mint a drámában. Távolról sem könnyű a sorsa, de csak önmagáért tartozik felelősséggel, így viselhető.

* Ez tetszett egyébként, és ezért még a rengeteg prédikációt is megbocsátottam a szereplőknek: mert olyan helyzeteket nyilvánítottak egyértelműen elítélendőnek, amelyeket az előadásmód alapján a korabeli olvasók nagyon is komikusnak tekinthettek. Az elbeszélő pedig mindannyiszor rájuk szól: ne röhögjetek, szamarak, az ilyesmiken nem is csak egy ember üdvössége vagy kárhozata múlik!

19 hozzászólás
>!
Chöpp 
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Imádom! Sehonnan nem lehet olyan nagyszerű, átfogó képet kapni a harmincéves háború mindennapjairól, mint ha ezt elolvasod. És ráadásul Simplicissimus nem akármilyen jó fej ám! Minden egyes sorát élveztem!

9 hozzászólás
>!
kaporszakall
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Pékinas, lovászlegény, zsoldoskatona, intéző és falusi bíró: Grimmelshausen, ha hihetünk utólag összegyűjtögetett életrajzának, számos foglalkozásba belekóstolt, s bőven szerzett tapasztalatokat. Ez a két kötet, mely Simplicissimus nevű hőséhez kapcsolódó összes művének laza láncolata, e tapasztalatokat osztja meg velünk, változatos helyszínekkel, eseményekkel és hangnemben.

A központi téma: a harmincéves háború, mely – kiterjedését, a résztvevők számát és a pusztítás mértékét figyelembe véve – a kor igazi világháborúja volt; egy nemzedék alatt a német földek lakossága egyharmadára csökkent. Ebbe a pokolba csöppen bele – először falusi kölyök gyanánt – a címszereplő, aki aztán, persze nem jószántából, maga is hadiösvényre lép. Az eredetileg öt könyvben megírt, majd egy apró folytatással megspékelt történet – a pikareszk regényekben megszokott betétnovellák és vargabetűk ellenére – még kerek egész; s főleg a zsoldoslét kalandjait és gyötrelmeit beszéli el, tárgyilagos, sőt, helyenként frivol hangon. Ez tehát a regény, A kalandos német Simplicissimus, mely annak idején önálló kiadásban látott napvilágot (s e magyar gyűjtemény első kötete tartalmazza). A szerző azonban nem érte be a kezdeti sikerekkel, s – mohó filmrendezőkhöz hasonlatosan – további részeket gyártott az eredeti munkához. Ezek részben egyes mellékszereplők életét beszélik el a háború alatt (Kurázsi (nem mama!) alakja csak halványan emlékeztet Brecht belőle továbbalakított figurájára, a különös Ugrifüles pedig tipikus zsoldoskarriert fut be), de A csodálatos madárfészek két blokkja már csak meseszerű kalandok sorozata, egyre híguló cselekménnyel, és egyre kenetesebb, a romlott világ bűneit ostorozó prédikációkkal. Az utolsó két írás pedig már csak összegereblyézett bölcselkedések halmaza, valódi cselekmény nélkül: megerjedt gondolatok kazlából komposztált füveskönyv…

Míg a háborús történetek kifejezetten életszagúak (helyenként idillikusan illatoznak, de többnyire penetránsan bűzlenek), addig az idősödő szerző kései szentenciái a kiszáradt kútból búsan brekegő béka hangjára emlékeztetnek. Ez a gyűjtemény tehát – az olvasással előrehaladván – egyre romló színvonalat képvisel: az első kötet Kakuk Marcihoz hasonlatos, cinikus, pergő elevenségét a második kötetben a Kurázsi– és az Ugrifüles-történet színes, habár kissé monoton cselekménye váltja fel; ezt a madárfészek-sorozat középkori népkönyvekből ismerős meséi követik, a Kalendáriumnak titulált végső bukás előtt.

Ha valaki sokallja a közel 1200 oldalt, az nyugodtan beérheti a gyűjtemény első felével. Abból már kiderül: négyszáz éve az emberek (köztük az államok vezetői) éppoly hülyék voltak, mint manapság. A csillagozásomról annyit: az első kötet még öt csillagos volt, aztán a második kötet fokozatosan húzta lefelé… A négy csillag ehhez képest kissé tán magas is, de bónusz gyanánt vettem figyelembe, hogy a regény újkori újjászületésének egyik első, úttörő darabjáról van szó.

>!
Gabriella_Balkó 
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Ez a könyv egy Švejk-Don Quijote-Tristram Shandy-féle keverék. De alapvetően szórakoztató. Habár néhol elég erkölcstelen és gusztustalan.
A hossza és a műfaja miatt (pikareszk) kicsit tartottam tőle, de felesleges volt a félelmem. Sok okos gondolat van benne leírva, kár, hogy nem jelöltem és idézgettem belőle.
Az I. kötet, Simplicissimus élete érdekes volt számomra, bár azt az utolsó könyvet ki lehetett volna hagyni belőle, ami a természetfelettiség felé hajlott, addig elég hihető és élethű események történtek, és ez pedig egy csöppet elrontotta ezt a vonalat.
A II. kötet több egymáshoz szabadon kötődő könyvből állt, amiből a „madárfészkes”-ek tetszettek, de a Kurázsi-könyv nagyon nem illett bele, azt is ki lehett volna hagyni.
Egyébként én ajánlom elolvasni, egyszer mindenképpen. Nem bántam meg, olvasható könyv. :)

>!
Helikon, Budapest, 1964
1236 oldal · keménytáblás · Fordította: Háy Gyula · Illusztrálta: Hincz Gyula
>!
gorogsaviolak
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Az első 400 oldal küzdelem és kínszenvedés. Kifejezetten bosszantó. Aztán hirtelen nagyon jó lesz, felpörögnek az események és még humorosnak is mondhatnám, de ha beleképzelem magam abba a helyzetbe, hogy egy xvii. századi kocsmában ülök, tél van, semmi dolgom, sört iszom és közben valaki meséli ezt a történetet, úgy könnyebben emészthető.

>!
Greta_Green
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus

Furcsa könyv, furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Néha nagyon tetszett, néha nagyon nem. Alapvetően megértettem, amit az író közölni akart, de ahhoz elég lett volna egy kötet is. Valahogy össze kellett volna gyúrni a sok csapongást egy kerek, egész történetté.


Népszerű idézetek

>!
kaporszakall

Manapság (amikor már sokan azt hiszik, hogy eljött minden idők vége) olyan kórság kezd lábra kapni az alacsony származásúak között, hogy aki abba beleesik – és már összeszédelgett, összekufárkodott annyit, hogy nemcsak a bugyellárisában feszít néhány krajcár, hanem még egy újmódi, ezerféle selyempántlikával cifrázott bolondos ruhára is futja neki, vagy valami másféle szerencsés véletlen révén megtollasodott, és nevet is szerzett magának – egyszeriben lovagi rangban lévő uraság és ősrégi nemzetségből való nemes személyiség akarna lenni. Pedig hát a szorgos utánajárás legtöbbször kideríti s napfényre hozza, hogy ősei nem voltak egyebek, csak napszámosok, talyigás emberek meg málhahordók, atyjafiai szamárhajcsárok, fivérei poroszlók meg pribékek, húgai kurvák, anyja kerítőnő, vagy éppenséggel boszorkány, summa summárum egész nemzetsége mind a harminckét felmenőjével olyan szennyes népség, hogy még a hírhedett prágai Cukorkotyvasztó Céh sem olyanabb. Bizony ez az új notabilitás sokszor annyira setét, mintha Guineában született és nevelkedett volna.

Első könyv, első fejezet (9. oldal)

>!
ZolKov

Amint a méhek mézet színak a virágból, a pókok pedig mérget, úgy merítenek a jó emberek jót a könyvekből, a rossz emberek pedig rosszat.

II. kötet, 479. old. 22. fejezetet - Hogyan folytatódott ez a történet, és mit lehet belőle tanulni?

>!
ZolKov

Amit ki tudsz varrni cérnával, ahhoz ne végy selyemszálat.

II. kötet, 525. oldal Pluto tanács ülése, avagy A meggazdagodás művészete

>!
ZolKov

… az én vágyam mindig az volt, hogy Ő Cári Felségének legalázatosabban szolgálatjára legyek, evégből is jöttem az országába, most is az az intencióm, habár az látom, hogy szinte fogolyként tartóztatnak.
– Ejnye, uram, dehogy is – felelte –, kegyelmed nem fogoly, hanem Ő Cári Felsége oly igen szereti kegyelmedet, hogy valósággal nem tudja személyét nélkülözni!
– Akkor miért őriznek? – kérdeztem.
– Azért – felelte –, mert Ő Cári Felsége attól tart, hogy kegyelmedet baj érheti.

I. kötet, 441. oldal, 24. fejezet - Hogyan ment további sora Simpliciusnak Moszkvában (Európa, 1984)

>!
ZolKov

Ameddig el tudsz lenni a régi ruháddal, hordd azokat, és ne vegyél újat.

II. kötet, 525. oldal Pluto tanács ülése, avagy A meggazdagodás művészete

>!
ZolKov

Ezért, kedves parasztok, ne higgyetek oly könnyen az idegen hangoskodóknak! Becsapnak azok benneteket, hisz nem az egészségeteket akarják, hanem a pénzeteket.

I. kötet, 4. könyv, 8. fejezet, 311. oldal.

>!
Gabriella_Balkó

Ezenközben Bucquoy parancsnoksága alatt bevonultunk Magyarországra, először is bevettük Pozsonyt, ahol poggyászunk nagy részét és legjobb holminkat leraktuk, mert kapitányom attól tartott, hogy nyílt csatában kell majd megütköznünk Bethlen Gáborral. Onnan Győr, Bazin, modor és más helységek ellen vonultunk, ezeket előbb kifosztottuk, aztán felgyújtottuk; Nagyszombatot, Óvárt és majdnem az egész Csallóközt elfoglaltuk, aztán Érsekújvár alatt némi lökéseket kaptunk, amely alkalommal nemcsak az én kapitányom szenvedett halálos sebet, hanem magát a generálisunkat, Bucquoy grófot is felkoncolták; az ő halála okozta, hogy futásnak eredtünk, és Pozsonyig meg sem álltunk.

II. kötet, Kurázsinak, az elvetemült, csaló csavargó némbernek részletes és csodálatos élettörténete, 4. fejezet, 21. oldal

Kapcsolódó szócikkek: harc · Magyarország
1 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Nem vagyunk szellemek, hanem halandó lényecskék, akiknek ugyan értelmes lelkük van, de az a testükkel együtt meghal és elenyészik. (…) De nem beszélek én az örökkévalóságról, hiszen mi képtelenek vagyunk azt élvezni, hanem egyedül a mulandóságról, melyben a mindennél jóságosabb Teremtő lelkünket elegendőképpen ellátta jó, egészséges értelemmel, Isten legszentebb akaratának felismerésével, amennyire az nekünk szükséges, hosszú élettel, a nemes szabadsággal, elegendő tudással, művészettel és minden természetes dolgok elegendő értésével; és végül, ami a legfőbb, nem vétkezünk, ezért Isten haragjának, büntetésének, de még a legcsekélyebb betegségnek sem vagyunk alávetve (…)

409-411. oldal, I. kötet

>!
Timár_Krisztina ISP

(…) nem szorulunk rá, hogy előbb, mint Theophrastus Paracelsus a Lib. de Nymphis, Sylphis, Pygmaeis & Salimandris & C-ben (…) teszi, különös és hallatlan teremtményeket költsünk, különösképpen, mivel óvakodnunk kell, nehogy a gonosz ördög ilyen nimfák avagy vízisellők, pygmeák avagy hegyi manók, sylphek avagy légi tündérek, aztán meg még szalamandrák, a vulkánok vagy tűzemberek képében űzze incselkedéseit, hogy bennünket, embereket megcsalhasson.

274-275. oldal, II. kötet

1 hozzászólás

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Miguel de Cervantes: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha
Voltaire: Candide vagy az optimizmus
Pataki Tamás: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt
Anatole France: A Lúdláb Királynő
Voltaire: Candide vagy az optimizmus / Candide ou l'optimisme
Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból
Si Naj-An: Vízparti történet
Ágai Adolf: Ha'sszólljék! I-II.
George Cooper: Magánügy
Kerstin Gier: Zafírkék