Egy kisregény, 17 novella és egy marék twitter-üzenet: ez Rajaniemi kisprózája összegyűjtve 2015-ig. Tudván, hogy SF regényeire mennyire jellemző a rendkívüli adatsűrűség és a nehezen megfejthető fogalmak használata, első meglepetésem az volt, hogy e történetek nagy része első olvasásra is érthető. Pedig a kortárs transzhumanizmustól és a hard űroperától egyáltalán nem idegenek a tömény, nagyregényre is elegendő háttér-információt magukba sűrítő novellák. Ahhoz képest tehát, amire számítottam, a kötet egyáltalán nem volt nehéz olvasmány. Zavartak ellenben a visszatérő sablonok: szerkezetileg és témaválasztás terén egyaránt akadtak ismétlődések. Ez persze nem volt baj olyankor, amikor Hannu ugyanazt a világot bontotta ki több novellán keresztül. De amikor egymástól független írások épültek hasonló alapokra, az már apró csalódást okozott. Jelzem, talán érdemesebb lett volna jobban elnyújtani a kötet olvasását, de én egy alig 240 oldalas füzeten egyszerűen nem vagyok képes hosszan rágódni.
A gyűjteményben az űroperától a poszthumán apokalipszisen át a realista kiberpunkig többféle SF irányzat jelenik meg. Ezeken felül a finn mítoszokra épülő fantasyre és egyfajta mágikus realizmusra is találunk példákat. A legérdekesebb ötletek egyike (Deus ex Homine) a poszthumán szingularitást úgy határozza meg, mint egy MI-vírust, amely az ember minden kívánságát teljesíti – még azokat is, amelyekről magunk sem tudunk. Ugyanebben a világban játszódik még egy igazán összetett történet (Elegy for a Young Elk), amely a hard SF-t ötvözi a Kalevala szellemiségével, a költészet teremtő erejét Clarke 3. törvényével. Talán ez a novella adja vissza a legjobban a Kvantumtolvaj-trilógia sokszínűségét, holtversenyben a His Master’s Voice cíművel. Utóbbi egy posztkutya és egy posztmacska kalandjait meséli el egy megkergült poszthumán világban.
Nem okoznak csalódást a galaktikus korszakban játszódó űroperák (The Server and the Dragon, Invisible Planets) sem. Ezekben a szuper-fejlett MI-k tűnődései Iain M. Banks legjobb gondolatait idézik, a második történet pedig Italo Calvino Láthatatlan városait is feleleveníti. Kevésbé fogtak meg a közeljövő okos technológiájáról szóló kiberpunk írások (The Jugaad Cathedral, Topsight, Shibuya no Love): az elsőt túlbonyolítottnak találtam, a másodikat befejezetlennek, a harmadik a maga abszurd módján – egy szerelmi előrejelző appról szól, kamaszoknak – még talán a legjobban sikerült.
Nehéz besorolni a Tyche and the Ants című történetet: ebben mintha az Alice Csodaországban találkozna egy hard SF-el. Felváltva járunk a Hold felszínén és egy magára hagyott kislány képzeletében, de ez valószínűleg csak egy lehetséges olvasata a novellának. Bár első olvasásra nem éreztem hibátlannak, de azt hiszem, hogy érdemes elrágódni rajta
Rajaniemi fantasy és mágikus realista történetei már nem annyira az ötletek szárnyalására, mint inkább a hangulatra építenek. Ezek közül a kedvencem – meglepő módon – a Paris, in Love szürreális humora egy emberi érzéseket mutató városról. Ezt követi a The Viper Blanket groteszk horrorja, amelyben a finn alvilág elevenedik meg (a képzavar szándékos). A Fisher of Men tengeri istenei talán a legjobban kidolgozottak e novellák lapjain, de a történetük annyira nem tudott meglepni. A The Oldest Game pedig – megkockáztatom – talán a “legfinnebb” mind közül spoiler, de a hosszú felvezetés ront az összképen.
Néhány novellát kihagyok az értékelésből, mert nem tettek rám különösebb benyomást, a könyvben szereplő kisregény annál inkább. A Skywalker on Earth nem más, mint a XX. század első valódi űroperájának modern folytatása. Ezt nem csak az évszám – 1928 – bizonyítja, de Hannu a szereplők nevét is csak annyira változtatta meg, hogy felismerhetők maradjanak. Elhelyezett azonban két csavart: nem csak egy nőt tett meg főhősének, de a két férfi szerepét is megcserélte: az eredeti hősből lett a gonosztevő és megfordítva! A retró és a modern elemek szinte tökéletes kombinációja az Old Mars/Old Venus antológiák legjobb darabjait idézi.
A gyűjtemény végében két furcsaság is helyet kapott. A Snow White Is Dead ún. “neurofiction”: egy kísérlet eredménye, amely során megfigyelték az olvasó érzelmi reakcióit és ennek megfelelően alakították a történetet. Így, papíron ez nem szól akkorát, mint amekkorát feltehetőleg elkészülése közben jelenthetett, bár a kétféle végződés nagyon ötletes. Végül az Unused Tomorrows egy “microfiction” gyűjtemény. 140 karakter hosszúságú SF gondolatok, amelyekhez a történetet az olvasónak kell elképzelnie. Akadnak köztük valóban elgondolkodtató szösszenetek, de olyanok is, amelyek nem tűnnek többnél három egymás mellé hányt mondatnál.
