A ​kauzalitás angyala (Jean le Flambeur 3.) 64 csillagozás

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben egyre hevesebben dühöng a poszthumán istenek polgárháborúja, Jean le Flambeur, a fondorlatos mestertolvaj pedig remek időzítéssel úgy gondolja, ideje törlesztenie minden adósságát – ehhez azonban kénytelen belevágni élete talán legveszélyesebb vállalkozásába és tisztázni múltja homályos részleteit. Először azonban egykori társát, Mielit kell kimenekítenie a zokuk közül, Supra City hihetetlen világából, ahol minden pillanat egyszerre illúzió és valóság. A grandiózus játszmát egyre zavarosabbá teszik a nagy hatalmú résztvevők intrikái, egy titokzatos ékkő körüli hajsza és egy elszabadult, rettenetes erő, amely az egész ismert univerzumot megváltoztathatja.

A Jean le Flambeur-trilógia harmadik, befejező része visszatér a sziporkázóan ötletes jövőbe, és lélegzetelállító tempóban halad a finálé felé, amely minden kérdésre választ ad.

Eredeti mű: Hannu Rajaniemi: The Causal Angel

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Ad Astra, Budapest, 2014
344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155229459 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Howard Phillips Lovecraft


Kedvencelte 7

Most olvassa 5

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 39

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Az idei évben ilyen-olyan okokból, de szinte soha nem azonnal írtam meg az olvasott könyvekről az értékelésemet. Ez az esetek zömében nem is okozott különösebb problémát, de most igencsak bajban vagyok, ezért senki se várja tőlem a szokásos elemző jellegű értékelést.

Rajaniemi trilógiájának befejező kötete ugyanis eléggé próbára tette a mély víz jellegű hard SF-re és techno-szlengre csak lassan ráálló agyamat, még akkor is, ha a Hogyan pusztítsuk el az univerzumot szerencsére némi virtuális frissítést futtatott a kapcsolódó idegpályáimon, és végre volt pár olyan tudományos geg is, amit elcsíptem.

Mindenesetre a történet lehengerlő maradt minden értelemben – sőt, a trilógiák befejező kötetéhez méltóan egyértelműen nagyobb ívű is, mint az előző részek.
A zoku identitású új szereplők kockasága nekem eléggé szórakoztató volt, és amikor próbáltam őket elhelyezni a regény világának kontextusában, akkor már csupán egy kicsit látszottak groteszknek.
A Nagy Játszma pedig, ami a trilógia egészén átvonult, a várható kvantumosan összefonódott módon zárult le, s mint egy igazi mesében, mindenki – vagy legalábbis mindenkinek valamelyik aspektusa révbe is ér.
Egyedül az sajnáltam, hogy Jean le Fambeur-ről nem derült ki egyértelműen – legalábbis a számomra – az eredeti identitása, de, azt hiszem, nem is az a lényeg.

Ez a trilógia pedig határozottan ott szerepel az „Egyszer még muszáj újraolvasni”-listámon.

2 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Ezzel a sorozattal kapcsolatban mindig kettős érzéseim voltak, mert bármennyire tetszettek az ötletek, sokszor elvesztem ebben a poszthumán katyvaszban, a kreativitást nekem ellensúlyozta az érthetetlenség, ráadásul a defektálót rendszeresen defekálónak olvastam. Egyébként ez a legkönnyebben olvasható, nagyjából értettem ki ki, vagy abból a kiből épp hány van, meg hogy merre hány – próbálok keresni ide egy mértékegységet a kötetből, de semmi nem ködlik. Ez a legletisztultabb, nem tudom, hogy azért mert itt többet tudunk meg a jellemekről, érzelmesebb, vagy csak azért mert nagyon le akarta már zárni a fura nevű finn és viszonylag egyszerű praktikákat alkalmazott a végkifejlet megoldására. Örültem, hogy nagyjából kisimult a végére, hogy elvarrhattam a szálakat, no nem állítom, hogy teljes egészében értettem, de azért egészen helyre kis trilógia volt, igaz a második kötet untatott. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy most újra kéne olvasni az egészet, most, hogy már értek is valamit, de hagyom a francba.

8 hozzászólás
>!
Noro MP
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Rajaniemit alapvetően kétféleképpen lehet olvasni: vagy minden egyes mondatot megrágva, elgondolkozva, hogy vajon mit is akarnak az egyes fura szavak jelenteni, vagy pedig a képzeletünkre hagyatkozva, a mondatok hangulatához igazodó képi világot vizualizálva. (Van még elméletben az az eset, hogy valaki rögtön minden szót megért. Az menjen és oldja meg a P=NP problémát :D)
A befejező rész a Naprendszer külső régióiba vezet, ahol az eddig magából nem sokat mutató zoku kultúra az uralkodó. Ez tulajdonképpen az online szerepjátékos közösségekből fejlődött ki, tehát jó alkalmat nyújt némi geek poénkodásra is. Pedig egy olyan hatalomról van szó, amely méltó ellenfele a szobornoszt urainak. Mellesleg, mivel a tökéletes egyediséget hirdeti a tökéletes másolatokkal szemben, természetes ellensége is azoknak. Bár hangulatában nem éri el a Fraktálherceghez megalkotott zseniális hátteret, azért panaszra nincs ok ezúttal sem.
A főhősök kezdenek lassan kinyílni, levetni kezdeti rejtélyességüket, és talán még a valódi motivációik is kiderülnek. Főleg, ha ők maguk is rájönnek, hová rejtették azokat az átkozott vackokat :) Az emberi tudat ugyanis ebben a történetben igencsak tág fogalommá válik, és nagyon nehéz meghatározni, ki kicsoda. Ezzel együtt való igaz, hogy a legtöbb kérdésre végül választ kapunk. Mondjuk az nem biztos, hogy minden olvasó ugyanazt.
És még űrcsaták is vannak benne!
Bár nekem természetes affinitásom van ehhez a stílushoz, továbbra is sajnálatosnak tartom, hogy azok a poszthumán űroperák (pl. Baxter, Reynolds, MacLeod művei), amelyekre a szerző építkezett, magyar nyelven szinte mind kiadatlanok. Rajaniemi nem egy könnyű kezdőpont, de érdemes birkózni vele.

>!
marschlako P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Őszintén szólva a kötet elején már készültem, milyen dörgedelmes értékelést fogok én írni, mert az előző rész varázsa után Rajaniemi megint visszalökött azokba a fránya zokukba.

„Én is meghaltam már néhányszor. Fájdalmas, és a respawn után szellemalakban kell visszamenned az ékköveidhez meg a varázstárgyakhoz.”
„A lány ezután a népe egyik ősi legendájáról mesélt, egy szunnyadó sárkányról, akinek egymilliárd életerőpontja volt, és csak az összes klán összefogása tudta legyőzni, több ezer klán együtt, és utána csak egy rozsdás kis tőrt dobott.”

Na az ilyenektől tudok én igazán a falra mászni, ez nekem komolytalan, a számítógépes játékokba oltott világokat (sokakkal ellentétben) én nagyon nem tudom kedvelni (noha játszani szeretek). Gondolhatjátok, hogy Mieli különféle zokukban eltöltött kalandjai nem lettek a kedvenceim. A történet és a többi szál, s főleg a befejezés, amitől egyébként nagyon féltem, megmentette a trilógiát. Ami nem lett ugyan a kedvencem, de főleg Tavaddud történetének (s a második kötetnek) köszönhetően azért egész élvezetes kis olvasmány kerekedett belőle.

Mondjuk a kortárs sci-fi elég érdekes irányt vett (legalábbis számomra, aki a különösen kedvelem a poros alkotásokat): tele vannak különleges képességekkel bíró szuper- mega- gigahősökkel, a tét mindig a világbéke világvége megakadályozása, kisebb célokkal már nem is elégszenek meg. Hova tűnt a Randevú a Rámával sejtelmessége, s titokzatosságában is remekbe szabott világa, az egyszerű, hétköznapi hősök? Jó, tudom, ők is megvannak még, csak ritkábban jönnek szembe. A másik a digitálisan tárolt tudat – ami tényleg lehet akár a jövő is, hacsak nem egy Hozsánna néked, Leibowitz-féle meglepi vár az emberiségre – nekem nagyon idegen. Nem szeretnék ilyen világban élni, s talán ezért van, hogy ezek az írások nem tudnak tűzbe hozni. Pedig Rajaniemi tényleg fantasztikus. Szóval nem kell rám hallgatni, olvassátok őt bátran.

>!
vargarockzsolt P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Kötelező mindazok számára, akiket a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg már elvarázsolt. A három történet valójában egyetlen kötetbe kívánkozik, úgy lehetne egy klasszikus sci-fi remekmű.
A szépirodalom felől olvasva a posztmodern utalások továbbra is működnek és szórakoztatnak – például Narnia Ruhásszekrényűrhajója egészen zseniális ötlet volt –, de ebből a kötetből már hiányzott számomra a Kvantumtolvaj technikai varázslatainak újdonsága és a Fraktálherceg ezeregyéjszakás mesevilága.
A karaktereken pedig lélektani hitelességet számon kérni talán felesleges is, hisz mi lehet hiteles a poszthumán hősökben, akiknek személyisége teljesen bizonytalan – a világuk természetének megfelelően.
A cselekmény természetesen most is lehetetlenül izgalmas volt, de azért feltűnt, hogy a konfliktusok megoldásának elég egyszerű módjait találta ki a szerző: a hősök rendszeresen átmenekülnek alternatív világokba, másik dimenziókba nyúlnak vagy lelassítják az időt. Ez valójában csak bűvészkedés, ami persze egy hard sci-fiben megbocsátható.
Összességében a három kötet egyenként is remek szórakozás, de együtt igazi remekmű – a maga kategóriáján belül, a ponyvák között spoiler. Hogy csak ott, azt azért sajnálom, mert az első két kötetben – szerintem – benne volt egy műfajokon átlépő szépirodalmi remekmű lehetősége is.

>!
pat P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Hát, erről most így azért nehéz…
Főleg azért, mert félek nagyon lelkendezni itt – valaki még meg találja kérdezni, hogy jó, jó, de akkor ez most miről is szólt? Mi az a kauzalitás? Ki az az angyal? Mi is lett a történet vége?
Mert addig olvasgattam ugyan ezt a háromkötetes, poszthumán kvantum-mesét, míg alkottam valamiféle képet mindezekről a saját agyam korlátai által alkotott, szűk és (maximum) háromdimenziós térben – de nem biztos, hogy ez a kép valóban hű és részletgazdag leképezése a regény valóságának. Persze az ilyesmiben soha és semmilyen valósággal kapcsolatban nem lehetünk biztosak, de Rajaniemi sikeresen azt az érzést kelti bennem, hogy itt bizony elkéne egy metakortex, mindenféle ismeret a kvantumról, meg még olyan vizuális fantázia is, amilyen nem sok élő embernek volt még a Földön.
Aztán, hogy Rajaniemi varázsló-e vagy bűvész, netán Jean le Flambeur egyenesági felmenője, azt én már nem tudom eldönteni. De hogy a történet varázslatos és elbűvölő, gyönyörű és okos, azt kifejezetten objektív tapasztalásnak vélem.
Tessék élvezni. Nem kell mindig mindent érteni.

18 hozzászólás
>!
Spaceman_Spiff P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Valahol nagyon nagy teljesítmény az egy könyvtől, hogy én, aki mindent igyekszik szételemezni, végül csak annyit tud rá mondani, hogy ez igen.
Rajaniemi a trilógia zárókötetében szépen a helyére csúsztatja a hatalmas kirakójának az elemeit – csak itt a kirakós egy poszthumánokkal, feltöltött személyiségekkel és virtuális valóságokban létrejött intelligenciákkal teli jövőbeli Naprendszer, aminek alkotóelemeinek száma a végtelen felé tendál. Aki nem tud mindent felfogni abból, ami ebben a könyvben történik, az ne érezze magát rosszul emiatt, én úgy tekintek erre, mint egy játékra, mint amikor gyerekkoromban a színes űrhajós atlaszokat lapozgatva képzelegtem arról, milyen is lehet odakint, vagy a messzi jövőben. A regény egy ilyen játékra invitál bennünket, megszólítja a bennünk élő gyereket, aki ujjongva csodálkozik rá a világ legfurcsább dolgaira – ráadásul itt a modern tudomány legfurcsább elemeit és ötleteit tolja ki a végtelenségig. Rajaniemi úgy zsonglőrködik ezekkel a tudományos építőkockákkal, mint senki más, mindeközben viszont mégis egy izgalmas regényt ír meg, élő és érző karakterekkel, komoly konfliktusokkal, és humorral.
Ez a trilógia talán a legszebb példája annak, hogy hol is tart ma a klasszikus értelemben vett science fiction.

Kritika a link után:
http://acelpatkany.blogspot.hu/2015/07/a-kauzalitas-ang…

1 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Úgy érzem, immár egyértelmű: a Jean le Flambeur-trilógia megjelenése a legjobb dolog, ami az elmúlt évek hazai science fictionjében történhetett – és ezzel együtt kijelenthető, hogy Hannu Rajaniemi az egyik legeredetibb, legizgalmasabb, legötletesebb kortárs sci-fi szerző.
A kauzalitás angyala gyakorlatilag hibátlan: bár érdekes módon nem tudok egyértelműen kiemelni semmit, amiért annyira szerettem volna (míg például a Kvantumtolvajért az ötletorgia, a Fraktálhercegért meg a csodálatos stílus miatt rajongok), de minden együtt van, ami egy okos és baromi szórakoztató sci-fihez szükséges. A karakterek a végére teljesen megnyílnak (legalább azért, mert ők is megismerik magukat), a történet még a nem egyszerű szavak garmadája ellenére is sodor magával (egyébként érdekes módon a harmadik részben jóval kevesebb gondom volt a fogalmakkal, mint korábban), ráadásul magával ragadó ötletekben most sincs hiány.
Úgyhogy csak örülni tudok annak, hogy (a hányattatások ellenére is) megjelenhetett magyarul a harmadik rész is.
Bővebben, de nem értelmesebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-12-17+…

>!
Nita_Könyvgalaxis P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Ha Rajanemi tanított volna nekem fizikát és matematikát, azt hiszem, sokkal jobban szerettem volna mind a két tárgyat.

A kauzalitás angyala méltó befejezése a Jean le Flambeur trilógiának: minden benne van, amit az olvasó megszeretett az előző részekben és még annál is több. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban, ahol mindig van valami újabb és újabb felfedezni való.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy úgy zártam be a regényt, hogy na, most már mindent értek. De szerintem itt nem is az a lényeg, elég, ha megérted, Rajanemi milyen ívű, mennyire összetett történetet alkotott meg. Az a szerencsés helyzet áll fent, hogy nem csak egy kellően kidolgozott cselekményt kaptunk, hanem remek karaktereket is, akiknek a három köteten keresztül gyönyörűen bomlik ki a sorsa, és akikért igazán lehet izgulni és szorítani.

Igazán szerencsések vagyunk, hogy ez a trilógia megjelenhetett magyar nyelven. Nagyon reménykedem benne, hogy más is megjelenik még tőle itthon. Szeretnék még kalandozni ennek a fickónak az agyában.

>!
Oriente P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

„Az Univerzum egy játék”
És a lakói rettenetesen unatkoznak, ha nem játszhatnak vele.
Ezt viszont már a Fraktálherceg végén is sejteni lehetett, úgyhogy nem okozott óriási revelációt a trilógia zárókötete – legfeljebb a részletek tisztultak valamelyest, mármint az események menete és az egyes szereplők részesedése az eseményekből. (Vagyis a „hogy is volt ez?” és "ki csinálta kivel?") Persze a retrospektív kirakósdit továbbra is belengi némi balladai homály, vagy rajaniemi-stílusban szólva, némi kvantumköd, de azért nagyjából össze lehet rakni a harmadik rész végére, hogy mi is volt itt a lényeg.

A konkrét kötetről szólva, A kauzalitás angyalában folytatódik a programkódokba álmodott poszthumán ámokfutás egy sokáig nem különösebben érthető végső cél felé. Ezúttal a zoku-közösség, vagyis a zoku-jelenség kerül terítékre, miután a belső bolygók berendezkedéseiből már valamelyest kiokosodtunk. A zoku tagjai tulajdonképpen mikrorobotfelhő körül keringő kvantumékkő glóriából állnak, és kiterjedt LAN-szerű hálózatokba kapcsolódva, játékszimulációkban élik az életüket, virtuáltereiket pedig a Szaturnusz körül kialakított óriási lemezeken, Supra Cityben futtatják.
Ha ezidáig volt is olyan illúziónk, hogy létezhetnek még „normális”, vagy legalábbis hagyományos értelemben vett emberek ebben az univerzumban, az végérvényesen megcáfolódik. Példának okáért senkiből sem egy van. Ez az a könyv, ahol nehéz lenne kedvenc karaktert választani, mert az ember rögtön visszakérdez: na de melyik leágazására gondolsz? :D
A harmadik kötetre tehát kikristályosodik, hogy egyfajta vetélkedéssel állunk szemben a Naprendszernek nevezett sakktáblán spoiler, tulajdonképpen az alternatív poszthumán létformák legitimitási harcával. (Nem véletlenül hívják a Szobornoszt és a Zoku korábbi, legnagyobb konfliktusát protokoll-háborúnak.) A koncepció rendben is van, de a végére kifulladt egy kicsit a trilógia. Úgy éreztem, Rajaniemi nagyot akart szólni a finálé felé terelve az olvasót, de mintha már maga is megunta volna kicsit az egészet. A dialógusok olykor kifejezetten erőltetettek, vagy teljesen átlátszóan készítenek elő egy kulcsmondatot, amit valakinek ott és akkor ki kell mondania, hogy továbbgördülhessenek az események. Kicsit csalódtam tehát az utolsó kötet színvonalában, de ha együtt nézem a trilógiát, mint egyetlen könyv három részét, akkor azért lelkesebben tudom méltatni. Miközben ez a ciklus egyszerre hard sci-fi, űropera, és poszthumán cyberpunk, Rajaniemi egészen egyéni hangot és stílust talált a meséléshez. Ami biztos: semmi hasonlót nem olvastam még soha, és valószínűleg jó darabig nem is fogok. Ami szintén biztos: a technikai és elméleti fizikai háttér megfoghatatlanul magas -nak tűnik, szóval ha ennek akár a fele is csak zagyvaság, akkor is tökéletesen bevettem az egészet, olyan magabiztosan rakta össze Rajaniemi ezt a világot.
Összességében azt mondanám, hogy a második kötet állt össze legjobban a fejemben; mint helyszín, számomra a(z első kötethez kapcsoló) Mars világa operált a legerősebb képekkel spoiler; a legkidolgozottabb, legszerethetőbb karakter pedig Mieli, de ez utóbbi egészen biztosan szándékolt, hiszen ez a beépített fegyverekkel felturbózott, kissé szuicid hajlamú szárnyas angyal a finn kultúrára hajazó Oort harcosa, és még mindig a leghumanoidabb kreatúra mind közül.

Nem vagyok egy nagy újraolvasó, de lehet hogy ez a trilógia megérne még egy nekifutást valamikor. Egy határozott visszahurkolás a Kvantumtolvajhoz, illetve némi kvantummechanikai gyorstalpaló – úgy saccolom – masszív megértési arányemelkedést eredményezne nálam. :)

Lábjegyzet, mert ennek semmi köze a tartalomhoz:
Már sokan említették sok helyen, de én sem bírom megállni… bosszantó és igénytelen egy trilógia harmadik kötetét az első kettőtől ilyen eltérő formátumban és színvonalon kihozni! Konkrétan más a könyvméret, sötétebb a papír, gyengébb minőségű a borító (magát a borítótervet is új grafikus készítette, ami nem lett éppen csúnya, na de azért Sánta Kira festményei után kicsit laposnak hat), és számolatlanul sok az elütés, szókihagyás, és hasonló tipográfiai gondatlanság. Valami pénz itt nagyon elfogyhatott, vagy biztos van rá más magyarázat, de igazán kár érte.


Népszerű idézetek

>!
Bori_L

Üzenet az agynak: soha ne szakítsd félbe a monologizáló főgonoszt!

283. oldal - 16. A tolvaj és Mieli

>!
Dominik_Blasir

Vagy talán Carabast érzem, a hajó avatárját, aki egy üvegszemű robotmacska tollas kalapban és csizmában. Amikor legutóbb a Marson, a régi memóriapalotámban találkoztam vele, megpróbált kibelezni és viaszbábbá változtatni. Most állandóan itt van mellettem, és a macskafélékre jellemző arrogáns beletörődéssel várja a parancsaimat.

144. oldal, 8. - A tolvaj és a kísértethajó

3 hozzászólás
>!
Noro MP

A kellően fejlett technológiának megkülönböztethetetlennek kell lennie a természettől.

257. oldal (15. - Mieli és Prométheusz)

>!
Bori_L

– Nézze meg az ember! Egyszerű, klasszikus partit akartam, de amint megugrott a bulira létrehozott zoku létszáma, onnantól irányíthatatlanná vált a szervezés. Attól tartok, hogy mind témában, mind stílusban elég következetlen az egész. És úgy tűnik, páran még mindig nem tudják, mi a különbség Fitzgerald és Lovecraft között, szóval ne lepődj meg, ha szembetalálkozol egy cuppogó mélységlakóval.

207. oldal - 11. Mieli és az újjászületési buli

Kapcsolódó szócikkek: Howard Phillips Lovecraft
>!
vöri P

Joséphine Pellegrini magányosan áll az időtlen tengerparton, és egyáltalán nincsen elragadtatva a világvégétől.

(első mondat)

1 hozzászólás
>!
ppayter

– Ehhez most már tényleg muszáj innom valamit. Ahogyan Isaac mondta, nem a kémiai vegyületek számítanak, hanem a mém ereje.

247. oldal, 14. A tolvaj és a hasonmások

>!
Dominik_Blasir

Mieli éppen az új kertjének énekel, amikor elered a kvantumspam-eső.

123. oldal, 7. - Mieli és a Medvecukor zoku

>!
Noro MP

– A világvége valószínűleg a legjobb pillanat arra, hogy felrúgjuk a szabályokat.

310. oldal (18. - Mieli és az ékköves lánc)

>!
ppayter

A lövések tompán visszhangzanak a gigászi térben.
– Ha! – kiáltja Barbicane, amikor látja, hogy összerezzenek. – Ne aggódjon, első a biztonság! De egy fegyvert használni kell, nem képregény az, hogy fóliában heverjen a polcon.

106. oldal, 6. A tolvaj az Arzenálban

>!
Noro MP

– Az jutott eszembe, milyen szépséges, dallamos hangot adna ki a világ, ha eltörnénk.

194. oldal (Közjáték - Az istennő és a születésnapi ajándék)


Hasonló könyvek címkék alapján

Greg Egan: Diaszpóra
Joan Slonczewski: Agypestis
Greg Egan: Karantén
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Brandon Hackett: Isten gépei
Brandon Hackett: Az időutazás napja
Dmitry Glukhovsky: Futu.re
Jacek Dukaj: Zuzanna és a világmindenség
Brandon Hackett: Az ember könyve
Andy Weir: A marsi