A ​kauzalitás angyala (Jean le Flambeur 3.) 77 csillagozás

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben egyre hevesebben dühöng a poszthumán istenek polgárháborúja, Jean le Flambeur, a fondorlatos mestertolvaj pedig remek időzítéssel úgy gondolja, ideje törlesztenie minden adósságát – ehhez azonban kénytelen belevágni élete talán legveszélyesebb vállalkozásába és tisztázni múltja homályos részleteit. Először azonban egykori társát, Mielit kell kimenekítenie a zokuk közül, Supra City hihetetlen világából, ahol minden pillanat egyszerre illúzió és valóság. A grandiózus játszmát egyre zavarosabbá teszik a nagy hatalmú résztvevők intrikái, egy titokzatos ékkő körüli hajsza és egy elszabadult, rettenetes erő, amely az egész ismert univerzumot megváltoztathatja.

A Jean le Flambeur-trilógia harmadik, befejező része visszatér a sziporkázóan ötletes jövőbe, és lélegzetelállító tempóban halad a finálé felé, amely minden kérdésre választ ad.

Eredeti mű: Hannu Rajaniemi: The Causal Angel

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Ad Astra, Budapest, 2014
344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155229459 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Howard Phillips Lovecraft · Jean le Flambeur · Isidore Beautrelet · Mieli · Barbicane · Marcel · Matjek Chen · Zinda


Kedvencelte 9

Most olvassa 4

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Az idei évben ilyen-olyan okokból, de szinte soha nem azonnal írtam meg az olvasott könyvekről az értékelésemet. Ez az esetek zömében nem is okozott különösebb problémát, de most igencsak bajban vagyok, ezért senki se várja tőlem a szokásos elemző jellegű értékelést.

Rajaniemi trilógiájának befejező kötete ugyanis eléggé próbára tette a mély víz jellegű hard SF-re és techno-szlengre csak lassan ráálló agyamat, még akkor is, ha a Hogyan pusztítsuk el az univerzumot szerencsére némi virtuális frissítést futtatott a kapcsolódó idegpályáimon, és végre volt pár olyan tudományos geg is, amit elcsíptem.

Mindenesetre a történet lehengerlő maradt minden értelemben – sőt, a trilógiák befejező kötetéhez méltóan egyértelműen nagyobb ívű is, mint az előző részek.
A zoku identitású új szereplők kockasága nekem eléggé szórakoztató volt, és amikor próbáltam őket elhelyezni a regény világának kontextusában, akkor már csupán egy kicsit látszottak groteszknek.
A Nagy Játszma pedig, ami a trilógia egészén átvonult, a várható kvantumosan összefonódott módon zárult le, s mint egy igazi mesében, mindenki – vagy legalábbis mindenkinek valamelyik aspektusa révbe is ér.
Egyedül az sajnáltam, hogy Jean le Fambeur-ről nem derült ki egyértelműen – legalábbis a számomra – az eredeti identitása, de, azt hiszem, nem is az a lényeg.

Ez a trilógia pedig határozottan ott szerepel az „Egyszer még muszáj újraolvasni”-listámon.

2 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Ezzel a sorozattal kapcsolatban mindig kettős érzéseim voltak, mert bármennyire tetszettek az ötletek, sokszor elvesztem ebben a poszthumán katyvaszban, a kreativitást nekem ellensúlyozta az érthetetlenség, ráadásul a defektálót rendszeresen defekálónak olvastam. Egyébként ez a legkönnyebben olvasható, nagyjából értettem ki ki, vagy abból a kiből épp hány van, meg hogy merre hány – próbálok keresni ide egy mértékegységet a kötetből, de semmi nem ködlik. Ez a legletisztultabb, nem tudom, hogy azért mert itt többet tudunk meg a jellemekről, érzelmesebb, vagy csak azért mert nagyon le akarta már zárni a fura nevű finn és viszonylag egyszerű praktikákat alkalmazott a végkifejlet megoldására. Örültem, hogy nagyjából kisimult a végére, hogy elvarrhattam a szálakat, no nem állítom, hogy teljes egészében értettem, de azért egészen helyre kis trilógia volt, igaz a második kötet untatott. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy most újra kéne olvasni az egészet, most, hogy már értek is valamit, de hagyom a francba.

8 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Véget ért egy trilógia, ami annak ellenére nagyon érdekes és izgalmas volt, hogy a felét nem értettem. Zoku, gubernija, gogol, kauzalitás és még sorolhatnám azt a rengeteg kifejezést, amiről csak sejtéseim voltak. Műkedvelő sci-fi olvasóként (inkább az űroperák a kervenceim), nem megy annyira a szakzsargon, de az izgalmas cselekményt így is értékelni fogom. A történetben ráadásul annyi a csavar, az átverés, a stikli, és nemcsak Jean részéről, hogy az.ember lánya csak pislog. Az író mindenesetre érdekes világot alkotott, ahol szinte minden virtuális, a zokunak minden játék, a Szobornoszty alapítói pedig halhatatlanságra vágyva sokszorosítják magukat.
Érdekes lezárással.

>!
ViraMors P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A világvége valószínűleg a legjobb pillanat arra, hogy felrúgjuk a szabályokat.

…és a mese folytatódik. Jean le Flambeur, a tolvaj elhagyja a pusztuló Földet. Megjárja Narniát, beköszön a Marsra, és a Szaturnusz felé száguld, hogy megtegye azt, amiről azt gondolja, az utolsó nagy dobása lesz… Mindeközben közeleg a világvége és kísért a múlt.

…és a mese folytatódik… Mieli szintén a Szaturnusz felé tart, mindeddig ellenségesnek tartott világba csöppen, eddig ismeretlen körülmények között. A káoszban keresi önmagát, és próbálja megfejteni, vajon mi célja… Nem is olyan rég minden egyértelműnek tűnt, de eljött a pillanat, amikor az oorti lány kénytelen mindent megkérdőjelezni.

…Rajaniemi tovább szövi a mesét, csodálatos, kaotikus és gyönyörű. Kísért a tolvaj múltja, felbukkan az előző részek egyik-másik szereplője, a sarkon túl vár a világvége, és én ismét csak ámulok és bámulok. Engem abszolút lenyűgözött a teljes világ és a történet, ami a három rész folyamán megszületett. Nem egyszerű, és nem is állítom, hogy mindig értettem, de attól még remekmű.

>!
Noro MP
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Rajaniemit alapvetően kétféleképpen lehet olvasni: vagy minden egyes mondatot megrágva, elgondolkozva, hogy vajon mit is akarnak az egyes fura szavak jelenteni, vagy pedig a képzeletünkre hagyatkozva, a mondatok hangulatához igazodó képi világot vizualizálva. (Van még elméletben az az eset, hogy valaki rögtön minden szót megért. Az menjen és oldja meg a P=NP problémát :D)
A befejező rész a Naprendszer külső régióiba vezet, ahol az eddig magából nem sokat mutató zoku kultúra az uralkodó. Ez tulajdonképpen az online szerepjátékos közösségekből fejlődött ki, tehát jó alkalmat nyújt némi geek poénkodásra is. Pedig egy olyan hatalomról van szó, amely méltó ellenfele a szobornoszt urainak. Mellesleg, mivel a tökéletes egyediséget hirdeti a tökéletes másolatokkal szemben, természetes ellensége is azoknak. Bár hangulatában nem éri el a Fraktálherceghez megalkotott zseniális hátteret, azért panaszra nincs ok ezúttal sem.
A főhősök kezdenek lassan kinyílni, levetni kezdeti rejtélyességüket, és talán még a valódi motivációik is kiderülnek. Főleg, ha ők maguk is rájönnek, hová rejtették azokat az átkozott vackokat :) Az emberi tudat ugyanis ebben a történetben igencsak tág fogalommá válik, és nagyon nehéz meghatározni, ki kicsoda. Ezzel együtt való igaz, hogy a legtöbb kérdésre végül választ kapunk. Mondjuk az nem biztos, hogy minden olvasó ugyanazt.
És még űrcsaták is vannak benne!
Bár nekem természetes affinitásom van ehhez a stílushoz, továbbra is sajnálatosnak tartom, hogy azok a poszthumán űroperák (pl. Baxter, Reynolds, MacLeod művei), amelyekre a szerző építkezett, magyar nyelven szinte mind kiadatlanok. Rajaniemi nem egy könnyű kezdőpont, de érdemes birkózni vele.

>!
marschlako P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Őszintén szólva a kötet elején már készültem, milyen dörgedelmes értékelést fogok én írni, mert az előző rész varázsa után Rajaniemi megint visszalökött azokba a fránya zokukba.

„Én is meghaltam már néhányszor. Fájdalmas, és a respawn után szellemalakban kell visszamenned az ékköveidhez meg a varázstárgyakhoz.”
„A lány ezután a népe egyik ősi legendájáról mesélt, egy szunnyadó sárkányról, akinek egymilliárd életerőpontja volt, és csak az összes klán összefogása tudta legyőzni, több ezer klán együtt, és utána csak egy rozsdás kis tőrt dobott.”

Na az ilyenektől tudok én igazán a falra mászni, ez nekem komolytalan, a számítógépes játékokba oltott világokat (sokakkal ellentétben) én nagyon nem tudom kedvelni (noha játszani szeretek). Gondolhatjátok, hogy Mieli különféle zokukban eltöltött kalandjai nem lettek a kedvenceim. A történet és a többi szál, s főleg a befejezés, amitől egyébként nagyon féltem, megmentette a trilógiát. Ami nem lett ugyan a kedvencem, de főleg Tavaddud történetének (s a második kötetnek) köszönhetően azért egész élvezetes kis olvasmány kerekedett belőle.

Mondjuk a kortárs sci-fi elég érdekes irányt vett (legalábbis számomra, aki a különösen kedvelem a poros alkotásokat): tele vannak különleges képességekkel bíró szuper- mega- gigahősökkel, a tét mindig a világbéke világvége megakadályozása, kisebb célokkal már nem is elégszenek meg. Hova tűnt a Randevú a Rámával sejtelmessége, s titokzatosságában is remekbe szabott világa, az egyszerű, hétköznapi hősök? Jó, tudom, ők is megvannak még, csak ritkábban jönnek szembe. A másik a digitálisan tárolt tudat – ami tényleg lehet akár a jövő is, hacsak nem egy Hozsánna néked, Leibowitz-féle meglepi vár az emberiségre – nekem nagyon idegen. Nem szeretnék ilyen világban élni, s talán ezért van, hogy ezek az írások nem tudnak tűzbe hozni. Pedig Rajaniemi tényleg fantasztikus. Szóval nem kell rám hallgatni, olvassátok őt bátran.

>!
vargarockzsolt P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Kötelező mindazok számára, akiket a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg már elvarázsolt. A három történet valójában egyetlen kötetbe kívánkozik, úgy lehetne egy klasszikus sci-fi remekmű.
A szépirodalom felől olvasva a posztmodern utalások továbbra is működnek és szórakoztatnak – például Narnia Ruhásszekrényűrhajója egészen zseniális ötlet volt –, de ebből a kötetből már hiányzott számomra a Kvantumtolvaj technikai varázslatainak újdonsága és a Fraktálherceg ezeregyéjszakás mesevilága.
A karaktereken pedig lélektani hitelességet számon kérni talán felesleges is, hisz mi lehet hiteles a poszthumán hősökben, akiknek személyisége teljesen bizonytalan – a világuk természetének megfelelően.
A cselekmény természetesen most is lehetetlenül izgalmas volt, de azért feltűnt, hogy a konfliktusok megoldásának elég egyszerű módjait találta ki a szerző: a hősök rendszeresen átmenekülnek alternatív világokba, másik dimenziókba nyúlnak vagy lelassítják az időt. Ez valójában csak bűvészkedés, ami persze egy hard sci-fiben megbocsátható.
Összességében a három kötet egyenként is remek szórakozás, de együtt igazi remekmű – a maga kategóriáján belül, a ponyvák között spoiler. Hogy csak ott, azt azért sajnálom, mert az első két kötetben – szerintem – benne volt egy műfajokon átlépő szépirodalmi remekmű lehetősége is.

>!
Riszperidon P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Kedves Hannu! Szomorúan olvastam valami Zuzana nevű hölgyről a köszönetnyilvánításban. Hát ejnye!
Na de félre a hülyeséggel, jöjjenek a komoly dolgok, mert ez a könyv, és egyben ez a trilógia komoly volt, nagyon komoly. Egy nagggyon durván, és sokszor komolyan érthetetlen világ, amit ajánlatos teljes éberséggel és nyitott elmével olvasni. Itt vissza is utalnék kicsit a második rész értékeléséhez. Most már biztos vagyok benne, hogy a fáradtság számlájára írható, hogy azt nem fogtam úgy fel.
Ez a rész teljesen követhető volt, rendkívül mozgalmas és lendületes. És hát a végjáték! Csak kapkodtam a fejem! Végleg szívembe zártam Mielit és Jeant. Fantasztikus lezárása volt egy fantasztikus trilógiának, és úgy olvasnám még!
Jean, Mieli, Perhoen, gogolok, csenek, szobornoszt, dzsinnek, kvuptok, gubernija, és egyéb, kézzelfoghatatlan fantasztikus fantazmagóriák, hiányozni fogtok, de nagyon örülök, hogy veletek tarthattam!

>!
pat P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Hát, erről most így azért nehéz…
Főleg azért, mert félek nagyon lelkendezni itt – valaki még meg találja kérdezni, hogy jó, jó, de akkor ez most miről is szólt? Mi az a kauzalitás? Ki az az angyal? Mi is lett a történet vége?
Mert addig olvasgattam ugyan ezt a háromkötetes, poszthumán kvantum-mesét, míg alkottam valamiféle képet mindezekről a saját agyam korlátai által alkotott, szűk és (maximum) háromdimenziós térben – de nem biztos, hogy ez a kép valóban hű és részletgazdag leképezése a regény valóságának. Persze az ilyesmiben soha és semmilyen valósággal kapcsolatban nem lehetünk biztosak, de Rajaniemi sikeresen azt az érzést kelti bennem, hogy itt bizony elkéne egy metakortex, mindenféle ismeret a kvantumról, meg még olyan vizuális fantázia is, amilyen nem sok élő embernek volt még a Földön.
Aztán, hogy Rajaniemi varázsló-e vagy bűvész, netán Jean le Flambeur egyenesági felmenője, azt én már nem tudom eldönteni. De hogy a történet varázslatos és elbűvölő, gyönyörű és okos, azt kifejezetten objektív tapasztalásnak vélem.
Tessék élvezni. Nem kell mindig mindent érteni.

18 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

Ha valaki megkérdezné, hogy tulajdonképpen miről is szól ez a sorozat, hát…nem igazán tudnám neki értelmesen összefoglalni. Olvasás közben sem volt egyszerű elképzelnem, vagy értelmeznem bizonyos részeket. Ugyanakkor olyan zseniálisan és élvezhetően van megírva a könyv, hogy az ember nem is foglalkozik ilyen aprócska részletekkel. A harmadik rész egész naprendszeri szintre emeli a történéseket és mindenféle „nagyhatalom” vívja háborúját, miközben a háttérben hőseink próbálnak ellavírozni és egy kicsit maguk is alakítani az események végkimenetelén.
A végét is jól lezárta az író, egy kis fordulat itt-ott, majd sejtelmes képek, amiket az olvasó tovább gondolhat.
Ha a 3 kötetet nézem, akkor maradok a 2.-nál. Az kedvenc, ez a rész sem marad viszont nagyon el attól.

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Riszperidon P

Most azonban azzal segítesz a legtöbbet, ha szépen csendben elvonulsz olvasgatni. Menni fog?

20. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean le Flambeur · Matjek Chen
13 hozzászólás
>!
Bori_L P

Üzenet az agynak: soha ne szakítsd félbe a monologizáló főgonoszt!

283. oldal - 16. A tolvaj és Mieli

>!
Riszperidon P

Nem minden szemfényvesztés rossz. Az illúzió néha jótékony is lehet.

49. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Isidore Beautrelet
4 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir 

Vagy talán Carabast érzem, a hajó avatárját, aki egy üvegszemű robotmacska tollas kalapban és csizmában. Amikor legutóbb a Marson, a régi memóriapalotámban találkoztam vele, megpróbált kibelezni és viaszbábbá változtatni. Most állandóan itt van mellettem, és a macskafélékre jellemző arrogáns beletörődéssel várja a parancsaimat.

144. oldal, 8. - A tolvaj és a kísértethajó

3 hozzászólás
>!
ViraMors P

Most rögtön leteszed azt a világpusztító fegyvert és rám figyelsz!

299. oldal

3 hozzászólás
>!
Noro MP

A kellően fejlett technológiának megkülönböztethetetlennek kell lennie a természettől.

257. oldal (15. - Mieli és Prométheusz)

>!
vöri P

Joséphine Pellegrini magányosan áll az időtlen tengerparton, és egyáltalán nincsen elragadtatva a világvégétől.

(első mondat)

1 hozzászólás
>!
Riszperidon P

Mindenki boldog lesz. Hm?
Igen, mindenki, engem leszámítva, ugyanis egy kvuptolásra kész EPR-állapotokkal felszerelt, miniatürizált pót-testet rejtettem el a lövedékben, amelyet arra szántam, hogy visszalopjam vele a hajómat az Arzenáltól.

81. oldal

6 hozzászólás
>!
Bori_L P

– Nézze meg az ember! Egyszerű, klasszikus partit akartam, de amint megugrott a bulira létrehozott zoku létszáma, onnantól irányíthatatlanná vált a szervezés. Attól tartok, hogy mind témában, mind stílusban elég következetlen az egész. És úgy tűnik, páran még mindig nem tudják, mi a különbség Fitzgerald és Lovecraft között, szóval ne lepődj meg, ha szembetalálkozol egy cuppogó mélységlakóval.

207. oldal - 11. Mieli és az újjászületési buli

Kapcsolódó szócikkek: Howard Phillips Lovecraft
>!
Riszperidon P

Mit is mondhatnék? Lebuktatott. Valóban a Plüssmackókkal dolgoztam.

77. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean le Flambeur

Hasonló könyvek címkék alapján

Greg Egan: Diaszpóra
Joan Slonczewski: Agypestis
Greg Egan: Karantén
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Brandon Hackett: Isten gépei
Brandon Hackett: Az időutazás napja
Dmitry Glukhovsky: Futu.re
Jacek Dukaj: Zuzanna és a világmindenség
Brandon Hackett: Az ember könyve
Andy Weir: A marsi