Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Anya 12 csillagozás
A fiút telefonon értesíti a nővére, hogy édesanyjuknak már csak percei vannak hátra. Ettől kezdve a fiú – Hannu Mäkelä író – hónapokon át nap mint nap ott ül az anyjánál, fogja a kezét, beszél hozzá, s hallgatja szaggatott tudósítását a szoba mennyezetén zajló „égi történésekről”.
Erről az együttlétről szól ez a megrendítően szép írás, amelyben mesterien illeszkednek egymáshoz a különböző tér- és idősíkokon pergő események, fizikai és lelki szintű megnyilatkozások.
Az anya emlékeiből felbukkanó képekhez a fiú magyarázatot keres, kutatni kezd saját emlékeiben és a családi krónikákban, és az így összeszedegetett töredékekből lassanként kibomlik előttünk egy küzdelmes életpálya, amelybe csupán a három gyerek és a varázslatos finn tóvidék hozott örömteli pillanatokat.
Eredeti megjelenés éve: 1999
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Polar könyvek Polar Egyesület
Enciklopédia 2
Most olvassa 2
Várólistára tette 14
Kívánságlistára tette 16
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
15 percet adott a kórházi személyzet az anyjának, amikor értesítették Őt és a testvérét, hogy anyjuk haldoklik, és jöjjenek azonnal. 3 hónap telt el úgy, hogy nap mint nap látogatta és feljegyezte az édesanyjával töltött utolsó időt Hannu Mäkelä. Tényszerű egyszerűséggel jeleníti meg ezt a nehéz és anyja állapotától függően eléggé hullámzó kórházi időszakot. A spirálfüzetnek először mindig csak az egyik oldalára írva, majd megfordítva a másikra, majd egy második füzetet is nyitva a végnek, melybe lassan elszivárog szülőanyja, akinek teste már összetört, de akit lelke még nem enged. Mohón eszik és figyelmesen szemléli a kórterem plafonján nyílt ablakot az égboltra/mennyországra/túlvilágra. Megegyeznek abban, hogy egyikük sem tudja, mi végre e cifra nyomorúság, amit életnek neveznek, és ami hamarosan véget ér és átadja helyét valami teljesen másnak, amit az emberi elme fel nem foghat, meg nem magyarázhat. És aminek az édesanyja hamarosan részesévé válik. A halál várásának nem hétköznapi regénye ez. Sorsvégkönyv. Hiteles beszámoló a mindannyiunkra váró utolsó utazásról.
József Attila ’Kései sirató’-ja jutott eszembe e könyv olvastán, jóllehet, ebből az írásból kevésbé süt a kétségbeesés, mint a versből. Egyfajta rezignáció hatja át, miközben bemutatja az anya fokozatos emlékezetvesztésének, leépülésének folyamatát. Napló ez, gyermekkori emlékekkel vegyítve, s egyben főhajtás és köszönet a szülőnek, mindazért, amit tett, míg tehetett. Ráébreszt arra, amit mindannyian megtapasztalunk, és legtöbbször túlságosan későn: hogy még a hozzánk legközelebb álló szeretteink is milyen titokzatos, ismeretlen személyiségek, és hogy róluk őrzött emlékeinkkel is valódi lényük felszínét karcoljuk csupán.
A mű egyenetlen: apró, mesterien kiformált lírai bekezdések váltakoznak, száraz, fásult, szinte szégyellnivalóan őszinte feljegyzésekkel; s az ember – ha maga is átélt már hasonlót – szomorúan ismer rá egyfelől ’a mikor lesz már vége’ gondolatára, másfelől arra a keserűségre, hogy már soha nem lesz módja kimutatnia sem szeretetét, sem figyelmét. Olyan érzése van, mint mikor valaki egyedül marad egy lakatlan szigeten, s a csónak – menekülésének egyetlen eszköze – leszakadva a horgonyról egyre messzebb sodródik a hullámokon…
Egy telefonhívással kezdődik az egész: hogy a mama a kórházban rosszul lett, s talán már csak negyedórája van hátra. Ám ez a kemény, harcos kis asszony még hónapokig küzd a halállal, s közben gyermekei naponta látogatják, bár ő néha meg sem ismeri őket. A napi látogatások apró eseményei vegyülnek e naplóban a retrospekcióval: először a pusztulás képei jönnek, ahogy az idősödő néni lassan elveszíti mozgékonyságát, otthonát, s állandó segítségre és ápolásra szorul. Később a szerző saját gyermekkorának emlékei keverednek a látogatási napló feljegyzései közé, végül a halál bekövetkezte és a temetés után felidézi az édesanyja ifjúkorát, sikertelen házasságát, és magányos küzdelmét, hogy gyermekeit felnevelje.
Az elmúlásról – ahol ez a téma ha nem is központi, de hangsúlyos kérdés – kevés munkát olvastam. Valentyin Raszputyin ’Végnapok’-ja is nagyon tetszett, de az valódi regény: a személyes érintettség nem érződik belőle. Joszif Brodszkij ’Másfél szobá’-ja, és Danilo Kis ’A holtak enciklopédiája’ egy-egy valódi gyöngyszem, és mindkettő személyes indíttatású, de stilizáltabbak, ha úgy tetszik, magasabb filozófiai síkra emelkednek, mint ez a napló. Ebben az írásban az a megrendítő, hogy bárki magára ismerhet, a látogatások monoton ritmusa, az apró-cseprő napi teendők, s a beteggel folytatott furcsa, szűkszavú beszélgetések kapcsán.
A visszaemlékezések folyamán lassan kibontakozik az alapgondolat: hogy a számunkra egykor oly fontos, majd egyre távolodó szülő lényéből mégis mélyen bevésődik a lelkünkbe valami, és láthatatlanul jelen van benne, mint egy papírlapban a vízjel.
S ez a fény felé tartva újra kirajzolódik…
Megrendített, felkavart ez a könyv, nem volt könnyű olvasnom. Mégis, az fogalmazódott meg bennem, milyen jó, hogy ilyen művek is születnek, hogy ilyenformán is emlékezhetünk, sirathatunk. „Ilyen voltál anya, és bizonyára továbbra is ilyen vagy, bárhol lehetsz is”.
Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy ebben az emlékezésben (főleg a fényképalbumos résznél) jó lett volna egy kicsivel kevesebb száraz információt közölni az olvasókkal. De köszönet az írónak, amiért egy ennyire intim témában bizalmába avatott minket.
„És aztán befejeződött az életed anya. Megint csak rád gondolok.”
Népszerű idézetek
Az otthon hangulata már a szobákban sem érződött, a betegeket csupán spanyolfallal választották el egymástól, amikor a kezelések, a túlságosan intimek ezt megkövetelték. Mégis ebben a környezetben olykor évekig eléltek, személyes tárgyuk mindössze annyi volt, amennyi az éjjeliszekrény fiókjában elfért – anyának a ragasztott szárú szemüvege, a zsebkendői, a köhögés elleni pasztillái, valamint néhány krimi, amelyektől, mint kedvenc könyveitől nem akart megválni. Az orrán éppenhogy csak megmaradó szemüvege segítségével a forgószékben ülve a könyvét térdére fektetve olvasott, és figyelmesen szemlélte a lapokat. Az olvasás mindig hozzátartozott az életéhez, és eme szokásáról itt sem akart lemondani. Még ha a lap, amit olvasott, már hetek óta mindig ugyanaz volt is.
14. oldal
Anyám egész élete során sokat olvasott. A könyvek iránti szeretetem neki köszönhetem, az otthonomnak, ahol helyeselték az olvasást, sőt egyenesen biztattak rá. Az első általam olvasott könyv Bertil Cleve Utazás a Marsra című munkája volt, kitűnő, lebilincselő mű, amiből többek között azt is megtudtam, hogy a marslakók falra függesztett kampókon alszanak. Ötéves voltam ekkor; egy zöld tollal mindig tettem egy jelet az utolsó olvasott mondat után, néhány kezdőoldalon még látszanak ezek a jelek, azután eltűnnek; egyszuszra olvastam el az egész könyvet.
44. oldal
Az újságból ki van vágva a gyászjelentés, ez 1964-ből való. A gyászjelentésre egy régi zsoltárrészlet van rányomtatva, amit ugyanaz a megható, igaz és eredeti hangulat leng át, mint magát anya nővérét is: „Elérkezik az indulás pillanata / És elkezdődik a végső út / Itt marad a hiábavaló világ / Oh, igazulj a lélek oltalmában / A Te Jézusod kegyelmes oltalmában / Adj nyugodalmat melletted az égben.”
135. oldal
Mit várnak el az embertől, amikor a hozzátartozója haldoklik, és mit akar ő maga? Segít-e, ha a közelében van, végső búcsúszavakat mond, ha a közelgő halál utáni élet lehetősége mindig ott motoszkál a fejében? Vagy az ilyen, mint amilyen talán én is vagyok, talán csak csodálkozni akar, követni a szokást, a szokásokat? De hiszen én anyám fia vagyok, sok tekintetben, legalábbis most megint; ő az én egyetlen anyám. A gondolataim összekuszálódtak, megszakadtak, visszatértek anyámhoz. Hinni akartam, hogy a jelenlétünk anyám számára is fontos lesz, még ha nem is volt eszméleténél.
23. oldal
Talán van remény. És talán az is jó, hogy anyával mindketten eléltünk addig, hogy a kamaszkorom lázadásai és a távolság miatt meglazult érzelmi kapcsolataink megállapodtak, és ezek a normálisabban, mondhatni ezek a gyöngédebbek maradtak meg belőlük, de azok nagyon. Mondatokat kaptam, és ezeket én most teljességgel elfogadom. – Ami arra érdemes, az megmarad; ami fölösleges, az elmarad – anya ezt így tudta volna rögzíteni.
152. oldal
A füzetemet nézegetem, és egyszer csak ezt írom a végére: „Nyugodjék békében.” Mindig békére vágyott, kiváltképp lelki békére. Mindig gondban kellett lennie, értünk, a gyermekeiért. És sok egyéb miatt is. Most már eltávozott, elment, mégis, mintha valahol itt volna a közelben. A mennyországában, melynek az ablakai ott a szobájában megint bezárultak.
121. oldal
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Tommi Kinnunen: Négyesút 92% ·
Összehasonlítás - Petra Rautiainen: Hamuba rajzolt föld 86% ·
Összehasonlítás - Sofi Oksanen: Sztálin tehenei 86% ·
Összehasonlítás - Sofi Oksanen: A kutyafuttató 85% ·
Összehasonlítás - Leena Lehtolainen: Egyszer úgyis meg kell halni 84% ·
Összehasonlítás - Ulla-Lena Lundberg: Jég 82% ·
Összehasonlítás - Rosa Liksom: Az Ezredesné ·
Összehasonlítás - Mika Waltari: Megmondják a csillagok 76% ·
Összehasonlítás - Ulla-Lena Lundberg: A marcipánkatona ·
Összehasonlítás - Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia 78% ·
Összehasonlítás