Eichmann ​Jeruzsálemben 9 csillagozás

Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben

Az eredetileg a New Yorkerben publikált cikkekből összeállított könyv témája a theodicaea gondolatkörében mozgó európai filozófiai hagyományban szükségképpen irracionálisnak tetsző gonoszság fogalma, ahogyan az európai történelem katasztrófája során egy ember tevékenységében testet öltött. Arendt, aki az említett újság tudósítójaként végigülte a tárgyalásokat, szemtanúként számol be Eichmann viselkedéséről, gondolkodásáról, szembesítve ezzel az olvasót történelmünk feldolgozatlan, vagy csak többé-kevésbé feldolgozott fejezetével.

Eredeti mű: Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Osiris könyvtár - Judaica

>!
Osiris, Budapest, 2000
340 oldal · ISBN: 9633799066 · Fordította: Mesés Péter

Most olvassa 6

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 29


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben

Ménkű fontos könyv. Mondom ezt úgy, hogy számos elemében azóta meghaladta a történettudomány*, de állításai még mindig termékeny vitára ösztönöznek. És tiszteletet parancsol Arendt azon törekvése is, hogy a náci pusztító gépezetet a maga diverzifikáltságában mutassa be nekünk – bár paradox módon érheti az a vád, hogy miközben rámutat a rezsim gyakorlati összetettségére, filozófiai síkon mégis egy általános választ sugalmaz. Két dolgot tesz ez a kötet:

1.) Először is bemutatja az Eichmann-per konstruált voltát. Ezzel egyáltalán nem kisebbíti Eichmann bűneit – esetében már a per előtt világosan látszott, hogy az elkövetett tettek tulajdonképpen bármiféle ítéletet jogossá tesznek, különben el se rabolták volna –, pusztán felhívja a figyelmet azokra a motivációkra, amelyek csökkentették az izraeli bíróság tisztánlátását. Ők ugyanis megkísérelték a vádlottat nagyobb vadnak ábrázolni, mint amilyen volt, kvázi a „halál arkangyalaként” interpretálták a nagyközönségnek. Ezzel elkerülték, hogy a holokauszt a maga iszonytató, felfoghatatlan bonyolultságában bontakozhasson ki, ahol nem pusztán németek egy szűk csoportjának felelőssége vizsgálandó, hanem számos egyéb közösségé is – többek között a Judenratoké, a zsidó nagytanácsoké, akik a nácik által megszállt területeken együttműködtek Eichmannal, biztosítva a gördülékeny népirtást**. Arendt remekül észreveszi, hogy ez a leegyszerűsítő felfogás nem állja meg a helyét. A hitleri rezsim ugyanis a „termékeny káosz” állapotában leledzett, ahol a különböző hatalmi ágak folyamatos konfliktusban voltak egymással***: a deportálások során Eichmann hivatala kénytelen volt konfrontálódni hol a külüggyel, hol Himlerrel (és akkor a megszállt országok döntéshozóinak lehetséges ellenállásával még nem is foglalkoztunk) – ez azon túl, hogy árnyalja az Eichmann-nak tulajdonított hatalmat (de nem személyes felelősségét****), nagyon fontos rejtett tulajdonságára mutat rá a totalitárius berendezkedéseknek.
2.) Másodsorban pedig e könyv egy tömeggyilkos profiljának megrajzolása: ez a híres "gonosz banalitása"***** elmélet. Nyilván ez az elem szándékosan vitára hívja az olvasót – az biztos, hogy Eichmann figurája annyira tökéletesen illik Arendt sémájába, hogy az már önmagában gyanakvásra ad okot. Holott Eichmann csak egyetlen figura volt a sakktáblán – ahogy azt maga Arendt is érzékelteti. Ha nem rá koncentrálunk, hanem mondjuk Mengelére (ahogy azt Gyurkovics Tamás teszi remek könyvében ), akkor máris teljesen más elméletet kapunk. Ugyanakkor én egyáltalán nem éreztem, hogy Arendt kizárólagossá tenné a saját gonoszság-koncepcióját – egyszerűen csak elmond valami nagyon-nagyon fontosat a gonoszról, olyasmit, amivel mindenkinek illene tisztában lenni. Hogy az egész (gonosszá válni) sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk – egyfajta mutálódott kanti kategorikus imperatívusz az egész, ahol a legfőbb belső erkölcsi törvényt kicseréljük egy külső törvényhozóra (a Vezérre), ezzel pedig megszüntetjük saját felelősségünket, és máris bármit nyugodtan elkövethetünk. Mert felelőtlenség súlytalanság, a felelősség meg sajnos súlyos. Nem cipeljük szívesen. A lelkiismeret pedig csak egy kabát, amit beadtunk a ruhatárba, de a főnök becsszóra megígérte, hogy vigyázni fog rá. Hát tehetünk mi arról, hogy elveszett?

* Ezeket a pontatlanságokat azért a kiadónak illett volna lábjegyzetekben korrigálni.
** Érdemes megemlíteni a cionista dr. Kasztner Rezsőt, aki néhány ezer (gazdag) zsidó megmentése érdekében állítólag segítséget nyújtott több százezer másik (nincstelen) zsidó zökkenőmentes „koncentrálásában”. Mindezt kellő óvatossággal mondom amúgy, mert ez a téma azóta sincs megfelelően kibontva – Kasztnert ugyan Izraelben bíróság elé akarták állítani, de miután sikeres merényletet követtek el ellene zsidó szélsőségesek, posztumusz minden vád alól felmentették. Mindenesetre az ő esete is betekintést nyújt azokba a feloldhatatlan erkölcsi problémákba, amelyek a vészkorszakot jellemezték – és ezekkel a kérdésekkel nem azért kell foglalkozni, hogy az áldozatokra is háramoljon a bűnből, hanem mert az egész folyamat pontos, illúzióktól mentes rekonstruálása szolgálja legjobban, hogy megakadályozzuk az események megismétlődését.
*** Ez a „termékeny káosz”, vagyis hogy a diktátor saját alárendelt szervezeteit versenyezteti egymással az erőforrásokért, és homályos (általában szóbeli, gyakran csak sugalmazott) parancsaival hatásköri konfliktusokat generál, majd minden autoriter rendszer (tudatos vagy tudattalan) jellemzője. Haszna egyfelől az, hogy így ezek a szervezetek nem képesek összefogni a vezetővel szemben, hanem egymással marakodnak, ráadásul a verseny arra inspirálja őket, hogy túlteljesítsék a direktívákat. A mellékkörülmény pedig az, hogy jóval nehezebben átláthatóvá válik a döntéshozatali mechanizmus.
**** Arendt-et vádolták e könyv kapcsán antiszemitizmussal is, és azzal is, hogy kisebbítette Eichmann bűneit. Mindkét állítás nonszensz – az antiszemitizmust összekeverni az izraeli állam bírálatával öreg hiba******, a második vád pedig szerintem azt jelzi, hogy a könyv olvasója nem jól (talán egészségtelen elvárásokkal) olvasta Arendt-tet.
***** Az utószóban Arendt így összegzi a per tanulságát: https://moly.hu/idezetek/832529 Vagy ahogy egy későbbi riportban megfogalmazta: „Amikor úgy állítják be Eichmannt, mintha szörnyeteg lett volna, ezzel kevésbé veszedelmessé teszik, mint amilyen volt. Ha megölted a szörnyeteget, nyugodtan lefeküdhetsz és alhatsz, hisz szörnyetegből nincs olyan sok. De ha Eichmann normális volt, akkor a helyzet sokkal veszélyesebb.”
****** Izrael állam egyes tetteinek bírálatát antiszemitizmusnak nevezni valahogy emlékeztet arra a védekezésre, amit Eichmanntól is hallhattunk: hogy ő igazából nem is antiszemita – és ezt úgy mondta, mintha ezzel tompítani szeretné valamelyest cselekedetei élét. Csakhogy önmagában az antiszemitizmus vádja éppúgy nem veszi el egy bírálat élét, mint ahogy az sem teszi elfogadhatóbbá a bűnt, hogy azt nem egy ideológia hatása alatt, hanem „csak úgy”, racionális okokból követtük el.

8 hozzászólás
>!
mate55 P
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben

spoiler
A holokauszt az egyik leggyakrabban dokumentált történet. Több száz, ha nem több ezer könyvet írtak róla. Arendt írását, mindenképp ajánlott elolvasni ebben a témában. Érzésem szerint ez a könyv a holokauszt nagy története. Olyan tényeket tudhatunk meg, amelyeket még nem olvastunk. Ezek a tényezők felkavarták a világot, és azt hiszem, mostantól bárkit, aki olvassa. A könyv Adolph Eichmann Jersuzsálem-i tárgyalásának történetét meséli el, a II. Világháború alatt elkövetett bűncselekmények miatt. Ez a tárgyalás egy olyan bűnös ellen, (alezredes volt egy hatalmas bürokráciában), aki személyesen nem ölt meg egyetlen zsidót sem. Ő csak „karrier-hegymászó” volt az üzleti életben. Láthatjuk, hogy ez a karrierpályás elv kizárólag, az erkölcsön kívüli embereket alakítja szörnyekké. Hogy lehetséges ez? Arendt arra a következtetésre jutott, hogy Eichmann nem tud „gondolkodni” – nem azért, mert képtelen volt a racionális intelligenciára, hanem azért, mert fanatikus antiszemita volt, képtelen elképzelni más emberek szenvedéseit vagy gondolkodni az ideológia keretein kívül. Úgy gondolom, hogy a könyvben szereplő válaszok az átlagos olvasót a csontig fogják fagyasztani. A szerző folyamatosan „tudósít” fejezetről a fejezetre. Elmondja, hogy ki az Eichmann miért fontos ez 1963-ban. Információi közvetlenül a vizsgálati átiratokból származnak. Eichmann áll a könyv középpontjában, (egy opportunista vesztesége) aki zsidó lakosság deportálásának szakértőjévé vált, a zsidó lakosság vonatokkal történő mozgatásának specialistája lett. Ez a tapasztalat megkönnyítette a nyugat-európai, magyarországi, jugoszláviai, németországi és osztrák zsidók vonattal való szállításának koordinálását a haláltáborokba. Azt is megtudhatjuk, hogy mennyire radikálisak voltak a nácik, és hogyan képviselték a szakadást a hagyományos keresztény antiszemitizmussal. Arendt rámutat arra, hogy az Eichmann-ügyben folytatott büntetőeljárás témája a holokauszt volt az antiszemitizmus egy példája a zsidó szenvedéstörténelemben. Megtudhatjuk azt is, hogy ennek a megközelítésnek paradox hatása az volt, hogy Eichmann felelőssége, valamint a náci mozgalom fenyegetése, minimalizálódott, mivel a történelmi erők eszközeivé vált, nem az autonóm ügynek. A keleti zsidók elleni intézkedések nemcsak az antiszemitizmus következményei voltak, hanem egy átfogó demográfiai politika részét képezték, amelynek során, ha a németek megnyerik a háborút, a lengyelek ugyanolyan sorsot szenvedtek volna el, mint a zsidók – népirtást. Ez nem puszta találgatás: a német lengyeleket már arra kényszerítették arra, hogy viseljenek egy megkülönböztető jelvényt, amelyben a „P” helyettesíti a zsidócsillagot, és ez volt az első intézkedés, amelyet a rendőrség a megsemmisítés folyamatának megteremtéséért tett. Soha nem hallottam arról, hogy a lengyelek kénytelenek viselni a jelvényt, de az a gondolat, hogy Hitler terve „megszüntetni” Kelet-Európa lakosságát, jól illeszkedik a Timothy Snyder: Véres övezet téziseihez, Hitler és Sztálin között: célja az volt, hogy „megszüntesse” kelet – Európa mintegy harminc milliós lakosságát, hogy felszabadítsa az élelmiszerellátást a németek számára. A könyv tele van néhány meglepő ténnyel. Ezek azok a fejezetek, amelyek miatt Arendt bajba került a zsidó közösséggel a könyv kiadása után. Van egy rész a zsidó „bűnrészességről”. Arendt állítja, a zsidó vezetők szerepe saját népének pusztításában kétségtelenül az egész történet legsötétebb fejezete. Az egyik tétele az, hogy a zsidók jobban jártak volna, ha a holokauszt idején nem lett volna vezetőik. Mert a zsidó közösség vezetői együttműködtek a nácikkal a zsidók listájának elkészítésében, a zsidók gettókba való áthelyezéséhez, végül pedig a vonatoknak a halálos táborokba való eljutásához. Az együttműködés kérdésében nem volt különbség a Közép- és Nyugat-Európa magasan asszimilált zsidó közösségei és a keleti jiddis nyelvű tömegek között. Amszterdamban, Varsóban, Berlinben, mint Budapesten!!, a zsidó tisztviselőket bízták meg arra, hogy összeállítsák a személyek és az ingatlanok listáját, hogy a deportáltak pénzét biztosíthassák a kitelepítés és a megsemmisítés költségeinek fedezésére. A Központi Zsidó Tanácsnak megadták, a zsidó szellemi és anyagi javak és az összes zsidó munkaerő feletti teljes rendelkezés jogát, amint azt a Budapesti Tanács első közleménye megfogalmazta. Tudjuk, hogy a zsidó tisztviselők hogyan érezték magukat, amikor a gyilkossághoz hasonló kapitányok eszközévé váltak, „amelyek hajói már majdnem elsüllyedtek”, és akiknek „sikerült a kikötőbe biztonságba kijutniuk”, értékes rakományuk nagy részével. De ez egy olyan klasszikus, amely folyamatosan vonzza a kontrollt: David Cesarani megkérdőjelezte Arendt Eichmann értelmezését a náci bürokrata életrajzában, valamint Deborah Lipstadt az „Eichmann-próba” tanulmányában. Nem titok, hogy az „Eichmann Jeruzsálemben” való reakció gyakran a vallási vonalak mentén oszlik meg. McCarthy Mary (Arendt közeli barátja) ezt a tényt egy szimpóziumon megjegyezte: „Ha egy zsidó társaságban (és mindig is) emlegetik a témát, olyan, mintha "Eichmann Jeruzsálemben” különleges zsidó szemüveget követelt volna, hogy láthatóvá tegye igazi értelmét. Bettina Stangneth könyve jelentős hírnévre tett szert Németországban, amikor először jelent meg 2011-ben. Nagyrészt annak köszönhetően, hogy ujjal mutatott a német tisztviselőkre. Azzal érvelt, hogy figyelmen kívül hagyták Eichmann tartózkodási helyét Argentínában. Stangneth szerint Eichmann már 1937-ben Reichstag zsidóellenes politikájának szimbóluma lett. Richard J. Evans: A Harmadik Birodalom születése – Hogyan verték szét a nácik a demokráciát és kerültek hatalomra Németországban című könyvében megjegyezte a Nikolaus Wachsmann táboraiban végzett legújabb kutatások áttekintésében, a náci tömeggyilkosság zsidó áldozatainak többségét nem ölték meg. Lelőttek, halálra éheztették, vagy olyan betegségek miatt haltak meg, amelyek könnyen meg lehetett volna akadályozni vagy kezelni. „A koncentrációs tábor semmi esetre sem volt azonos a holokauszttal” – állítja Evans. Hannah Arendt az Adich Eichmann tárgyalásának értelmezését továbbra is klasszikusnak tartja, amely a 20. században az erkölcsről és a politikáról szól. Az egyik legnagyobb újságírói győzelem, ellenben az egyik legmegdöbbentőbb és legzavaróbb írás, amely továbbra is komoly vita tárgyát képezi. Számomra, ami itt kiderült, se nem nihilizmus, se nem cinizmus, ahogy talán vártam volna, hanem meglehetősen rendkívüli zűrzavar az erkölcsi alapvető kérdéseket illetően – mintha az ilyen ügyek ösztöne valóban az utolsó dolog lenne, amit a mi korunkban biztosnak lehetne venni. Amit ma hiszek, az az erkölcsiség és a törvényesség közötti egyre növekvő összhang. A jelenben csak remélem, hogy tényleg létezik egy előrehaladás, olyan haladás, amely jobban illeszkedik az én etikai érzékenységemhez.

5 hozzászólás
>!
Szabolcs282
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben

Kiváló könyv, ami megjelenésekor, az ’50es években hatalmas vihart kavart; a szerzőt az antiszemitizmus vádjával illették, pedig nem tett mást, mint bemutatta Eischmannt olyannak, amilyen volt. Nevezetesen egy embernek, aki a lehető legnagyobb precizitással hajtott végre egy „közigazgatási határozatot” (ami ebben az esetben a zsidók kiírtása volt). Valoszínüleg antiszemita volt, mint mindenki, aki a 30as évek, Németországában egy magasabb pozíciót elfoglalt a közigazgatásban. De ami fontos, és erre irányította rá Arendt a figyelmet, hogy nem az antiszemitizmus, hanem az a kéztetés mozgatta a cselekedeteit, hogy egy határozatot, bármi is legyen az, a lehető legnagyobb precizitással végre kell hajtani. Ez, ha lehet még ilyesztőbb, borzalmasabb teszi Eichmannt, és általában a „kisembert”, mintha antiszemita megszálottságból cselekedett volna. Eischmann ugyanis nem volt más, mint egy „kisember”, egy szem a láncban. Adott történelmi körülmények között azonban egy ilyen jelentéktelen ember is véghez tudja vinni milliók kiirtását. Ez az, ami igazán ilyesztő…

>!
SignorFormica
Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben

Arendt sok vitát kiváltott könyve. Az Eichmann per kapcsán elemzi a gonosz megjelenését, különös tekintettel a holokausztra. Eichmann személyiségén át a rendszer, mint szörnyeteget működtető egyén jelleméről értekezvén eljut odáig, hogy a gonosz banális. Hétköznapi, éppen ez a banalitása teszi olyan szörnyűvé: ahogyan a hétköznapokban hivatalnoki rutinnal irányítja milliók kivégzését.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Amint már említettük, a nürnbergi perek alapjául szolgáló londoni statútum az „emberiség elleni bűncselekményt” „embertelen cselekedetként" definiálta, amiből aztán a német fordításban a közismert „emberiesség elleni bűncselekmény” (Verbrechen gegen die Menschlichkeit) lett – mintha a nácikból az „emberiesség” hiányzott volna, amikor milliókat a gázkamrákba küldtek –: nos, ez valóban az évszázad eufemizmusa.

302. oldal, Epilógus

9 hozzászólás
>!
Kuszma P

„Egy jó kormányzat alattvalója szerencsés, egy rossz kormányzat alattvalója balszerencsés. Nekem nem volt szerencsém.”

199. oldal

32 hozzászólás
>!
Kuszma P

Eichmann számára akkor kínálkozott a legjobb lehetőség pozitív oldalának megmutatására, amikor a fiatal rendőrtiszt [akit azzal bíztak meg, hogy gondoskodjon Eichmann jó szellemi és pszichikai állapotáról], pihentetőül a Lolitát adta olvasni neki. Eichmann két nap múlva, láthatóan indignálódva adta vissza: „Meglehetősen kellemetlen könyv [Das ist aber ein sehr unerfreuliches Buch]” – mondta őrének.

61. oldal

12 hozzászólás
>!
Kuszma P

Hogy a valóságtól való ilyen mértékű eltávolodás, ilyen mértékű gondolattalanság nagyobb pusztítást vihet végbe, mint az összes – talán az emberrel veleszületett – gonosz ösztön együttvéve: valójában ezt a leckét tanulhattuk meg Jeruzsálemben.

316. oldal, Utószó

>!
Kuszma P

Mikor Ön [ti.: Eichmann] az élettörténetét elbeszélte, szerencsétlen flótásként ábrázolta saját magát, s azon feltételek ismeretében, amelyek között Ön élt, bizonyos fokig hajlamosak vagyunk hinni Önnek, s szerintünk is valószínűtlen, hogy kedvezőbb körülmények között ennek vagy bármely más büntetőpernek a vádlottja lett volna. Azonban még ha elfogadjuk is, hogy puszta szerencsétlenség volt az, ami Önt a tömeggyilkosság szervezetének engedelmes eszközévé tette, a tény akkor is változatlan marad, Ön segített kivitelezni a tömeggyilkosság politikáját, tehát e politikát aktívan támogatta. Amikor Ön az engedelmességre hivatkozik, akkor fel szeretnénk hívni a figyelmét arra, hogy a politika nem a gyerekszobában zajlik, és a felnőttek politikai világában az „engedelmesség” szó csak helyettesíti a „helyeslés” és „támogatás” szavakat. Ön egy olyan politikát támogatott, és vállalt részt is abban, amely, kinyilvánított akarata szerint, a Földet nem óhajtotta megosztani a zsidó néppel, valamint más népcsoportok egész sorával, mintha Önnek és feljebbvalóinak lett volna joga dönteni arról, hogy ki élhet a Földön és ki nem. Az emberi nem egyetlen tagját sem kötelezhetjük arra, hogy olyanokkal éljen együtt e Földön, akik ilyesmit akarnak, s akaratukat cselekvésre is váltják. Ez az ok, az egyetlen ok, amiért Önnek meg kell halnia.

306-307. oldal, Epilógus

3 hozzászólás
>!
mate55 P

Amennyiben a pert az egész világnak szánták, és a színjáték célja a zsidó szenvedések szörnyűséges panorámájának bemutatása volt, akkor a valóság nem felelt meg ezeknek az elvárásoknak és szándékoknak.

8. oldal

>!
mate55 P

A perek és a színjátékok közös vonása, hogy a tettessel kezdődnek és végződnek, nem pedig az áldozattal.

8. oldal

>!
mate55 P

A háború alatt a különböző szolgálatok elkeseredetten versenyeztek egymással azért a megtiszteltetésért, hogy zsidóellenes múzeumokat és könyvtárakat hozzanak létre. Ennek a különös őrületnek köszönhetjük, hogy az európai zsidóság számos kulturális értéke fennmaradt.

26. oldal

>!
Kuszma P

Egy olyan sötét alak, mint dr. Otto Bradfisch, az egyik Einsatzgruppe egykori tagja, aki legalább 15000 ember agyonlövetését irányította, 1961-ben, egy müncheni bíróság előtt lefolytatott első perében kijelentette, hogy mindig is „belső ellenzéke” volt saját cselekedeteinek. Nyilván 15000 halottra volt szüksége, hogy alibijét az igazi nácik szemében igazolni tudja.

148. oldal

>!
mate55 P

Néha-néha olyan ítéletekről is lehet hallani, amelyek keményebbek, sőt nagy ritkán elérik a kiszabható büntetés felső határát. Csakhogy ez sem mindig megnyugtató

13. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

David Cesarani: Eichmann – Élete és bűnei
Balla Erzsébet: József körút 79.
Hoffmann János: Ködkárpit
Anne Frank – Ernst Schnabel: Anne Frank naplója / Anne Frank nyomában
Edith Eva Eger: A döntés
Joseph Joffo: Egy marék játékgolyó
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló
Aranka Siegal: Bűnbakok
Brunhilde Pomsel – Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam
Anne Frank: Anne Frank naplója