Növényevő 83% 426 csillagozás

A távol-keleti prózákra oly jellemző vonzódás az esztétikumhoz ebben a könyvben olyan intenzív vizuális képekké formálódik, hogy a fal adja a másikat*. Mindez feszes szerkezettel párosul: három nézőpontból látjuk, ahogy Jonghje növényevővé válik, és ezzel párhuzamosan egyre inkább kiidegenedik a társadalomból**. És mivel ezek a nézőpontok többnyire kerülik a kommentárt, ráadásul a nyelvi minimalizmus is hűvös távolságtartást sugall, ezért az olvasónak igen tág tere marad saját jelentést olvasni a könyvbe. És mivel a könyv, mint említettem, bitang intenzív, ezért motivált is a jelentés kidolgozására. Mert ha nem találna jelentést, akkor a szereplők szenvedései cél nélkül valóak lennének, az meg ugye nem jó: ha már szenvednek, legalább értsük, miért.

Mindenesetre ez a könyv nem a vegetarianizmusról szól, ez biztos. Ha már szól valamiről, akkor arról, hogy elutasíthatjuk-e az ember voltunkkal járó bűnöket anélkül, hogy ember voltunkat is elutasítanánk. És arról, hogy környezetünk köteles-e elfogadni testünkhöz való jogunkat – akár azt a jogot is, hogy ember voltunkkal együtt búcsút mondjunk porhüvelyünknek is, ha úgy tetszik. Han Kang válasza a kérdésekre… hát… annyit talán spoiler nélkül is kijelenthetek, hogy ez a regény nem egy optimista krédó. Szenzitív emberek fokozott óvatossággal olvassák.

* Ezt a folyamatot a távol-keleti horrorfilmeken is lehet tanulmányozni. Már ha valakinek van hozzá gyomra. Nekem nem igazán.
** Megj.: valószínűleg a könyv letagadhatatlan „elidegenedés”-motívuma az, ami tápot ad a félrevezető, elcsépelt és felületes „kafkai” jelzőnek.

Egy újabb keleti regény, újabb értelmezési nehézségek.
Tudtátok, hogy a fák tulajdonképpen fejtetőn állnak? (Ezzel nem állítom, hogy a fáknak van fejük…) Honnan tudjuk, hogy a fák számára a gyökérzetük, vagy a lombozatuk a fontosabb-e? Számunkra nem olyan fontos a gyökér, nem is látjuk, nem kell vele foglalkozni, annál többet a föld feletti résszel. De mégis csak a gyökér tartja és élteti a fát. Ennyit a botanikáról.

Ez a rövid kis könyv három részre tagolt. Habár Jonghje a főszereplő, de mindhárom résznek más a mesélője. Az első részé a férje, a másodiké a sógora, a harmadiké a nővére. Jonghje egy átlagos nő, teljesíti a kötelességeit, főleg a férje irányában. Az első rész mellbevágóan indul, az érzéketlen és közönyös férj szemszögéből bontakozik ki a kapcsolat, roppant egyszerűen és nyíltan fogalmazva meg mindent, úgy, ahogy a férfi érzékeli. Nem azért mellbevágó, mert olyan brutális lenne, csak egyszerűen el vagyok szokva tőle, hogy egy író ilyen egyenesen közölje a mondandóját, ne csomagolja, öltöztesse virágnyelvbe. Felüdítő élmény volt. Talán ezért is érzik többen a folytatást kevésbé erősnek, mert ott más szempontok szólalnak meg. De erről szó sincs, a második és harmadik rész is ugyanilyen erős, csak más hangon szólal meg. Na szóval, Jonghje egyik napról a másikra felhagy minden állati eredetű termék fogyasztásával. A gond az, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy vegán diétán akar élni, nem valamiféle vegetáriánus propagandáról van szó, amit egyelőre csak Jonghje álomjelenetei támasztanak alá, véres és erőszakos álmok ezek.
A második részt Jonghje sógora meséli el, ez két évvel később történik, és fojtott szexualitás lengi be az egész fejezetet. A sógor művész, és Jonghjéban fedezi fel a múzsáját. Költői átmenetet képez ez a rész a harmadik, Jonghje radikális átalakulását bemutató részhez, amit már nővére narrál.

Jonghjét sok erőszakos élmény érte fiatalkorában, ezt egyrészt álmaiból, másrészt nővére emlékeiből tudhatjuk meg. A hirtelen változást is egy álom előzi meg, amiben férje, némi húsok elkészítése és egy elvágott ujj szerepel. Jonghje kiszáll, elzárja magát a világtól, ami az erőszakra épül, és a növényi világ felé fordul, ami nyugalmával és mozdulatlanságával pont az előbbi ellentéte. Senki sem érti meg, mert ahonnan ők nézik, csak egy beteg embert látnak. Hogy mit üzen Han Kang ezzel a regénnyel? Igen, a nők, a kiszolgáltatottak ellen elkövetett erőszak, a húsevés visszásságai, saját magunk életének megvalósítása, legfőképp pedig, hogy fogadjuk el a másik emberben a másságot. Vagy valami egészen mást, majd felolvasom a filodendronnak, hátha elsusogja a választ.

Majdnem nem olvastam el. Ami továbbvitt, az egy érdekes dolog. Strandon olvastam (tudom, hogy nem strandkönyv, de én azt viszem magammal, amit éppen olvasok, ha nem többszáz oldal), szóval, ott próbálkoztam vele, az uszoda mellett és néhány oldal után ellent akartam állni. Ismerve a koreai filmeket (Oldboy, A szobalány, Anya stb.) arra gondoltam, hogy nekem erre most nincs szükségem. Minek ússzak egy szürreális történetben, amikor ott az uszoda. Végül mégiscsak az úszás adta meg a választ és jól tette. Történt ugyanis, hogy amíg a medencepartján lapozgattam, kicsit bánva, hogy nincs nálam másik könyv, három „műúszó”, értsd, mint én, akinek kint van a feje a vízből, hogy levegőhöz is jusson és a nap is érje, folyton kinézett rám a vízből, nem rám, a könyvre, nagyobb érdeklődést mutatva a Növényevő iránt, mint én. Mit gondol erre egy moly? Észlelők? Még úgysem voltam észlelve, hátha most. Olvasták és nézik én hogy haladok? (lapozni is kéne), vagy nem olvasták, de jó a borítója stb. A lényeg, hogy továbbolvastam és jól tettem. Nem vakációs könyv ( nincs is még vakációm), hanem egy nő, egy asszony története arról, hogy álmodik és az álom ereje megfékezhetetlen, az ebből meghozott döntése végleges és nemcsak az ő életét változtatja meg, hanem a környezetében élőkre is hatással van. Igen, egy álomra hallgatni, ami mindenkinek az életét megváltoztatja. Mindannyian álmodunk, ha nem is ilyet, de nem mindannyian emlékszünk rá, az meg még kétségesebb, hogy meghatározza a további életünket. De, itt így történt. Még ha nem is kezdünk az olvasás hatására növényevőkké válni, de Jonghje éhezését egyre inkább megérthetjük és azt hiszem, hogy úgy, mint a körülötte élőknek, nekünk is egyre kevesebb meggyőző érvünk lenne az ő „lázadása” ellen. Han Kang könyve többről szól, mint az emberi élet. Mélyebbre visz annál, mint amit magunkról ismerni vélünk. Véres, szürreális, kegyetlen (nem tévedtem, amikor a filmekre gondoltam). Ezek mellett látványosan szép, érzéki és érzékeny, mint egy festmény a testen, ami addig nem tűnik el, míg hozzá (vízhez) nem érsz. Ne érj hozzá.

Tudjátok van az a bizonyos érzés,( mikor meglátunk egy könyvborítót), hogy teljesen mindegy miről szól, egyszerűen külleme alapján tudjuk, hogy meg kell vegyük és el kell olvasnunk.
Én pont így jártam ezzel a könyvel, fogalmam sem volt miről szólt, egyszerűen mikor kézbe vettem, oda tapadt a tenyeremhez és nem eresztet.

Eltelt pár hónap a vásárlás óta és tegnap valamiért megakadt rajta a szemem.
Persze megint csak bele akartam kukkantani, végül hajnali 5:00 ki is olvastam.

Brutális a szó jó és rossz értelmében. Terjedelmileg alig 184 oldal, de a tartalma fel emésztett.
Többször is meg kellett álljak, át kellett gondoljam tulajdonképpen most mit is olvastam.
Egy szerencsétlen nő sorsát követhetjük végig a családtagjai szemszögéből. Elképesztő volt látni, hogyan változik meg az élete mind egy személyében, és milyen hatással van ez a változás a családra.

Szörnyű volt szembesülni a családon belüli brutalitás különböző formáira, és végig gondolva egyenes következménye volt ezen cselekmények.

Ugyan akkor a leírás végtelen gyönyörködtető volt a számomra.
Morbidnak éreztem, hogy amiket olvasok tulajdonképpen elborzasztanak, de mint „művész lélek” egyben gyönyörrel töltenek el.

Mindenesetre csak akkor olvasd el ezt a történetet, ha kellőképpen fel vagy készülve egy nem mindennapi brutalitás átélésére! Ajánlom!

Életemben először gondoltam undorral a húsra, életemben először borzasztottak el a virágok. Pont annyira hosszú, ameddig el lehet viselni. Pont annyira megrázó, amíg még tűréshatáron belül van. Pont annyira perverz, hogy még nem teljesen ízléstelen. Lavíroz az elviselhetőség határán, csak néha-néha átlépve azt. Én nem tudtam, hogy ezt könyvben is lehet, amit a koreai filmek tudnak, hogy szövegben is visszaköszön az a képi világ, amit annyira élvezek, s egyszersmind iszonyom tőle. Működik írásban is. Ez a könyv kedvenc filmjeim mása. Élményt adó, döbbenetes, felkavaró, lenyűgöző, de átélni újra, azt soha többé nem szeretném.

A nemrégiben átalakult Nemzetközi Man Booker-díj a hazai olvasók számára is ismerős lehet, hiszen ezt a Nobel-díj utáni talán legrangosabb kitüntetést Krasznahorkai László is megkapta 2015-ben, egész addigi életműve elismeréseként. 2016-ban a dél-koreai Han Kang volt azonban az első író, aki ezt a díjat egy könyvéért, mégpedig a jelenleg bemutatandó Növényevőért nyerte el. Így, olvasás után, azt kell mondanom, kérdés nem fér hozzá, hogy jogosan.

Az alig 184 oldalas regény központi alakja Jonghje, a tökéletesen szürke és jellegtelen életet élő dél-koreai feleség, aki egy nap, sorozatos rémálmok hatására úgy dönt, hogy felhagy a húsevéssel. A családja értetlenül szemléli az eseményeket, megítélésük szerint ugyanis nem normális az asszony viselkedése, ezért egyre durvuló eszközökkel igyekszenek beavatkozni Jonghje életébe. Három nézőpontból követjük az eseményeket, azonban ezek egyike sem az egyre jobban elszigetelődő nőé. A mindig engedelmességre nevelt Jonghjének a való életben és a hétköznapokban nincs, nem lehet saját hangja, így csak a férje, a sógora, majd végül a nővére szemszögéből láthatjuk az egyre groteszkebbé váló helyzetet. Az egyetlen „hely”, ahol saját hangja van, a rémálmai – na, ebben meg nem lehet semmi köszönet.

A húsevéssel felhagyó Jonghje döntésének semmi köze az elvekhez vagy a táplálkozási szokásokhoz, érezhető, hogy ő itt sokkal több dologról akar lemondani, mégpedig végleg. Egyrészt hátrahagyni a társadalmi kötöttségeit (a korlátolt, buta férjét, az erőszakos, uralkodó természetű apját, a „jó feleség” szerepét és saját szürke életét), másrészt még ennél is többet, az egész emberi létezést, a maga kötöttségeivel, megcsontosodott szokásaival, képmutatásaival és erőszakosságával együtt. Azonban itt nem áll meg, saját emberi testétől is szabadulni kíván, annak minden nyűgével bajával együtt, így egy idő után enni sem akar. Jonghje úgy akar élni, mint egy növény: szabadon, békében, mindenkitől háborítatlanul, arcát a melengető Nap felé fordítva. Han Kang ezt az elgondolást nem misztifikálja túl, nem szépít semmit, csak távolságtartó módon rögzíti az eseményeket. Amit az asszony művel saját magával, a saját testével, az maga a borzalom. Az emberi létezésnek nincs, nem lehet valódi és értelmes alternatívája, és főleg nem a növényi lét.

Számtalan irodalmi alkotásra mondták már rá a kafkai jelzőt, de azt hiszem, hogy a Növényevő esetében ez tökéletesen igaz. A minimalista stílusban előadott és mindenféle sallangot mellőző történet egyre groteszkebbé és megfoghatatlanabbá válik, a szimbólumok nehezen megfejthetőek, és az ember sokszor még abban sem lehet biztos, hogy Jonghje nem fog-e valóban emberből növénnyé változni, Gregor Samsa analógiájára…

A Növényevő elsöprő nemzetközi sikerének az lehet az oka, hogy olyan problémákat érint, amelyek egyetemesek (az emberi létezés korlátai, az egyre inkább kiüresedő kapcsolatok, maga a 21. századi létezésünk), és teszi mindezt olyan sokféleképpen értelmezhető szimbólumokból építkezve, és olyan nyomasztó, groteszk, ám mindenki által befogadható módon, hogy szöveg hatása alól lehetetlen szabadulni. Han Kang kisregénye századunk elejének egyik nagy klasszikusa lehet.

Különleges könyv ez életről, álmokról, szenvedésről, az elvárásoknak való meg nem felelésről. Sajnáltam mindannyiukat, ahogyan magunkat is és mindenkit sajnálok, akiknek ebben a furcsa világban kell élnünk és nem tehetjük meg azokat az örültségnek tetsző dolgokat, melyeket néha szeretnénk szabadon engedni, csak nem engedik a társadalmi korlátok.
Ha nem akar valaki húst enni, ne egyen, ha meg akar valaki halni, miért nem teheti ezt ember módjára? Kinek van joga más ember felett ítélkezni, amíg az nem árt másoknak? A művészek pedig egy külön faj, nekik meg pláne mások a határaik, mint a képzeletben kevésbé gazdag társaiknak, rájuk megint más szabályok kellenének, hogy vonatkozzanak. De nem, ebben a világban csak egy út van a „normálisnak” kikiáltva és ha letérsz róla véged, kitaszít magából, megbélyegez vagy eltapos.
Han Kang is ilyen utakat mutat be nekünk, kegyetlen világunk néhány áldozatát, akik akár mi is lehetünk, ha kiesünk a szerepünkből.
Szóval csak óvatosan lépkedjünk, mert nagyon keskeny a palló, mely a normalitást a veszélyes másságtól elválasztja. Csak kérdés, hogy melyik az élhetőbb élet egyes esetekben…
Kemény volt, azoknak ajánlom, akik nem félnek szembenézni önmaguk démonaival.

Az erdő fái egyre csak hívnak és várnak. Engem várnak. Talpaim alatt ágak roppannak és avar zörren. Vizet! Lassan kiszáradok az emberi meg nem értés erdejében. Jó lenne már felébredni, itt minden olyan kopár és hideg. Létem is puszta lázadás volt az emberiség ellen ebben a sivár világban. Vajon ez az élet csak egy álom volt? Vagy az álmaim a valóság? Fekete madárral dalolok.

Félelmetes, hogy ez a rövid történet mennyi súlyos kérdést feszeget. Beszél a családi kötelékek fontosságáról, a diszfunkcionális családról, az ideális testről – amely „mérceként” szolgál a valós testkép kialakulásához, a mentális betegségben szenvedőkről, az erőszakról, valamint a fizikai és érzelmi éhségről. Egyenként is kemény témák, így együtt pedig egyenesen arcon csapnak. Rég találkoztam ennyire erős könyvvel. A Növényevőt nyáron olvastam, de tipikusan az a fajta regény, amely képes még most is váratlanul belekúszni a gondolataimba.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/11/18/han_kang_novenyevo_671

Nyomasztó olvasmány. Nyomasztó, mert teljesen fejre állt világunkat a lehető legrealistább módon ábrázolja, amitől persze az olvasónak az a képzete támad, hogy valami borzasztó groteszk művel találkozott. Egy szabadnak hazudott világban élünk, ahol elvileg az egyén szabadon dönthet minden őt érintő kérdésben, ám ha valaki eltér a megszokottól az először csak kiváltja a társadalom megvetését, haragját, s végül akár őrültté is nyilváníthatják. Ahol elvileg mindent szabad, ott láthatatlan határok szabják szűkre a teret. Úgy öltözködsz, ahogy akarsz, de ha egy nő melltartó nélkül jelenik meg a hivatalban, vagy egy férfi nem köt nyakkendőt, az semmi jóra ne számítson. A rengeteg TV csatorna kínálatából azt nézed amelyiket akarod. De ha azt akarod, hogy szóba álljanak veled, akkor valamelyik divatos csatorna agyzsugorító műsorára vagy kárhoztatva. Mindenről azt gondolsz amit akarsz. De ha csak kicsit is eltérsz valamelyik ismert véleményvezér nézeteitől, máris gyanús páriává válsz. Lehetsz konzervatív, vagy progresszív, politikailag jobb-, vagy baloldali, de minden esetben egy szűk buborékban élsz, ahol meg kell felelned az adott buborék kliséinek. Még a lázadást is valami uniformizált, felcukrozott duzzogássá silányítják, ahonnan közvetlen utak vezetnek a többi, ellenőrzött buborékba.
Jonghje, a regény központi alakja egyenes utat jár be. Előbb pusztán egyéniség, valódi ember kíván lenni. Nagyon apró dolgokban nyilvánul ez meg. Nem visel melltartót, s nem eszik húst. Nem szeg törvényt, mégis a társadalom dühödt ellenállását váltja ki. Minél nagyobb ez az ellenállás, Jonghje egyre kevésbé akar ember lenni. Ha valódi ember nem lehet, növénnyé akar változni. Ami természetesen még dühödtebb ellenállást vált ki. Az embernek nincs joga lemondani életéről, ember voltáról. Ez valóban magasztos gondolat, de a való életben ez pusztán annyit jelent, hogy akár erőszak árán is, de mindenkit visszarángatnak a zombilétbe.
Sokkterápiás regény.