1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé.
Elmesélni az elmesélhetetlent – erre vállalkozik a Nemzetközi Man Booker-díjas Növényevő szerzője. Han Kang második magyarul megjelenő regényében hazája, Dél-Korea elfojtott traumájának, a szülővárosában történt 1980-as véres kvangdzsui mészárlásnak állít emléket.
Nemes teremtmények 396 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2014
Enciklopédia 16
Kedvencelte 47
Most olvassa 13
Várólistára tette 312
Kívánságlistára tette 235
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
„Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?”
Nemes teremtmény az ember. Sajátos vágyakkal, érzésekkel, életszemlélettel: egy nemes állam nemes polgára ő. Aztán a nemes állam egyik nemes polgára (mégpedig a polgárok közt is a legelső, a maga sajátos életszemléletével – erről lenne mit mesélni) kiadja a tűzparancsot egy másik nemes teremtménynek, aki valamiért (de miért? de miért?) nem vonja kétségbe annak jogosságát, és ennek következtében egy harmadik nemes teremtményből holttetem lesz. Vagy ahogy Han Kang érzékletesen képes ábrázolni: rothadó hús. És akkor nem is beszéltünk a negyedik, ötödik, milliomodik nemes teremtményről – őket ugyan elkerülték a golyók, de megtalálják a rendszer egyéb eszközei, melyek egyként a test és a lélek tökéletes megtöretését szolgálják. Rendőri bakancsok. Cenzorok vastagon fogó plajbászai. Favonalzók és golyóstollak, amelyek értő kezekben tökéletes kínzószerszámmá alakulhatnak át. A lélek pedig szűkölve a sarokba kucorodik. Fél.
Sosem szabadna olyanokat a hatalom közelébe engedni, akik polgáraikban nem a nemes teremtményt, hanem az eszközt látják. Ők ugyanis, ha már az eszköz végképp nem hajlandó elvárásaik szerint működni, nem fognak habozni.
Egy borzalmas történelmi esemény; 1980, Dél-Korea, Kvangdzsu város. Diákok (már 14 éves kortól) tüntetnek a diktatúra ellen, a hatalom könyörtelen, kegyetlen katonai mészárlással felel, több százan életüket veszítik. Az áldozatok, a túlélők, és szeretteik tragédiája bontakozik ki a sorok közül, na meg a továbbműködő, testet, lelket megnyomorító rezsimé.
Majd belepusztultam, oly fájdalmas, oly érzékletes és oly brutális a szöveg, beleremegtem, a szívem, a lelkem, az értelmem tiltakozott, nem akartam befogadni. Ha az ember nemes teremtmény (koreai alkotmányra utal), hogyan lehetséges ilyen brutalitás?! Ijesztő, hogy egyes hatalmat birtokló vezetők és kiszolgálóik milyen durva kíméletlenségre képesek.
Jelzőket alig használó, tárgyilagos hanghordozású, nyomasztó hangulatú, néhol fájdalmasan lírai, szemléletes, kézzelfogható leírásokban bővelkedő, váltott szemszögű, gyomorforgató és megrázó alkotás.
Külön elismerés illeti a fordítót.
Megrendülten gondolok az áldozatokra, együttérzek hozzátartozóikkal, és a túlélőkkel, minden elismerésem a dél-koreai embereké, hisz napjainkig óriási eredményeket értek el, valamint Han Kang írónőé, mert ez a könyv egy kiváló alkotás.
Az írónő fontos mondanivalót közöl! Viszont számomra érthetetlen formában! Zavaros volt. Tetszett volna a váltott szemszög, azzal nincs problémám, de egyszerűen sokszor nem tudtam nyomonkövetni, kiről olvasok.
A hangulata, nyomasztó, ezt is tudtam mikor hozzá fogtam, azt hittem végig bőgöm majd, de még megható sorok sem voltak benne! Nem jól közöl számomra az írónő! Vagy ezt a könyvet nem nekem szánta!
Az erőszak, az emberi élet meggyalázása, a fiatalok ellen elkövetett brutális mészárlás megrázó, és gyomorforgató, ha más tollából íródott. Sajnálom nem tudom több csillaggal értékelni. Nem az én könyvem, nem szeretném újra a kezembe venni!
Ez csak az én véleményem.
Meggyőződésem, hogy Han Kang alkotása, a tavaly megjelent Növényevő egy igazi, hamisítatlan 21. századi klasszikus, melyben egyfelől megvan az a tipikus keleti íz és szemléletmód, amitől nekünk, nyugatiaknak, ez a mű egy kicsit különös, megfoghatatlan alkotássá válik, de másfelől mégis olyan univerzális mondanivalót hordoz, ami miatt a lényegét mindenki megértheti szerte a világon. Ezzel szemben a Nemes teremtmények a koreai történelem egy olyan dicstelen szakaszáról szól, amiről a világ ezen felén minden bizonnyal csak kevesen tudnak, és ami még Dél-Koreában is egy igazi kibeszéletlen trauma, még ha már egy ideje meg is törhető a hallgatás fala.
A koreai írónő a Növényevőhöz hasonlóan itt is több nézőpontból, több narrátort megszólaltatva, és még az egyes szakaszokat is fragmentumokra törve tudósít az eseményekről, a már jól ismert, általában tárgyilagos, szenvtelen és kevés jelzőt használó hanghordozással, amely, ha kell, azonnal át tud változni a legfájdalmasabb lírává. Természetesen ez nem működhetett volna a fordító, Kiss Marcell kifogástalan munkája nélkül.
A cím, vagyis a Nemes teremtmények a koreai alkotmányra utal, ami így, ezzel az igen szép és költői jelzővel hivatkozik a lakosaira, de ahogy a regényből kiderül, korántsem mindig viszonyul ezt az eszmét szem előtt tartva hozzájuk. Az események 1980-ban májusában kezdődnek, mikor is Kvangdzsuban a helyi diákok először csak tüntetni kezdenek, majd a rendőrség és hadsereg brutális fellépése után lázadást indítanak az egyre fojtogatóbbá váló diktatúra ellen.
Az eseményeket eleinte egy E/2-ben megszólított tizenéves fiúcska nyomába szegődve élhetjük át, és a szerző már itt, az első fejezetben olyan magasra teszi a lécet a nyers brutalitás kendőzetlen ábrázolásával, mint csak nagyon kevesen. Han Kang nem szépít, nem idealizál, a maguk pőre valójában írja le a borzalmakat még akkor is, ha éppen az egyik áldozat lelkének nézőpontjába helyezkedünk – hisz abban a világban, amelyben sebesülteket csalétkül használva lesből lövik le a diákokat a katonák, vagy éppen furkósbotokkal szakítják be gyerekek koponyáját, nincs helye szépítgetésnek. Nála a túlvilág sem lehet szép, könyörületes, megnyugvást hozó, hanem még az ide jutott lelkeknek is csak annyi adatik meg, hogy közvetlen közelről nézzék végig hogyan rothad el az arcuk és a testük a tűző napon, egy rakás másik egykor élt emberével egyetemben.
Az írónő a borzalmak plasztikus ábrázolásán és az ügyesen váltogatott narrátorokon túl gondosan ügyelt arra is, hogy az egyes fejezetek (még a köztük elröppenő évek, évtizedek dacára is) tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Ezáltal szerepet kapnak a történtekről tudósítani akaró, ám a cenzúra által elhallgattatott írók, a hosszú és kínzásokkal teli börtönbüntetésükbe belenyomorodó egykori diákok, a történtekről még évtizedekkel később is megnyilatkozni képtelen egykori fiatalok, az áldozatok szülei… Sőt, még az írónő is, aki kisgyermekkorában véletlenül meghallott utalásokra, elharapott félmondatokra visszaemlékezve eredt az események nyomába, hogy megírja ezt a nem mindennapi könyvet, melynek középpontjában azok a fiatalok állnak, akik véreztek, szenvedtek és meghaltak, és akik később már pár percnyi kínzás után is bevallották a legképtelenebb bűnöket, és akik egyáltalán nem voltak hősök. Nem hősök, csak emberek, akik kiálltak a szabadságukért. Talán ez a legszebb az egészben.
Ha már azzal kezdtem, hogy meggyőződésem az, hogy a Növényevő egy modern klasszikus, akkor azzal folytatnám, hogy szintén ilyen erős meggyőződésem az is, hogy viszonylag fiatal kora ellenére is Han Kang az egyik legjelentősebb ázsiai alkotó, akinek minden egyes művének itt a helye a magyar piacon (a Jelenkornak bizony fel van adva a lecke…). Addig pedig remélem, hogy minél több emberhez eljut ez a mű is.
Nem temethettelek el, miután meghaltál,
Így az életem lett temetéssé.
Muszáj írnom erről a könyvről, de üresség fogad, amikor a szavak után nyúlnék. Én bevallom, nem tudtam Dél-Korea eme történéséről, nekem az első emlékem velük kapcsolatban az ottani olimpia volt. Na nem mintha ott nagy szóbeszéd tárgyát képezte volna… A sok éves diktatúra után egy államcsíny keretében Cson Duhvan magához ragadja a hatalmat, miközben a nép demokráciára szomjazik, tüntet, választásokat akar, ellenáll. Cson Duvan a katonasághoz fordul. A harcedzett katonái pedig nem a könyörületességükről híresek. Évekig nem beszéltek/beszélhettek róla, csak az utóbbi pár évben nyilvánították hivatalos emléknappá május 18-at (’97 óta ha jól tudom), különböző alkotások készültek, filmek és ez a kötet is, amik megpróbálják feldolgozni a gyászt, ami a mészárlást követte. Vajon az emberek fel tudják dolgozni a gyászt? Az iskolásfiú, aki látja legjobb barátját meghalni, az anya, aki hiába várja haza a fiát? Hogyan lehet túlélni a kínzást? A nemi erőszakot? A könyv rövid, de nagyon erős. Már az első fejezetnél kavarog az ember gyomra, erősödik a szorongás, de Han Kang tudja fokozni, minden új fejezet egyre fojtogatóbb. Nekem az egyik csúcspont a színházi előadás volt. Minden nagy megmozdulás, ami a diktatúra megdöntésére törekszik, a későbbi nemzedékek számára a demokráciát, a szabadságot jelképezik. Különösen akkor, ha azt leverik. A hivatalos adatok alig kétszáz ember halálát ismerik el, a lakosság legalább ezer emberről tud, és sokan, akik túlélték, a börtönben sokszorosan megbűnhődtek árulásukért, feldolgozhatatlan traumákat szenvedve a kínzások alatt. Megszenvedtem az olvasás alatt, aztán ránéztem a borító csodás Ginkgo leveleire, az ősi növény szépségét használom vigasznak. A Ginkgo jó hatással van az agyi véráramlásra, fokozza az agyi teljesítőképességet és javítja a memóriát. Emlékezni kell a holtakra, nem szabad elfelejteni a gvangdzsui mészárlást.
Nagyon megviselt. Tudtam pedig, hogy nem lesz könnyű, mégis. Engem nagyon tönkretesz lelkileg az embertelenség. Egyébként szép volt a stíl, nagyszerű megoldás a több oldalról való történetmesélés, fantasztikus a megoldása annak, hogy közel hozza az emberek emberségét és a szenvedések ellenére való kitartását és bátor kiállásukat az elnyomorító és állampolgárait gyilkoló hatalmi gépezet ellenében. Sokszor hangsúlyozta azt is, hogy nem minden katona volt buzgó parancskövető és mészáros. Azért mindenek ellenére én köszönöm ezt a csöppnyi humánumot és reményt adó hitet, hogy mindig lesznek hűséges, szerető és embertáraikat védelmező emberek a legnagyobb társadalmi-politikai viharok közepette is!
A dél-koreaiak kollektív tudatalattijának talán legmélyebb, legsötétebb völgyébe száműzött szégyenfolt, az 1980 májusában Gwangju városban megesett tömegmészárlást hozza a fájdalomküszöböt is átlépő tudatos szintre. Egy imakönyv. Egy sebesült nemzet lírai gyógyító himnusza, ami nemcsak lírai post-mortemként szól az erőszakról, hanem az erőszak elleni küzdelemre is szólít. A halál és agónia könyörtelen portréja, amely olvasása során soha nem engedi, hogy másfelé nézzünk. Az emberi cselekedetek filozófiai és lelki vizsgálata, amely nem nyújt vigaszt, inkább megmutatja azt, hogy kik vagyunk, mennyit bírunk elviselni, és az a brutalitás, amit más embereknek okozunk, mintha a genetikai kódunkban lenne beágyazva. Egy harminc éves időszakot ölel fel, 1980-tól 2013-ig. Minden fejezet egy másik személy szemszögéből egy másik évben történik, de mindannyian az 1980-as hét hatásaiban élnek. Kang egyedi írói stílusa különös érzékenységgel elegyíti az emberi brutalitás naturalista leírásait egy tipikusan rá jellemző elbeszélésben. Azoknak ajánlanám, akik szívesen követik-követnék a koreai kortárs irodalom alakulását, és elég erőt éreznek ahhoz, hogy belépjenek egy olyan sötét szobába, ahol egy kimagaslóan fejlett ország gazdasági csodájának hátterében, egy végtelenül szomorú esemény örökségét hagyta hátra.
Han Kang új könyve egészen más, mint a Növényevő. Az magán viseli a távol-keleti irodalom sok védjegyét, ami miatt egy európai olvasónak sokszor rejtélyes, megfejthetetlen. A Nemes teremtmények viszont nagyon is ismerős, nekünk különösen, hisz sok párhuzam vonható az ’56-os forradalommal, a diktatúra elleni lázadással, az utcai harcokkal, a fegyvert fogó tizenévesekkel, és a forradalom utáni megtorlással, a túlélők hallgatásával.
Egy alig ismert eseményt dolgoz fel az író, és nem csak nekünk, de a koreaiak számára is egy eltitkolt, elmismásolt lázadás volt ez, ami 1980-ban történt, két diktátor közti hatalomváltás idején. Kilenc napig tartottak a harcok, és a mai napig nem lehet tudni, valójában hány ember halt meg, de ezer fölöttire becsülik a számukat.
Han regénye mégsem történelmi regény, inkább emlékállítás a halottaknak, meghurcoltaknak. Ha csak a regény történéseit ismerjük, nem is sejthetjük, hogy milyen volumenű lázadásról van szó, hisz csupán néhány fiatal történetét meséli el, akik az utolsó napokban egy hivatalba vették be magukat, várva a hadsereg végső támadását. Az első két fejezet még két fiú utolsó napjait mondja el, aztán egyre távolodunk időben 1980-tól, és különböző elbeszélők visszaemlékezéseiből tudhatunk meg újabb részleteket.
Az elbeszélés tárgyilagos, visszafogott, de maguk az események elég borzalmasak, hogy az olvasó ne tudja kivonni magát a hatásuk alól. Erre a távolságtartásra még rátesz az E/2-es elbeszélési forma, amit amúgy nem szerettem, túlságosan mesterkélt, bár Han kétségkívül jól bánik vele, csak néha zavaró, hogy összekeveredik a megszólított személye (ti., hogy saját magát, vagy egy harmadik személyt szólít meg az elbeszélő).
Sok a fizikai brutalitás a könyvben, de az író mégsem erre helyezi a hangsúlyt, hanem a lelki szenvedésre, amit a hátramaradottak élnek át, vagy éppen a túlélők cipelnek magukkal örökös teherként. Ismerős lehet ez itthon is, olvastam róla, hogy az ’56-osok még a rendszerváltás után sem voltak hajlandók beszélni az akkor meghurcoltatásukról. De hát ki szeret beszélni a saját megaláztatásáról? Ezért vannak írók, hogy beszéljenek helyettük.
Hogy is lehetne ténylegesen csillagozni egy könyvet, amelyben többnyire fegyvertelen embereket ölnek meg, kínoznak meg, utóbbiakat és a hozzátartozókat általában korai halálukig megnyomorítva, fizikai és pszichikai szenvedéseiket el nem feledve? Nagyjából sehogy. A diktátorok rongy emberek, azok is, akik követik őket. Nem nemes teremtmények.
Sokáig nem akartam ezt a könyvet elolvasni. Megértem magamat.
„Az igazság is pontosan olyan kemény és világos, hogy biztosan üvegből készült. Ha belegondolsz, csak akkor derült ki, hogy van lelkünk, mikor teljesen összetörtünk. Kiderült, hogy az emberi igazából üvegből van bennünk.”
Hogy a holtak homlokán verdeső madárszárny a lélek. Ez volt az a gondolat…
Kezdem azt képzelni, hogy ez a Korea meg én dolog egyáltalán nem volt véletlen. Ez ugyanis már a második irodalmi alkotás Dél-Koreából, ami ennyire közel tudott hozzám férkőzni. Erős, traumatizáló próza, kiváló munka. Mélyen átélt, naturális, impresszionista alkotás, melyet átitat a gyász, az együttérzés és valami elemi erejű, elkeseredett igazságérzet. Fájdalmas, kendőzetlenül fájdalmas.
Soha nem volt nehezebb könyv a kezemben ennél a kis könnyűségnél. Az, hogy a lélek az a madár… ez a gondolat nem hagy engem nyugodni. Meg az, amikor azt írja, hogy a hold az éjszaka pupillája. Mintha látná az Isten… Látja?
„Az alkotmány szerint nemes teremtmények vagyunk. Nemesek, mint akárki más.” – ezt írja, és ahogy ezt olvasom, nem vagyok benne biztos, hogy igaza van. Igaza kellene, hogy legyen, de én csak azokra a kiterített kis tetemekre gondolok. Hogy napokig ott hevertek, amíg nem azonosította őket valaki a családjukból. Meg azokra, akiket számtalan társukkal együtt egy jeltelen tömegsírba vetettek és máglyát raktak belőlük. Hányan voltak? Kik voltak? Miről álmodtak a haláluk előtt? Tizenöt és huszonkét év közötti gyerekekről beszélünk. Az ő holttesteikről.
Ebbe bele kell dögleni, egyébként. Mármint abba, amit Han Kang itt leír, meg ahogyan leírja. Egyrészt szekunder szégyennel tölt el, ez tiszta sor. Ugyanakkor eléri, hogy neked itt, Magyarországon, 41 évvel később úgy fájjon az, ami ezekkel az ártatlan dél-koreai gyermekekkel történt, hogy egy kicsit beledögöljél. Sajnálom, másként nem tudom megfelelően érzékeltetni, csak ezzel a köznapi, némileg vulgáris kifejezéssel. Ha azt írom, hogy szívfacsaró meg sokkoló, az olyan, mintha nem mondanék semmit. Néha kevésnek bizonyulnak a korábban jól bejáratott kifejezések. Ez kendőzetlenül embertelen. A madár verdes tőle a melledben.
„….mégis hol található a halál után felröppenő madár, amíg él ez ember. A szemöldök barázdájában, a dicsfényszerű fejkorona felett, vagy a szív mélyén?”
Népszerű idézetek
Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?
15. oldal
A lelkiismeret, a legfélelmetesebb dolog a világon.
114. oldal
Nem temethettelek el, miután meghaltál,
Így az egész életem lett temetéssé.
99. oldal
Nem lesz megbocsátás. Nekem sem lesz.
45. oldal, 1., Madárfióka (Jelenkor, 2018)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap 95% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap 94% ·
Összehasonlítás - Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak 94% ·
Összehasonlítás - Alice Hoffman: Galambok őrizői 92% ·
Összehasonlítás - Janet Skeslien Charles: A párizsi könyvtár 90% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Menekülés Alaszkába 94% ·
Összehasonlítás - Sofi Oksanen: Tisztogatás 93% ·
Összehasonlítás - Lisa Wingate: Elrabolt életek 92% ·
Összehasonlítás - Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság 92% ·
Összehasonlítás - Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete 92% ·
Összehasonlítás