Silentium 12 csillagozás

Hamvas Béla: Silentium

A ​Silentium kötet négy esszéje napló. De nem a történeti eseményeké, hanem a léleké. A második világháború pokolra szállása, és a kataklizmát követő évek lábadozásának története azonban csak kerete annak a belső újjászületésnek, amelyet Hamvas 1946 és 1949 között megélt. Mit jelent hitelesen élni. Mit jelent a napok, órák követelményét felismerni. Mi az átvalósulás, a kitisztult kedély, a derű. Vannak felismerések, amelyeknek legközelebbi rokonai csak a Távol-keleti mesterek egyszerűsége és szellemi tágassága. „A derű a meg nem zavarható tiszta üresség" – Európában ezt a mondatot magyarázkodás nélkül eddig senki sem tudta kimondani. „Csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok." A mindennapok kötelességei most már új mértéket kapnak. Mindennek megkérdőjelezhetetlen alapja most már a lélekjelenlét, amely elutasít minden elvet, prekoncepciót, és a valóságot az itt és most közvetlenségében kívánja megragadni. Akit sok baj, gond, betegség gyötör, és helyzetét kilátástalannak… (tovább)

>!
Kossuth, Budapest, 2009
ISBN: 9789630959728 · Felolvasta: Rátóti Zoltán

Kedvencelte 2

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

DaTa>!
Hamvas Béla: Silentium

Jaj annyi döbbenetesen jó gondolat van ebben, de sajnos olyan nagyon szájbarágós! Mikor először mondja, hogy az Antikrisztus nem válhat emberré, és hogy mindez a gonoszság és borzalom a világban bizony most meg van engedve. Ez a titok, ennek megértése. Szóval mikor ezt először leírja, akkor bizony azt mondod, hmmm, ebben van valami, mikor másodszor, akkor kicsit morogsz magadban, igen, kösz, felfogtam elsőre is, mikor harmadszor, már eléggé bosszankodsz, de mikor tizenhetedszer (nem számoltam, de kb. ennyinek tűnt), akkor már rázod a fejed. Meglehetősen. A the divine is only real szintén elsőre eléggé mellbevág. De hetedjére inkább már csak ásítasz. A Gyümölcsóra rész meg úgy ahogy van számomra értelmezhetetlen sületlenség. Vegyes a kép. Mondjuk egy hármas.

4 hozzászólás
narziss>!
Hamvas Béla: Silentium

Őt hallgatva valamit sikerül megsejtenem az Egészből és annak értelméből. Ujjongott a lelkem, miközben olvastam. :)

Mit is mondhatnék még? Ha megízleltél már akármilyen csöppnyi cseppet a kárhozatból, aztán megtapasztaltad, hogy „ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem”, és tényleg (!), onnantól kezdve örökké szomjazod és megpróbálod a magad gyarló módján megélni a derűt.

Ebben segít Hamvas minden szavával, mondatával. Nem öt, szívem szerint ötször öt csillagot kap.

2 hozzászólás
Constantinus_A_P I>!
Hamvas Béla: Silentium

Egy részéből a Magyar Rádió hanganyagot készített, jó volt hallgatni is.


Népszerű idézetek

Jaumijau>!

Nem okos, aki nem bolond egy kicsit, és nem egészséges, aki egy picinykét nem beteg.

omegapolis>!

Gyakran eszembe jut Novalis, aki azt mondja, hogy a vad fán a virág illatozik, szelíd fán a gyümölcs.

Gyümölcsóra - Silentium

omegapolis>!

Tisztán és nyugodtan enni, ahogy például az ember a nagy könyveket olvassa. Úgy enni, hogy az ember a kegyelem állapotát élvezi. Szüntelen gyümölcsóra.

Gyümölcsóra - Silentium

omegapolis>!

Lehetek szent, akár naplopó, mindegy. Nem ez a fontos. A fontos az, hogy valóban éljek. Hogy a valódiságot, legalább a valódiság igényét és követelését magamban kialudni ne hagyjam és a lehető legnagyobb feszültséggel önmagamból sugározzam. Mert ha van ember, csak egy, csak egyetlen egy ember van, a többinek is könnyebb. Ha van Tolstoj, mindenkinek könnyebb. Ha van Henoch, már csaknem egészen könnyű.

Gyümölcsóra - Silentium

csillagka P>!

Milyen szánalmas és bárgyú reménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik, és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság.

narziss>!

Böhme a következőket mondja: A Nagy Lény képét (az Ősképet) minden lélek magában őrzi, vagy, ami ugyanaz, azt a tudatot, hogy a lélek a Nagy Lény hasonmása. Ez minden lény létezésbélyege. Ez a lélek szignatúrája. A kép lehet aránylag tiszta s akkor a lélek derült. A Nagy Lény benne átlátszó, ő is átlátszó, mint a tenger, az égbolt, kristályfény, arany és ragyogás. Általában ezeket a kifejezéseket használja. Paradicsom. A Nagy Lény képe olyan, mint a nap melegítő és éltető sugárzása. Ha a nap nem süt, sötétség van. Az ember azonban ezt a képet a kezdetek kezdetén mindjárt önmagában megzavarta. S a kép elhomályosodott. El is vesztheti. S akkor ő is elveszett. Úgy mondom, ahogy Böhme írja. A lélek a Kép varázslatában és varázslatából él. Nincsen semmi, szól Böhme, nincsen az égvilágon semmi, ami a lelket meg tudja érinteni vagy akár megölni, csak ez az imagináció, se tűz, se kard, csak ez a varázslat, ez az ő halálos mérge, mert a kezdetek kezdetén az imaginációból született és az marad helye örökké.

Nos igen, az Őskép megzavarodott és elhomályosodott. Ennek következménye nemcsak az, hogy a nap nem süt és nem melegít tovább. Az ember sötétségben él. A következmény: hogy az ember abban a tudatában, hogy ő a Nagy Lény hasonmása, megingott. Nem látja, hogy képére teremtetett. A zavarnak és homálynak ezt az állapotát Böhme úgy hívja, hogy turba. A turba a léleknek az a megzavarodása, amikor az imagináció középpontjában nem a Nagy Lény képe él. Amikor a fény elvész és a lélek elsötétül. Az Upanishadok ezt az állapotot abhimana-nak, őrületszerű megzavarodásnak hívja. Ez a turba. A fekete imagináció. Pokolnak is hívják. Vagy külső sötétségnek. Kein Fremder verzehrt euch, sondern eure eigene Turba – az embert nem valamely idegen befolyás emészti el, hanem saját őrületszerű megzavarodása. Ein Jeder hat seine eigene Hölle, es ist sonst nichts, das ihn ergreift, als sein eigen Gift. Mindenkinek saját külön pokla van és nem érintheti semmi más, mint csakis saját mérge. A turba a feneketlen és örvénylő düh felkavarása és felébresztése, az alvilági fundamentum kitörése. Isten haragja. Orgé theou, amint Pál mondja. A turba ősszó. Éppen úgy, mint az üdv. Csak éppen nem az üdv, hanem a kárhozat. A kárhozat az, amikor a lélek az infernális imaginációt felébreszti és ebben önmagát foszlányokra tépi. Nem, nem más marcangolja. Nem az ördög. Saját imaginációja. Az égvilágon semmi sincs, ami a lelket megérintheti, akár csak egyetlen ujjal is, se tűz, se kard, csak az imagináció.

Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból

narziss>!

Az élet arra való, hogy az ember belőle valami nagyot csináljon. Egyébként nincs értelme. A derű a kedély dolga és nem az ösztöné. Az ösztön az elkorcsosult és leszűkült intelligencia, állativá lett létünket tartja fenn. Intelligencia, hogy hol, mikor, mit kell hazudni. Az ösztön teljes egészében praktikus, földi életre való, ami mögötte van, mindig az én és gondja, a táplálék, a biztosítás, a jó szimat. A kedély nem praktikus, hanem Mária-tulajdonság. Nem alkalmazkodik. „Kevés dologra van szükség, talán csak egyre.” Az ösztön túr, ás, fut, liheg, öl, eszik, emészt, keres, szaglál, támad, szorgalmatos az élet dolgaiban. A kedély a Mester lábainál ül és elfelejti, hogy ebédet kell főzni, és a gyerekek sírnak és a tehén az istállóban bőg és ki kellene seperni és az edény elmosatlan és a kancsóban nincs víz, mert kevés dologra van szükség, talán csak egyre. Jázmin és olaj. Nem főzhetek belőle főzeléket és nem gyűjthetem takarmánynak. Az ösztön háborog, de a kedély az olajfa alatt ül és tudja, hogy csak erre az egyre van szükség. Ez a bizalom és a hit és a béke és a világosság túlsúlya. Ez az idill. Az ösztön állandó turba. A kedély egy csepp az üdvözültségből. A kedély a lélekben ül, angyal, mindig nő, leány, jázminfehér bőre van és leheletének olajillata.

Aki az olajfa alatt ül és elbámul, az átvalósult. Nem fél, hogy éhen hal. Nem akkor vagyok valódi, ha ösztönömmel, hanem ha kedélyemmel élek. Az ösztön mindig gondoskodik, a holnap, a holnap. Mit együnk, mit igyunk. A kedély ideje a pillanat. Virágzik. A misztériumot éli, amikor az, ami a legbelül van, kifordul. Jázmin és olaj. És csak a pillanatban való teljes jelenlétből fakad valódi jövő. Az az idő, amit az ösztönben élek, elporlad a semmiben. Amit a jázminbokor tövében töltök, az megmarad. Ahogy a zene megmarad és a mítosz megmarad és a varázslat megmarad.

Hamvas Béla: Jázmin és olaj

Demčik_Norbi>!

Egyszer azt kérdeztem:
– Túl sokat beszélsz a várakozásról. Nem kvietizmus ez?
Mire azt felelte:
– Mindig ugyanaz a szavaktól való rémület. Ne félj. A várakozás nem a vétkes elzárkózás árán szerzett béke. A várakozás jelképe a nyíló rózsa. Miért bontja ki szirmait? Vár. Ez a lélek Mária-állapota. Mire vár? Az eljövetelre. S azért vár, mert semmit sem tehet, hogy az eljövetelt sürgesse. De meg azért is, mert már előre az eljövetel boldog tehetetlenségének zsibbadásában él. Valamit mégis csak tenni kellene? Igen, ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik. Éppoly kevéssé boldog, mint boldogtalan. Ez a várakozás.

A méhesben


Hasonló könyvek címkék alapján

Weöres Sándor: A teljesség felé
Szathmári Sándor: Kazohinia
Márai Sándor: Füves könyv
Bálint Ágnes: Mazsola és Tádé
Mácsai Pál – Bereményi Géza (szerk.) – Örkény István: Azt meséld el, Pista!
Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika
Szabó Magda: Tündér Lala
Békés Pál: Csikágó
Szabó Magda: Abigél