Karnevál 93% 123 csillagozás

Nincs legjobb magyar regény. A legjobb magyar regény Ottlik Gézától az Iskola a határon. (Miért? Mert az Esterházy egy oldalnyi papírra leírta az egészet? Nem.) Anyám szerint Németh László: Iszony a legjobb magyar regény, de ő már elmúlt hetven éves, viszont magyar tanár. Ki mondja meg, hogy melyik a legjobb magyar regény? A közönség, az ezerfejű caesar? A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok a legjobb magyar regény? Választások előtt Wass Alberttől A funtineli boszorkány, Adjátok vissza a hegyeimet, Kard és kasza a legjobb magyar regény? Mondják meg a könyvtárosok! (A könyvtárosok papok, de a könyvtároslányok nem apácák.) Ha Szabó Magda: Régimódi történet, Jókai Anna: Ne féljetek!, és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka a legjobb magyar női regény, akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány a legjobb magyar férfi regény? Kertész Imre a Sorstalanságért Nobel-díjat kapott, Nádas Péter az Emlékiratok könyvéért és a Párhuzamos történetekért megérdemelne egyet, Esterházy Harmonia Caelestise külföldön is nagy siker (én jobban szeretem a Termelési regényt), viszont Máraitól A gyertyák csonkig égnek egy vicc (rossz vicc). Jobb regény Spirótól a Fogság, mint Szilágyi Istvántól a Hollóidő? Ha szubjektív lehetnék, azt mondanám, hogy a legjobb magyar regény Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (sokkal jobb, mint az azóta lefordított amerikai alkoholisták), Szerb Antaltól az Utas és Holdvilág, és Krasznahorkai Lászlótól a Háború és háború. Valaki azt mondta, hogy a legjobb magyar regény címéért versenyben van Bodor Ádám Sinistra körzetje és Kukorellytől a Tündérvölgy is. Nem Krúdy, vagy Kosztolányi írta a legjobb magyar regényt? A Pokolbéli víg napjaim regény? Jó regény Závada Pál: Idegen testünk és Vámos Miklós: Apák könyve? Mit mond az irodalmi kánon? A spenót, a neospenót, a villanyspenót és Kulcsár-Szabó Ernő?

Van egy regény, amelyet a hivatalos irodalomtudomány negligál, Balassa Péter (emlékszik még valaki erre a névre? – szerencsére igen!) lesújtó kritikával illette, de rajongói ájult tisztelettel csüggnek rajta. A nyolcvanas években divat volt beszélni róla, de nem sokan voltak képesek végigolvasni.
Egy könyvkiadói ismertetésből idézek: „A Karnevál a XX. századi magyar (és bátran mondhatjuk: európai) irodalom egyik legfontosabb regénye, mind a nyelvhez, mind a mítoszhoz való viszonyulása tekintetében a James Joyce utáni regényírás jelentős állomása. Humoros és szellemes, izgalmas és szórakoztató, váratlan fordulatokban gazdag, ugyanakkor mély és elgondolkodtató, önvizsgálatra ösztönző. A regény világa, minden felhőtlennek tűnő könnyedsége ellenére többszörösen összetett (társadalomrajz, groteszk paródia, szimbolikus jelentésréteg), ezért a Karnevál sokféleképp olvasható – a különböző rétegei között azonban tökéletes egyensúlyt és megfelelést találunk. A mű alapmotívuma és egyben legfontosabb szála az önkeresés. Ezzel pedig a Karnevál még egy lényeges funkciót lát el: segít eligazodni a létezés zűrzavarában. Értelmet ad mindazoknak a dolgoknak, amelyek a világban történnek – mindannyiunkkal.” (Danyi Zoltán)

A könyvkiadók, persze, mindig dicsérik a saját portékájukat. Létezik azonban alaposabb, és talán elfogulatlanabb elemzés is: a neten elérhetők közül talán, vagy biztosan Danyi Zoltáné http://vmek.niif.hu/01300/01369/01369.htm és

Thiel Kataliné http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2007/thiel%20katalin.doc a legjobb.

Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)

Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak.

„Az igazság kalandjai a földön a nagy utakon, a nyilvánosházakban, a tolvajtanyákon, a kiskocsmákban, a piactereken, a börtönökben, a titkos kultuszok erotikus orgiáin stb. mennek végbe. Az eszme itt nem retten meg sem a nyomortanyáktól, sem az élet semmiféle mocskától. Az eszme embere – a bölcs – megütközik a világban levő gonosz, a züllés, az alantasság és vulgaritás végletes kifejeződésével.”

Egyszer valahol azt olvastam, hogy Hamvas Béla Karneválját minden magyarnak életében többször is el kellene olvasnia. Én már akkor is mélységesen tiszteltem Hamvas életművét, de erre azért azt feleltem magamban: jó vicc, mikor három vastag kötet… Úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor a könyv utolsó harmadához érve már tökéletesen egyetértettem a tanácsadóval.
1. olvasás: az ember nagyjából felfogja, miről van szó.
2. olvasás: megérti és tanulni kezdi.
3. olvasás: elsajátítja.
4 + n. olvasás: beszélget és veszekszik a könyvvel (lehetőleg magában és elzárt helyen, nehogy bevigyék a bolondokházába). Igaz, hogy soha senki nem lehet olyan okos és ügyes, hogy érdemben vitatkozhasson vele, na de az kit érdekel, nagyanyám is összevitatkozott tízéves korában egy dogmatikai kérdésen a püspökkel. (Nagyanyám volt szigorúbb állásponton, nem a püspök.)

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/07/hamvas_bel…

Nézzük objektíven, elfogultság nélkül ezt a könyvet. A legjobb magyar regény a Karnevál.

A világirodalomban sem tudok hasonlóról sem. Persze vannak nagy elődei, illetve inkább rokonai. A rokonok kicsit hasonlítanak egymásra, de azért mégis teljesen mások. Mint két tojás (tyúk- és strucc-). Ilyen rokona a Karneválnak a Tristram Shandy, Shakespeare (főleg a vígjátékok és a bolondok, például Lear bolondja), a Faust, az Odüsszeia, stb.

Beavató regény, így szól a regényelméleti besorolás, de ezt tudtommal Hamvas sose írta le. Attól még egész jó fogalom, Hamvas sokat foglalkozott a beavatással, az alkímiával (melynek lényege nem a szó szerint vett Bölcsek köve), és a naplójában van egy 7 részre tagolt vázlata ennek a könyvnek, minden résznek egy-két szó felel meg, ezek pedig követik a beavatás fokozatait.

Ne ijedjünk meg, ez nem egy igazán nehéz könyv (például az Ulysseshez képest nem az). Hamvas hatalmas ismerete és vallási tudása mellett óriási humorista is. A könyv elején (az első 200 oldal valamelyikén) szól is a humorról, és bevezet egy fogalmat (na jó, nem ő, hanem az agent spirituel), a humormisztika fogalmát. Szent nevetés az, amit Hamvas próbál belőlünk kicsiholni. A legnagyobb könyveken általában nagyon jókat lehet nevetni, humor nélkül nincs is igazi remekmű.

Spiró azt írja, hogy "Ha annak a szónak, hogy realista, van még valami értelme, akkor Hamvas az egyik legrealistább írónk."* Ez a mondat sok fejtörést okozhat annak, aki olvasta a Karnevált, hiszen van, hogy hősünkből (hogy ki a főhős, erre még visszatérek, most Bormester Mihályra gondolok) kettő van (a IV. részben), az egyik Szibériában fogolytáborba kerül, onnan megszökik, keresi a maga útját, Tibetben egy szent lámával találkozik, stb., a másik eközben újdonsült amerikai barátjával meghódít egy országot, aztán miután ezt megunják, egy másik baráttal két vallási szekta között háborút gerjesztenek, amiből jól meggazdagszanak; az V. részben Bormester megjárja a poklot és a mennyet is, miközben egy percig halott; tehát át kell értelmeznünk azt, hogy mi az a realista, mi az igazi realizmus. Ezt rátok bízom, én csak egyetértek Spiróval. (Ha kifejteném, akkor minimum húsz oldallal hosszabb lenne ez az értékelés.)

Különben ezt is írja Spiró: "Hamvasról ma is ezotériába ájult tisztelettel, a humanizmustól pihegve illik csak szólani, lehetőleg mindenféle buddhista és kereszténymisztikus szakszavakat halmozva. Ezt nálunk könnyen meg lehet tenni, a magyar alapvetően vallástalan és misztikátlan kultúra, és aki annyit ki tud nyögni, hogy „karma”, már jelentős magyar filozófusnak számít."** Ehhez nem is fűznék kommentárt.

Abból a szempontból talán tényleg nehéz a regény, hogy minden része más. Az I. részben egy névtelen kisváros abszurd-realista (!) rajzát kapjuk, egy kafkai krimibe ágyazva***, a II. részben ennek az ellenpontját, ez sem kevésbé abszurd és kafkai (Kafkát én amúgy is humoros szerzőnek tartom), a III. részben egy házasság történetét ismerjük meg, rákként burjánzó zárójelekkel és a zsarnokság természetrajzával (már ez is nevezhető lenne pokoljárásnak), a IV. rész a párhuzamos életrajzok fejezete (lásd fentebb, a két Bormester Mihály), az V. rész, a regény aranymetszés szerinti középpontja az igazi beavatási rész, a háborúból hazatért B.M. Márkus tanítványává lesz, végigsuhan a történelmen, és megjárja a poklot-mennyet, ez afféle misztikus rész, a szó legjobb értelmében, a VI. rész háborús realista regény, 1944-45-ben játszódik, egy óvóhelyen, a VII. rész egyrészt visszatérés az első részhez (új főhőst is kapunk), másrészt majdnem Jókai-regény, kis biedermeier szerelmekkel és sötét családi titkokkal (amikről mi már nagyjából mi is tudunk), és egy befejezéssel, amiről tudhatjuk, hogy nem a vége, hiszen még nincs itt a vég.

Ha Hamvas megjelenhetett volna korábban (1948-51 között írja a könyvet, és csak 1985-ben jelenik meg, akkor is csonkítva, a teljes változatot a Medio adta/adja ki), talán a 70-es évek prózafordulata is másként zajlik le, nem Joyce (és Mészöly?) jegyében, hanem Hamvaséban. Izgalmasan formabontó regény, Hamvas rengeteg trükköt és technikát bevet: párhuzamos életrajzok, a szövegbe ékelődő „értelmetlen” szövegek, montázs, „mágikus realizmus”, stb. Igazi követője még nem akadt, ha egyáltalán lesz olyan (és ahogy látom, a magyar irodalomtudósok is szeretnek mélyen hallgatni róla – talán nem bírták végigolvasni?), talán csak Esterházy hozható vele rokonságba (aki írt is a könyvről valahol, valamit, talán még ’85-ben), de ő addigra már nagyrészt túl volt két olyan könyvön, ami teljesen megváltoztatta a magyar irodalmat (Termelési-regény és Bevezetés a szépirodalomba), de a későbbi könyveiben sem lelhető fel túl nagy hatása. Hamvas mintha EP mogorva és jófej nagybácsija (Hrabal is ilyen, csak másként) lenne, a bölcs öreg, aki csak nevet a fiatalok tüsténkedésén. (Nem mintha Hamvas ne írt volna össze egy rakás könyvet.)****

Igazi főhősünk különben nincs is, a dőlt betűvel szedett „függöny-beszélgetésekben” a névtelen „szerzőnek” (ha egyáltalán ő az) Bormester Mihály meséli el a történteket, és vitatkozik a névtelennel. De Bormester maga nem szerepel se az első, se a hetedik részben. A VI. rész végén olyasmi történik (nem akarok spoilerezni), ami fenekestül felforgatja a dolgokat (nem mintha az előző részek ne forgatták volna föl már addig is), és az ember elgondolkozik, hol is beszélhet Bormester és a névtelen? És hogy kerül akkor papírra a történet? El kell olvasni még hatszor, azt hiszem.

Szóval, ne ijedjünk meg a Karneváltól, amellett, hogy a legjobb magyar regény, a legszórakoztatóbb is, amelett, hogy a legszórakoztatóbb, a legmélyebb is (mily mély a sekélység!), és amúgy sem egy nehéz falat, csak 1500 oldal. Ez a kérdés, válasszatok: könyvmolyok legyünk, vagy vadmeggymagok?

*a Mit ír az ember, ha magyar? – Hamvas-szöveggyűjtemény c. írása
**ugyanott
*** Kafka sosem írt krimit, de ha írt volna, ilyen lett volna.
**** Azért található utalás EP-nél HB-re, már a Bevezetésben van ilyen: „A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt, ahogy Hamvas Béla írja, másról, máig kéziratos művében, és életünket kettészeli.” (421. o) És a vengédszövegek szerzői között is ott van, de csak így: „Hamvas Béla (kézirat)-”.

Írtam egy olvasónaplófélét is, egyelőre az első öt részről:
I. http://moly.hu/karcok/424496
II. http://moly.hu/karcok/424504
III. http://moly.hu/karcok/436157
IV. http://moly.hu/karcok/436160
V: http://moly.hu/karcok/436767

Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis.
(I. kötet, 175. oldal, az I. részben)

A magyar irodalom történetéből néhány szerző – főleg az aczéli kultúrpolitika jóvoltából – hosszú ideig kimaradt, vagy legalábbis erősen háttérbe szorultak. Ilyen volt az emigrációba vonult Márai, Faludy és Határ Győző, az itthon szőnyeg alá söpört Szentkuthy, s a teljes szilenciumra kárhoztatott Hamvas.

A rehabilitáció egyeseknél jobban (Márai), másoknál (Határ, Szentkuthy) gyengébben sikerült. Hamvas Béla helyzete különleges: Dúl Antal (és a Medio Kiadó) révén életműsorozata indult, és szinte minden műve megjelent, de a hivatalos irodalomtörténet még mindig csak kelletlenül foglalkozik vele; láthatóan tanácstalanok, milyen címkét nyomhatnának rá.

Én magam is olvastam, valamikor a kilencvenes években, a Scientia sacrát, de nem nyűgözött le. Nem vagyok vevő Hamvas gnoszticizmusára, és nekem a modern fizika útkeresése sokkal jobban bejön, mint a Védák, meg a Hermész Triszmegisztosz.

Viszont ez a regénye kifejezetten tetszett (pedig az esszéregényt alapvetően fából vaskarikának tartom)! Merész, formabontó, csúfondárosan humoros és groteszk: feltalálható benne Dickens sokszereplős bábjátéka (főleg az első két részben), a szerelem átváltozása az útált szerelem kínjává (nem tudom, ebben mennyi tükröződik az író első, Angyal Ilonával kötött házasságának kudarcából, de az Angela név eléggé árulkodó…), aztán következik a zseniális negyedik rész, a Doppelgänger-motívummal fűszerezett pikareszk regény: egyszerre spirituális utazás és a modern kapitalizmus kritikája (meg még sok egyéb is) – szerintem a regény csúcspontja. Ezek után az ötödik rész, az egybites agyvelejű Márkus guruval meg a túlvilági utazással Henoch és Keresztelő Szent János kíséretében (Dante nyomán) keserű csalódás volt: az idő problematikájával, melyet Augustinus sem tudott megoldani, csak átérezni, Hamvas sem boldogul, és az Örök Visszatérés gumicsontja a reinkarnációs elemekkel nekem nagyon soványnak bizonyult; úgy éreztem, az író kezd kifulladni. Ám a hatodik rész, Budapest 1944-es ostromával, ismét a magasba lendíti a színvonalat, hogy aztán az a kissé túlbonyolított gubancok kibogozásakor (Agatha Christie-nél sem kedvelem a Poirot-féle színpadias 'nagy leleplezést', ez itt, Hamvasnál, a Vidal-féle verzióban sem jött be) ismét kicsinyég alábbszálljon.

Nem hibátlan, de provokatív, elgondolkoztató munka – a magyar regényirodalomban párját ritkítja. Apróbb gyöngeségei miatt le kéne vonnom legalább fél csillagot (és a kedvencem sem lett), de nem tehetem, mert biztosan újra fogom olvasni, ugyanis állandó ellentmondásra és vitatkozásra ösztönöz.

És mi egyebet várhatunk egy valóban jó alkotástól, ha nem pont ezt…?

Hamvas Béla nem lett volna a barátom. Közel fél évig gyűrtem a Karnevált. Lassan indult meg a szerelvény, többször csak néztem ki a fejemből, és nem értettem, mit keresek itt/ott… Mit akarok ettől a regénytől, hiszen nyilvánvaló, hogy a Karnevál csak abban az esetben partnere olvasóinak, amennyiben az olvasó elfogadja, hogy ennek a játéknak akár egyik vesztese is lehet.
És hogy nyertese van, vagy volt-e valaha, nem tudom. Volt-e bárki, aki minden szálat értett, minden utalást végig bogarászott, minden maszkcserét fejben tartott.
Elképzelhetőnek tartom, hogy volt aki közel járt ehhez. Olvastam harminc oldalas elemzést, mely igyekezett feltárni a regény szerkezeti finomságait, karakterekbe kódolt szimbólumrendszerét, sőt, Robert Schumann Karnevál c. zeneművére írt, annak szakaszaira, hangulataira, finomságaira komponált regényként is elemzi a művet.
Ezen elemzést átküldtem egy tanult barátomnak, aki nagy tisztelője, és rajongója Hamvasnak. Csupán annyit írt vissza, hogy nem tudja, mi lehet igaz mindebből. Ő nagyon jól szórakozott a regényen.
Mindez a regény olvasása elején történt. Fogodzókat kerestem, de igazából nem találtam. Mert nincs a Karneválnak fogódzója. Talán egy mélyebb, alaposabb kultúrális beágyazottsággal, műveltséggel élvezhetőbb. De hogy érthetőbb-e?
Miután befejeztem, mégsem mondhatom azt, hogy hiábavaló volt, még ha voltak pillanatok, amikor majdnem feladtam.
Hiszen ha a Karnevált részekre szedjük, sok, nagyon erős töredéket kapunk. Mélységesen nyomasztó családi légkör, olyan ritmusban, olyan kiélezett formában megírva, hogy zaklatottá válsz olvasása közben. Az első világháborúban kettévált sorsú, és személyiségű Bormester, aki egyszerre harcolt, kalandorkodott keleten, és nyugaton. Olyan fordulatosan és szépen, korszerűen megírt párhuzamos történetszálak ezek, hogy felnyalábolásuk közben leesett az állam. Aztán ott van az ostrom, minden emberi rosszindulattal, és egyéni félelemmel. Az egészet pedig belengi Hamvas páratlan, sajátos humora, mely sokszor váratlanul kukucskál be a regénybe, oldva nem egy feszült és nyomasztó rész hangulatát.
Érdekes és emlékezetes utazás a Karnevál. Hogy kaptam-e tőle bármit is, nem tudom. De hogy nem felejtem el míg élek, az egészen biztos.

„…önnek, úgy látszik, önmagában nincsen szilárd pontja."

Hamvas remekművét lehetetlen értékelni, esetleg pár gondolat fűzhető a szerző teljességgel egyedülálló, műfajilag nehezen bekategorizálható gyöngyszeméhez… A mű felépítését tekintve azt hiszem, világirodalmi szinten is egyedinek nevezhető; a könyv elején kibontakozó kusza szálak látszólag humoros jellegét egy hangnemváltás követi, és a kezdeti zűrzavar kezd értelmet nyerni az olvasó számára.
Ezt követően a történet fonalaiban mélyebbre merülve egyre több rejtett struktúrával találkozhatunk, melyek nem is annyira rejtettek, hisz Hamvas a gongütések zendüléseiben fellebbenti a fátylat a látszólagos őrületről.
Számomra a legmegragadóbbak a mögöttes filozófiai tartalmak, illetve a sorok mögött helyenként megbúvó társadalomkritikák voltak, hogy az emberi psziché darabokra tördeléséről, majd újraalkotásáról már szó se essék… E remekmű központi motívuma az 'álarc', avagy az 'álarcviselés' problematikája, mely igen pontos megfogalmazására a szerző Szarepta című művében lelhetünk:

„A Karnevál a tendenciától tudatosan tartózkodik. Morális vagy politikai vagy szcientifikus eszméiről senkit sem óhajt kioktatni. Az utóbbi időben a regények csaknem kivétel nélkül világnézeti hatást óhajtanak kelteni. Még Proust és Powys sem egészen kivétel, csak az egyetlen Kafka. A Karnevál nem az eszméből származtatja az embert, hanem az emberből az eszmét, úgy, hogy azt az ember elrontott, kompromittált élete eredményének tekinti, azt az ember kényszerképzetének fogja fel, álarcnak, amit az ember ünnepélyes komolysággal visel, de amely más rögeszméből ellenállhatatlanul komikus. Tendencia itt annyira nincs, hogy már a tendenciátlanság is eltűnik."

Összességében kiváló alkotás, a maga misztikus vonásaival és egyediségével, s mondhatom, méltán tekinthetjük a szerző alkotását beavatásregénynek. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint Kemény Katalin spoiler szavai a könyvet illetően:
„Mert mi is a beavatás? Az alkímiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységbõl lezuhant lény »örök szellemtestét felépíti«, személlyé válik. Ennek a mûveletnek és folyamatnak három fõ mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli – szabadság, s egyben ítélet."
Azt hiszem egyszer s mindenkorra menthetetlenül beleszerettem a műbe…

„Elégedjünk meg azzal, hogy a szavak sem fix pontok,
és minden végleges megfogalmazás és így a definíció is komikus…"

Miért olvasunk szépirodalmat?
Én személy szerint azért, mert már egészen fiatal koromban éreztem, hogy kell lennie valami többnek, itt körülöttünk, bennünk, ami nincs megfogalmazva, felfogva. A valóság egy apró része, ha tetszik, szelete, ami, bármerre nézel, nem veszel észre, mert egyszerűen a perifériás érzékeléseden kívül esik Mint vezetés közben a holttér.
Elkezdtem hát olvasni. Olyan műveket kerestem, amelyek ezt a holtteret segítik nekem megkeresni, úgy, hogy közben a keresés aktusát is élvezem.
Mit ér egy irodalmi mű? Pontosan annyit, amennyit benned hagy. Ha egy mű pedig belédég, nemereszt, késztet, akkor találtál egyet, amiért érdemes tovább keresni. (Magadat? Műveket?)

Na, nekem ilyen a Karnevál.
Ha egy ponyva mondjuk egy popsláger, akkor a Karnevál egy száz fős zenekar egy órás koncertje.
Nem állítom, hogy minden mondatát értettem, vagy hogy minden apró összefüggése világos lenne nekem. Csak azt, hogy egy zseniális szellemi kalandregény, ami egy életre szóló gondolkodni valót adott.

Egy ember elindul az útra, hogy megtalálja önmagát. Nagyjából így nyit a mű.
Naná, hogy ez a kérdésfeltevés azonnal kíváncsivá tett. Ha erre ez egyre megvan a válasz a többi már magától folyik tovább.
A nyitóképről még épp tudok írni, de arról, ami utána történik elég nagy önbizalom kell(ene), hogy meg merjek szólalni.
..úgyhogy csak nagyon halkan.
Nagyjából a fél életem Hamvas Bélával töltöttem, ő volt nekem a huszas éveimben a mankó, nélküle egy lépést sem tudtam..ott támasztott pont alá, ahol billegtem. 20 évesen egy váratlan megtapasztalás okán feje tetejére állt a piramis, aki akár lehetnék is, és ide pont Béla tudása kellett, hogy alápolcoljam magam. Ő mesélt, történelemről, misztikáról, vallásról, művészetről..mesélt és én hallgattam. Így egyre valószínűbbé vált, nem fogok felborulni, sőt elindulhattam egymagam is, bennem az összes műve ereje, na mert az van neki.
Ám titkon sejtettem, ez nekem így nem lesz elég, ez így nem a teljes. Mintha Hamvas is csak körbe-körbejárná a tüzet, de arról, hogy milyen igazán benne égni nem tud mesélni, mert ott ő sem járt. Így, ami marad csak a tűz őrjítő melege, az érzés, ahogy már perzsel, de az utolsó pillanatban ő is mindig visszatáncol..(bizony sok kifogást talál, hogy miért..)

És pont ilyen nekem ez az egész Karnevál, éget, perzsel, de nem tud igazán behívni magába.
Elindul a vonat, rajta a férfi, aki meg akarja találni magát, és innen jön az őrület. Szereplők végtelenje lepi el a színpadot, a főhős válik ketté… Hagyományos regényvezetést se keressünk. Nekem a beavatásregény fogalma, ahogy jellemzik is, sok. Túl misztikus, nem értem, mibe avat be..(persze olvastam a hetes felosztásról a mű kapcsán:eltávolítás, oldás,elkülönítés, kiégetés, visszarendezés, szilárdítás..de ez nekem túl ezo)
Főleg végtelen hosszúságú sztorizás megy, már kezdem azt érezni, ez a Béla becsavarodott. Hol van a kezdeti kérdés frissessége?
Sehol. Soha többet nyomaiban sem fénylik úgy fel.Már csak megy és megy előre, rója fel a történetezreket. Átmegy életeken, történelmen, végül a 2.világháborúban landol. Szerelemről ír és az angyalról, aki az életben egyszer megjelenik.
Ír, ír , ír, de csak körülír.
Nem mesélek tovább mesét,mert ki is hullott már minden belőlem, biztos azért is mert majdnem egy évig olvastam. A veleje viszont itt van. Az, hogy holott Béla roppant szerencsés volt, mert túlélte a rettenetet az alkotói menhelyén, legyenek bármily galádok is a körülmények, az utolsó pillanatig nem adta fel, írt és írt és írt és remélt.
Holott tudta, a nagy műhöz még valaki hiányzik. A nagy műhöz, aki önmaga valóságossága. Nem, nem az angyal, azt is le kell kaszabolni a végeken,nem, nem a szerelem, még a szeretet sem…
Hallott az Ujjról, mely a Valóság irányba mutat, el sem tudom képzelni az 50-es, 60-es évek Magyarországán ugyan kitől..Hallott arról, hogy létezik felébredés ebből a rémálomból, ami az élet maga, mely olykor akár gyönyörűen szép.
Hallott arról, hogy amit itt megélünk, az nem a valódi. Hallott magáról a valóság fogalmáról, és ahogy kiveszem a Karneválból ebbe bizony beleszeretett. Rögeszmésen teker felé, átgázol a történelmen, szerelmeket éget fel, házasságot robbant, temet, még főhősét sem kíméli.
Szakadatlan rohan előre a műben, követhetetlen, amit művel. Nem jó olvasni, csak akkor, amikor néha kicsit megáll, és szinte esszét ír, ott érzem, maradjon inkább annál a műfajnál, ott pontosabb, összeszedettebb.
A regény csak egyre bonyolódik, a kezdeti kérdésnek nyoma sincs. Már csak az indokokat hallom, hogy miért nincs válasz, ki a hibás? Hol rontottuk el? Meg ez a szemét kor, amely így kicsinál..Béla mind több kifogást gyárt..Fárad, érzem, nem tudja, hova viszi majd a műve, hallott csak arról, hogy van egy Ujj,mely az Igazi felé mutat, de ő ezzel nem találkozott. Ennek hiányában, végigcipeli szerelőit számtalan szenvedésen, kifárasztja őket is és az olvasót is, és amikor a végére ér már csak lerogyni tud..És egy nagyot sóhajt így: Készüljetek az utolsó ébredésre, bárcsak az ígéret földjét már meglátnám..És itt el is csendesedik végre.

És azt hiszem, pont idáig jutott Hamvas Béla is el, itt már nem sokra megy a felhalmozott tudással, itt már csak egyetlen mozdulat marad, hogy felemelt kezekkel megáll a part szélén, vagy éppen ha már állni sem tud a földre rogy le, és könyörögve kiált.

Ha picit misztikus akarok lenni, akkor Béla még biztosan visszajött egy körre. Elképzelem, hogy honnan folytatódik egy olyan élet,mely ott fejeződött be, hogy most már tényleg csak felébredni akarok a valóságosra..Most már csak az élő és valódi találkozás kell az Ujjal, a Mesterrel, aki Oda mutat, amiről emberi elme mondani semmit sem tud, mégis, ha először érzi illatát rögvest tudja, ezt kereste életezereken át, és most végre hazatalált.

Hamvas Béla Karneválja azon könyvek közé tartozik, amely bámulatosan sokféleképp olvasható, épp ezért le kell ülni mellé, olykor félre kell tenni és meditálni fölötte. Aludni rá. Bevallom, magam is második nekifutásra tudtam végigolvasni ezt a több mint 370 szereplőt felvonultató 1500 oldalas mesterművet. Elsőre már a „küszöbön” elhasaltam.

A regényt, talán az egyedüli beavatásregényként tartja számon a magyar irodalom, hét részből áll, a hét ezoterikus és a hét alkímiai lépcsőfoknak megfelelően: a küszöb, mindenki átváltozik (metamorphosis), az elmélyítés (descensio), a lélek kettéválása (separatio és multiplicatio), időutazás a kezdetekbe (reductio és fixatio), a kiégetés (calcinatio és coagulatio) és végül a megtisztulás (sublimatio).

A történeti sík tulajdonképpen Bormesterékről szól, előbb Virgilről, aki elkezdi keresni önmagát (vö. Hérakleitosz), ártatlanul börtönbe kerül és Tépelődéseit írja élete végéig. Aztán Virgil fia, Mihály lesz a „főhős” (bár valójában nincs ilyenje a regénynek vagy másképp: számtalan főhőse van), aki tönkrement házasságából más földrészekre menekül, megkettőzött önmaga bejárja a Nyugatot és a Délt, ugyanakkor a Keletet és az Északot, míg ismét egyesül önmagával. Ezután visszatérve otthonába mentora segítségével az időt járja végig, a mitikus kezdetektől a jelenig, végigbarangolja a túlvilágot és felfedezi a világ körforgás jellegét. Visszatérve ezoterikus útjáról a két világháború világégését írja le belső szemszögből és meglepő módon saját halálát is (az elbeszélő ugyanis maga Mihály). Az utolsó részben Vidal könyvtáros fogja a szálakat kibogozni (pl. Bormester Mihály és ifj. Herstal Raimund összecserélését megszületésükkor) és levonni némi konzekvenciát.

Azért mertem ilyen részletességgel összefoglalni a történetet, mert ez csupán egy töredéke, ha úgy tetszik a felszíne mindannak a mély, sokszínű, karneválszerű kavalkádnak, ami a regény szépségét és lényegét jelenti. A számtalan szereplő által képviselt filozófiák, magatartások, egzisztenciák (vagyis álarcok, lárvák, monomániák, őrületek) újra és újra megcáfolódnak, kifigurázódnak és nevetségesekké válnak. A regényt meg-megszakító elbeszélői és regényírói (a kettő különbözik!) dialógusokból is kiderül, hogy az eredeti szándék sem a történetmesélés, hanem egy sorskatalógus (képeskönyv és karakterológia). Hamvas érdeme, hogy önmagát és minket, olvasókat is inventárba vesz: nincs kivétel, mindenki benne van (a pácban).

Aki érdeklődik önmaga és mások iránt és nem állnak tőle távol a filozófia (elsősorban az egzisztencialista) és a vallás kérdései (hogyan keressem önmagam? van-e szabadság? mi a szeretet? van-e Isten? van-e visszatérés? milyen a normális ember?) és olyan könyvet kíván, amin sokat törheti a fejét, az vegye kezébe ezt a különös, rafinált és végtelenül bölcs könyvet. A regény azonban bátran ajánlható kevéssé filozófikus szemléletűeknek is páratlan humora és élvezetes stílusa miatt.

A 20. századi magyar regény legalulértékeltebb remekműve. Előfutár nélküli, folytathatatlan ragyogás. Benne van minden ebből a mi nyomorúságos 20. századi történelmünkből, és a szerencsétlen létezésünk kátyúiból. Mély, humanista metafizika keresése remények nélkül.
Hamvas Béla gnosztikus öröksége. Benne minden tudás, és nem-tudás bölcsességével.