Arkhai 9 csillagozás

Hamvas Béla: Arkhai Hamvas Béla: Arkhai

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Hamvas Béla életműsorozat Medio

>!
Medio, 2012
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639240216
>!
Medio, Szentendre, 2002
428 oldal · ISBN: 9639240214
>!
Medio, Szentendre, 1994
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637918078

Enciklopédia 27

Szereplők népszerűség szerint

Søren Aabye Kierkegaard · Friedrich Nietzsche · Georg Wilhelm Friedrich Hegel


Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

shizoo I>!
Hamvas Béla: Arkhai

Ez az írás a Könyvvizsgálókon megjelent ajánló jelentősen kibővített változata. A bővítmény nagyon sok elemét kelletlenséggel elegy riadalommal teszem itt közzé – mert
nem tanulhatok helyettetek, és amit itt feltárok, azt jobb magatoktól észrevenni. Viszont szükségét éreztem mégis, mert számos félreértés kering a XX. század számomra talán legfontosabb gondolkodójának nézeteiről, mivel nem egyszerű és végképp nem szokványos a humora. Mindazonáltal nyilvánvalóan ez az elemzés is csak olvasatként működik, valójában én is csak annyit akarok, hogy gondolkodj. Róla.

Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv – és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál – miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná – holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat – szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán – hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: „A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.”

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom – a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés… Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá – szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből – de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

Mindezek után csak nagyon óvatosan fejthetem ki, mire jutottam a két alapvetéssel, ahol a nagy összegző regény, a Karnevál bázisát megteremti az írója. Hiszen a Regényelméleti fragmentum és a Májá is nevezhető (a teljes életmű ismeretében) a cukorkával beadott ismeret, a regény szellemi értelemben vett megalapozásának. Egy igen fontos kérdés, egy alaposan, sokak által félreértett tanítás okán a fentebb leírtakkal szemben én a

Májá

lapozgatása közben megszületett olvasatommal kezdeném. Ettől a könyvtől a fátylak felfejtését vártam, a szemem láttára lassan lecsupaszodó, végül megjelenő meztelen igazságot. Holott az író annyi korábbi szavával felkészített rá, hogy lássam: a szavak is fátylak, csak beburkolni képesek azt, amiben legszívesebben tényleg a maga pucér valójában gyönyörködnénk. Nem alkalmasak erre a feladatra. Viszont képesek megmutatni, hogyan burkol a fátyol, a nyelv által, a beszéd által, az írás által átadható tudásban. Hogyan keresi s hogyan nem találja a fogalmi világ önmaga felbontása árán sem azt a látványt, ami tényleg örök, ami az örök változás vibráló árama alatt változatlan.

Hamvas Béla ebben a szövegében számos, kifejezetten gonosz trükkel él. Paródiát űz a nevezés hatalmából, amikor megalkotja, bevezeti és használja az ey fogalmát. Az ey az androgün őskép. Meg még egy halom jelentés finom gúnnyal adagolt kiforgatása. Van egy fantasztikus bekezdése (keresd meg!), ahol szinte rikoltozva alkotja meg az egymást magyarázó fogalmakból a saját farkába harapó kígyót. Miközben ebbe a gonoszjátékba belefogalmazza persze a felismeréseit is (fel ismeri őket – tudja, hogy kísértetek), a hiteit, a meggyőződéseit is – hiszen mind a fátyol része. Elképesztően réteges szöveg ez, könnyű belefeledkezni. Könnyű feledkezni róla, hogy derűvel olvasd… Pedig ez volna a feladatod. Provokál, amikor idéz és megidéz, hiszen például az Upanisadok mellett német misztikusokat ugyanúgy a játékba von, ahogy egy dicséret és egy idézet erejéig Marxot. Provokál és megvilágosít, amikor ebbe a játékba vonja a keresztet. A májá szavakkal lebonthatatlan, mintha sajttal akarnál sajtot reszelni – de a mód, ahogy használja őket, megvilágítja a fátylak természetét. A többi már a te dolgod…

És az érvelés határait mutatja meg, amikor azt mondja, a szeretet, Pál szerint a „legnagyobb” valójában hatalmi ösztön. Pontosabban megmutatja: a dialektika módszere tökéletes rá, hogy egy teljesen hamis következtetés-sor által juss a helyes eredményre. Hiszen ennek a teljes gondolatmenetnek a közepén ott ül a pálya második felének egyik alapszava, az üdv, s a végén ott figyel az éberség. Miért gondolom így? Mert a

Regényelméleti fragmentum

egy adott pontján így érvel: „Az a fogalom, amely a realitás szó körül az újkorban kialakult nem univerzális. Pedig a valóság a mindenkori emberi létezésnek egyik nagy fogalma, és az is kell, hogy legyen. Ez a realitás féloldalas, csak egy bizonyos emberfajtának kedvez. Részvétlen és kegyetlen és durva és közönséges és közömbös, és végül is csak azt célozza, hogy attól minél többen szenvedjenek. A történelmi tragédiák mindegyikét azzal fejtették meg, hogy ez a realitás. Itt a hatalmi ember tenyészetéről és igazolásáról és az élethez való kizárólagos jogáról van szó. Mintha a hatalom lenne az egyetlen valóság. A realitás és a hatalmi ösztön összetartozik. Éppen úgy összetartozik Don Quijote és a szélmalomvalóság. A világválság akkor kezdődött, amikor a realitásfogalmat a tudomány is magáévá tette. Ezért a tudomány realitásfogalma is rossz, mert a hatalmi ösztönt igazolja. Azt hirdeti, hogy a szükség és a kényszer az egyetlen hatalom, és ez a Nagyinkvizítor. Ő az, aki a világban az ananké helyét elfoglalja, és uralkodik az emberek fölött…” Erre a kérdésre a magam részéről nem is vesztegetnék több szót.

Ebből a részletből rögtön láthatjuk azt a módszert, ahogy megértetne. Plasztikus képek. Don Quijote és a Nagyinkvizítor. a ködszurkáló és a főgonosz. És máris ott vagyunk, ahol az életünket érezte (kijelentve, hogy a történet kora véget ért): a regényben. Ahol mindenki szereplő. Érdekes a példáit olvasni, hiszen az irodalmi példáiból látszik, mi volt neki (és hogy körülbelül mi volt akkoriban) fontos – nagyon sok példáját ejtette azóta az irodalmi emlékezet, de ez a gondolatmenet lényegét nem érinti: hogy mindannyian csak hősök vagyunk egymás elképzelt történeteiben, és ez a képzelgés már akkor egyetemes volt. Olykor elképzelem, mit szólna a mai tükreinkhez, hiszen láthatta a film tündöklését, de nem láthatta a hanyatlását; látta a televíziózás születését, de nem láthatta a dicsőséges sorozat-korszakot; nem is beszélve egyéni, közösségi oldalakon fenntartott színpadainkról, a megosztásról, ami akkor a leginkább közönségvadász, ha megosztó. Nem láthatta a korszakot, amikor szinte mindannyian egyszerre műsorgyártók és kedves nézőink lettünk, és nincs adásszünet – a nap huszonnégy órájában ömlik ránk a fátylak egymást takaró, újabb és újabb rétege.

A Regényelméleti fragmentum fényében nem lesz felfejthetőbbé a Karnevál, de tény, jobban átsejlik a nagyregény alatt meghúzódó alap rajza. Magam sem értem, hogyan foghattam évekkel ezelőtt úgy a nyilvános olvasásának, hogy előtte nem mélyedtem el ebben a szövegében… De jobb későn, mint soha. S persze valójában messze több ennél: életelméleti fragmentum egy nézet-helyről, ami igazán soha nem volt se divatos, se népszerű – és nem hiszem, hogy ebben a kultúrából egyéb fátylakba vetkező korban olyan sok esélye lenne. De tévedjek. Hiszen vannak olyan barátaim, rokonaim és üzletfeleim, akik szeretnének a szokott, pimasz Nagyinkvizítoroktól és kétségbeesett ködszurkálóktól független meséket mesélni az életükkel. Ha túl tudnak látni a korban ragadt példákon, a nyelvezeten, és észreveszik a Májá szintjénél sokkal játékosabban előadott derűs kópéságokat ebben a szövegben, ez az esszé maradék nélkül az övék lehet.

Arkhai

Mint ahogy nagyon sok mai tanítványé ez a háborús években született esszégyűjtemény. Világító pillanatokkal, ugyanazzal a látomásos fegyverzettel, amit imádok tőle (hisz egyszerre zsigeri és gondolati), a megragadás képességével, az elfogódottsággal, ahogy lejegyződik, de ennek az alapja még nagyon sokszor valamilyen árnyalatlan, vagy-vagy jellegű választáskényszer. Nem árnyal, ítéleteiben sokszor kisszerű, a nőkről, a matriarchátusról például, erős elfogultsággal éli, amit ír, ami amúgy ugyanúgy elragadtatás, csak a másik véglet. És érezhetően rányomódik a kor, az átélt; a néhol elfeketülő gondolatmenetekben ott lüktet a front, a halálfélelem, az embertelen döntések kényszere. Ezek a gondolatmenetek egy nem a gondolkodásra való korban váltak egy szemlélődő ember sajátságos horgonyaivá.

Már többször utaltam rá, hogy nagyon fontos a szó, a logosz, ami köré a gondolatait szervezi. Az ifjúkori írásaiban ez a kulcs az „érettség”. Ez Kerényi hatása, a görögségbe való szerelemé, viszont ez nem folyamatos, nem tartható fenn, ahogy az idősebb Hamvas kulcs-fogalmai közül például az „éberség”. Az érés után a szottyadás jön. Ez ilyen hallatlanul egyszerű. Az érett gondolatok megöregszenek, nem tartható fenn az érés állapota – tehát az érettség, mint olyan, nem tehető életelvvé. Valahol a fiatalkori írások sajátos, számomra olykor kifejezetten pökhendi pillanatai is ebből következnek: ahogy úgymond az érett tekint sajátosan éretlen, adott esetben megérlelhetetlen környezetére. Hiszen a hangja már itt (itt még?) prófétai. Olykor briliáns gondolatmeneteket prófétál, például az inka kultúráról, de hallatlanul végletesen, mindent elküldve abba a végletbe, ami az érésből következik – megérlelt gondolatok ezek, de csak a gyümölcsöt látják, magát a termőre fordult növényt nem. És ez nagyon kockázatos: nem következtethetsz vissza ennyire konzekvensen a termésből a termőre.

Miközben számos briliáns pillanata van. Felismeri például a létünk fenntartásának kényszeréből kinövő Gólemet. „Az eszköz készítésével az ember felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek. Ez az idegen harmadik elem: sem természet, sem ember, mind a kettőből van benne valami, mégis más, több is, kevesebb is, élő anyagból készített élő lény –, mégsem él. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az embert is. Függ mind a kettőtől, mégis független. Az eszköz egy sajátos fordulat eredménye, amelyre a természet nem számított: egy pont, amelyből a természetet sarkából ki lehet fordítani. Ki is fordították. Ma az eszközök feltétlen uralmának idején már látni lehet, milyen erő dolgozott benne, amikor az eszköz elnyomja a célt, megsemmisíti az anyagát, amiből készül és megsemmisítéssel fenyegeti a készítőt. A kellékek között elveszett a lényeg, a szerszámok között a munka. A mai életforma ennek a harmadik elemnek életformája: amikor az életfeltételek megteremtésében telik el az élet.”

Oldalakon át idézhetném – én ezt hívom Gólemnek, akit megteremtettünk, csak elfelejtettük szentségtelen nevét, és ha eszünkbe jutna is, már nem tudjuk, hol a szája. Rengeteg ilyen felismerése van, de itt még oktatna. Még tanítana. A magasabb szellem jogán. Milyen érdekes, hogy mégis inkább irritál – és hogy a tanátadás mély lehetetlenségével kalkuláló érett Hamvast szoktam enyhe blaszfémiával mesteremnek nevezni… Tudom, hogy nem (lehet) az. Mégis, így a végén csak szeretném megköszönni neki, hogy olvashattam ezt a könyvét. És szeretném megköszönni neked is, olvasó, ha idáig elkísértél.

Quator>!
Hamvas Béla: Arkhai

Tetszett a témája, és a nyelvezete, sajnos nem friss az olvasási élményem, így nem emelnék ki semmit, de emlékszem szerettem ezt a kötetet.

Constantinus_A_P I>!
Hamvas Béla: Arkhai

Arroborális világban élünk, mert a paota megbukott. Legyünk óvatosak.


Népszerű idézetek

F_Orsolya>!

Ha az élőlényben valamit összetörnek, sohasem az törik össze, amire az összetörés irányul, hanem mindig valami más, annál mélyebb, annál alapvetőbb. Az törik össze, ami tartja azt, amit össze akartak törni. Ha valakinek összetöröm a büszkeségét, nem a büszkeség törik össze, hanem az, ami tartja, esetleg a megkülönböztetés képessége. Ha összetöröm hiúságát, nem a hiúság semmisül meg, hanam ami alatta van és ami a hiúságot tartja: esetleg az önérzet.
Ha összetöröm valakinek a testét, nem a test semmisül meg, hanem ami a test alapjában van, az élet. Ha átszúrom az állatot, nem azt szúrtam át, hanem a szívet, a benne levő kicsiny, de életfenntartó állatot; de nem a szívet öltem meg, hanem a vér-állatot; de a vér-állatot sem, hanem magát az életet.
Ezért olyan borzasztó az emberjavítás és a hibák kiírtása; ezért szörnyű az erőszak. Rosszat akar elpusztítani, de nem azt öli meg, amire céloz, hanem a mélyebben levőt, azt, ami a rosszat tartja: a jót. Ezért nem lehet és nem szabad a javítást, a beleavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen az a veszteség, amely sokkalta nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó.
Ez talán a lényege annak, ami szabadságnak hívnak.

154-155. oldal

Scarlett0722 P>!

Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság.

Kapcsolódó szócikkek: boldogtalanság · festészet · filozófia · művészet · zene
7 hozzászólás
Scarlett0722 P>!

Az eszközkészítéssel az ember felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek…

Kapcsolódó szócikkek: emberek · eszköz · természet
2 hozzászólás
Scarlett0722 P>!

Az önáltatásból fel lehet ébredni, az önismeretből soha.

Scarlett0722 P>!

A szépség nem eszmény, hanem valóság, amihez nem kell felemelkedni, mert van.

Kapcsolódó szócikkek: szépség
Scarlett0722 P>!

A természetfölötti mindig ott a legerősebb, ahol természetesnek látszik…

Scarlett0722 P>!

Az alvás nem pihenés, hanem kozmikus metamorfózis, sötét éjszakává levés. Ez az alvás rejtelme: elaludni annyi, mint sötétséggé változni.

Kapcsolódó szócikkek: alvás · átváltozás, metamorfózis
Scarlett0722 P>!

Már nincs benne semmi merevség, éppen ezért hiányzik arcáról az a mosoly amely a merevséget feloldja…

F_Orsolya>!

Oly különösen fontos lesz minden, a szél egy önfeledt mozdulata, amint, úgy látszik, megborzolja a lombot, a tenger ütemes emelkedése-süllyedése, ahogy „lélegzik”, mint Szophoklész mondja, egy légy zizegése, kis felhőfolt a láthatár alján, egy kagylóhéj, egy kavics, egy a sziklán összegyűlt sós rétegen megtört sugár, mindez oly közel került és olyan jelentős lett, olyan új és tiszta és súlyos, mintha egyszerre kiderült volna, hogy mindez aranyból van, és az ember e mérhetetlen kincs birtokosa lett. A sugárzó nap fehéren izzó fénye, a sós pára, olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyők zsongító illata, a forrón nyirkos levegő bársonyos érintése, s egy nem hallható feloldott összhang, minden érzék azt kapja, amit a legjobban szeret, és önmaga teljességében csordultig issza magát. Mámor, és mégsem az. A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták. Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja őt. Nincs más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen feladat könnyűségével. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.

23. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Graham Howes: A szakralitás művészete
Lukács József: Eszmék és választások
Voigt Vilmos: A vallási élmény története
Tészabó Júlia: Nagy húsvéti képeskönyv
A. Gergely András – Papp Richárd (szerk.): A szakralitás arcai
Tomka Miklós: Csak katolikusoknak
Henri Boulad: A halálban ugyanis megszületünk
Gyenge Zoltán: Søren Kierkegaard
Umberto Eco: A Foucault-inga
Gábor György: Az idő nélküli hely