A ​bor filozófiája 81% 249 csillagozás

Mosolyogva olvastam. Ahogy Ő élcelődik, kikacsingat, tanít és elmarasztal. Néha fel is nevettem és bólogattam. Oldalba böktem a mellettem ülőt:
-Te, nem azért, de csak mert itt ülsz mellettem… – és idéztem belőle. Ő is mosolygott.
Aztán meg egyes helyeken azt mondtam:
– O.K., de ez túlzás. Tudom én, hogy Dionüszosz, meg hogy isteni harmóniák, de azért ne fokozzuk. Legyen egy arany(os) középút. Azzal kiegyezek.
Munkatársam, aki bele szokott olvasni az asztalon hagyott könyveimbe:
– Te, most nagyon elmentél filóba.
Én:
– Ja. Gyakran szoktam. De Hamvas, az mégiscsak Hamvas. Tessék olvasni!
Ezt pedig üzenem Mindenkinek.

Lehet, hogy csak varázslás, de semmi nincs, amire most nagyobb szükségem lett volna.

Ha majd a szellem napvilága ragyog be, – mondá a költő, persze, nem abban a borissza filozopteri összefüggésben, amely Hamvas által képviselt spirituális kontextusba mégiscsak szépen beleillik. Nálam. :-)
(Nem értek a borhoz, de megérzem a jót. És nem értek az ateizmushoz sem, viszont nem hiszek a mámortalan létezésben…; ha jól belegondolok alig értek valamihez, majd, „Ha megérem és nagyon öreg leszek, de magas koromhoz megkapom azt a nyájas bölcsességet is, amelyet annyira kívánok érni”, akkor meglesz az a bizonyos szakrális szakértelmem is, mer'hiszen azon vagyok, hát iszok a többit majd meghozza az idő a bor!)
Elkalandoztam. Lánglelkű költőnknél tartottam. Úgy tudjuk, Petőfi nem szerette a bort…, de hopp, itt megálljunk!, nem szemezgetek tovább a felkínálkozó Hamvas -féle logikai láncon, inkább belekezdek Koszorúsunk egyik bordalába:

„Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobb kezemben tartom kardomat,
Bal kezembe veszek poharat.”

Ebben terpeszkedik a probléma gyökere. És könyvét olvasva ebben a helyzetben képzelem magam elé Hamvas Bélát, ahogy félrecsapott svájci sipkában, asztaldeszkának dűlve kéziszerszámával rója egymásra sorait. Minden bekezdés után egy 3,5 deci jóféle, és ezt még valamivel összeissza… nem is marad el az eredmény: a kötekedő kocsmai hangulat! :D A sértő kaszabolás és a felhabzó adok-veszek szájkarate lesz az fátuma, annak az „Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan; ugyanakkor tiszta szívvel, derülten és egyszerűen, mint az énekesmadár.” – szerű bórgőzős stílusnak, amely nem minden porcikájában nyerte el a tetszésemet.
.
Ettől a ponttól azonban már csak a szépre emlékezem. Kedvemre tesz az, amikor valaki gourman, ha a gasztronómia kultúrköreiben járatos, vagyis ahogy felénk mondják: ha mothos. És ha ízekről jó kedvvel, teli szájjal, megejtően varázslatos módon tud előadni, úgy, hogy összefut az ember szájában a harmónia, mert abban aztán vegytiszta az életöröm!
Végezetül, minden további magyarázat helyett idemásolom a könyv nekem kedves passzusát:
„A borivásnak nincs ugyan múzsája, de ha nincs is, helyesen jó bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.”
Ámen!

A bor filozófiája más megítélés alá esik, amint tudatosul az emberben, hogy 1945-ben íródott. A szerző házát lebombázták, az ország fele éhezik, és ő fehér abroszos főúri asztalokhoz passzoló gasztronómiai etikettbe kezd, hogy a rákleves után tálalt szalonnával spékelt őzgerinc mellé illik-e badacsonyit inni. A felfokozott életigenlés mögött érezni valami tiltakozást.
A borászati ismeretek alapvetésként kezelése helyett a kellemes gondolatfolyamú filozófiájában érdemes megmerülni. Azonmód egészen szerethető.

Nem szabad kihagyni! Aki szereti a bort, annak tetszeni fog. Akit érdekelnek a nők, nem fog csalódni. Aki közeledik Istenhez, annak kötelező olvasmány.

„Bélám, Bélám, te kicsit gonoszkás, huncut, tiszta ember…”
Ez, és egy összekacsintó, megértő mosoly volt végig a reakcióm, amíg a Bor filozófiáját olvastam. Néha túlzónak éreztem azt a dühöt, amivel az ateisták mindenféle csoportja ellen viseltetett, de hát ilyen ez a Béla, szenvedélyes, és nem ismer kegyelmet, ha a lélekről van szó (jaj, dehogynem ismer egyébként, csak azt az oldalát nem ebben a műben mutatja meg).
Mindenesetre fontosnak tartom egy barátom esszéjéből egy kis darabot ideidéznem:
„De hát mi történik itt?
Nem a bor filozófiájáról van szó?
Akkor miért beszél a szerző pietistákról, puritánokról meg szcientifistákról, melyeket mind az ateizmus különböző megfelelőinek tart? Mi ez az igazságdüh, amellyel a szerző a ‘helyes utat’ felmutatni kívánja, s miért éppen itt, a bor filozófiájának szentelt könyvben? Minderre a választ csak akkor kapjuk meg, ha meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi a bor maga Hamvas Béla szerint? Mindaddig, amíg azon pörgünk, hogy Hamvas megsérti-e az ateisták hiúságát, vagy éppen milyen megalapozott vagy rögtönzött képzettársításokat tesz, igaza van-e a magyar borokat illetően vagy sem, még csak a közelébe sem szagolunk A bor filozófiájának, és valami nagyon lényeges dologról lemaradunk."
Ennyi erről most elég.
Aki többet szeretne, az legyen szíves, olvassa el az egész esszét itt: https://drot.eu/hamvas-bela-es-bor-essze-es-hangfelvetel…
Egy ideje bennem fészkelő vágy (még jóval azelőtt, hogy elkezdtem olvasni a könyvet), hogy egy kellemes tavaszi vagy nyári napon kiülök a Gellért-hegyre egy-két emberrel, akivel meghitt kapcsolatban vagyok, és iszogatunk, csak iszogatunk. Aztán lemegyünk, a közelben ebédelünk valami háziasat, és aztán vissza (vagy fel a budai hegyekbe), és iszogatunk, amíg a lelkünk meg nem elégedik, és a sok élménytől (no meg a bortól) álmosan haza nem kóválygunk.
Most, hogy elolvastam ezt a könyvet, ebbéli szándékom nemes elhatározássá érlelődött.
Azt mondja a Béla, hogy aki szereti a nőket és a bort, ateista nem lehet.
Én mindkettőt imádom, a nőket is, meg a bort is.

A lét, az anyag, a mámor szakrális dolog. Aki ezt nem érti, az az ateista. Ennyi.

Valahol olvastam, hogy Hamvas abszolút nem ért a borokhoz. Hát, aki ezt írta, az meg a könyvekhez nem ért. :)
Ez a könyv zseniális. Rudolf Péter felolvasása csak fokozta az élvezeteket.
Ez a könyv nem a borról szól, vagyis nemcsak arról, hanem a borról, az ételekről, a tájról, a természetről, a nőkről, a szerelemről, költészetről, tehát az ÉLETről. Hogyan kell az életet megtisztelni azzal, hogy szeretjük és megéljük az apró pillanatokat, örömöket. Hogyan kell szeretni, és a szerelmet elfogadni és élvezni, tehát megélni. Hogyan kell élni.

Ahány borivó embert kérdeztem, mind azt mondta, hogy Hamvas nem ért a borokhoz.
Én magam ha bort iszok, akkor az többnyire édes, jellemzően tokaji és mondjuk fél pohárnyi.
Így hát semmiképpen nem tudom megállapítani, hogy hol szállhat el Hamvas költői képzelete.
Hasonlatként viszont csodálatos könyv! Nekem kissé a különböző borkóstolói vélemények költőiségére emlékeztet, amik szintén szépek, de egyáltalán nem tudom őket ellenőrizni vagy érzékelni.
Hamvas szereti a bort és ezt a szerelmet gyönyörűen vallja meg. Meglehet, hogy másként szereti, mint a többi ember. Lehet, hogy a benne – Hamvasban – lévő istennőképet vetíti ki a borra, mint arra legérdemesebbre, ami leginkább alkalmas az isteni minőség hordozására.
Gondoljuk azt, hogy az igazi bor – akárcsak az igazi nő – rendelkezik önismerettel és érzi, hogy hazudnak neki, de annyira jó! :-)

Megtanulhatatlanul jó. Mindig csak az ámulat marad belőle, az utolsó korty.