Nagyapám 2 csillagozás

Halmai Róbert: Nagyapám

Nagyapám ​békát belez, krumplipucolás közben szeretkezik, kilép a naprendszerből és landol az Amazonas partján. Megnézi a szabásmintákat, letörli Nagynéném szája széléről a vért, női nemi szervekkel díszített falú szür­realista vendéglőt nyit Chilében, vonzza a macskákat, és szerelmes bele az osztrák pék, mázsa liszttel a vállán. Nagyapám lekési a szülést, bányát nyit Ohióban, feltalálja az űrsiklót, odabújik egy prosti mellé, öt miatyánk. Nagyapám írja álmait kockás jegyzetfüzetébe, kilő egy szovjet mesterlövészt vagy nem.
Nagyapám, nagyapád, nagyapja, nagyapáink. Ők még öltek, vadászták a vacsorájukat, vikszelték a bajszukat, gondozták a jószágaikat, termelték a pálinkájukat, nyerték és vesztették a világháborúkat.
Férfiembör nem érzeleg. Inkább megkeveri a cefrét. Összegereblyézi a diófa leveleit. Felássa a veteményest. Lemeszeli a barackfák törzsét. Megforgatja a homok alatt a krumplikat. Néha könnyeit törölgeti, de csak az ecetes tormától.
Halmai Róbert… (tovább)

>!
Napkút, Budapest, 2020
168 oldal · ISBN: 9789632639161
>!
Napkút, Budapest, 2019
168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638621

Enciklopédia 3


Most olvassa 2

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 4

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

jeges_varga>!
Halmai Róbert: Nagyapám

Egy ember, aki ott se volt

Legyünk rá mások előtt büszkék vagy kísértsen bennünket egy életen át, családi gyökereinket nem lehet félretolni. Mert hogy éppen hova tartunk, az nagyban függ attól is, hogy honnan jöttünk. Milyen is volt az apánk, a nagyapánk meg a távolabbi őseink.

Az esetek döntő többségében a szülőkkel személyes kapcsolatot ápolunk, jó és rossz példájukból tanuljuk az életet. Nem ritkán a nagyszülőket is ismerhetjük, de van úgy, hogy egy sosemvolt történetet próbálunk megírni. Mint a Nagyapám című könyv elbeszélője, aki szerint „Mindenkinek két nagyapja van. Nekem egy se volt.”

Csak egy fénykép van, rajta az egész család, nagyapával együtt, de aki mesél, az hiányzik a képről. Meg vannak „az emlékek, minden, ami tényleg megtörtént, és minden, amit a családi körben, sokszor átköltve meséltünk egymásnak”. Egy félbehagyott rajz, egy lecsiszolt gomb a gombfocikészletből, egy beragadt zsebkés, pár üveggolyó, egy kórházi zárójelentés, levelek, képeslapok, néhány lejegyzett történet, olykor valósághű, máskor misztikus.

Szóval van egy ember, akihez vér szerint közöd van, de fizikai valójában sosincs melletted, mert egy nap kisétált a kertkapun, és kiírta magát a család történelemkönyvéből. Maradt az elbeszélő, aki minden szereplőt ismer, és „ahogy lenni szokott, a legutolsó kis mellékszerepelő hozza el a drámai fordulatot”. Habár az édesapa kezd mesélni nagyapáról, helyettük mégis ő, az elbeszélőnk mondja el a történetüket.

Lehetetlen eldönteni, honnan is kezdődjön az egész. Akár úgy is indulhatna, hogy „Dédapám pont akkor élvezett el, amikor Szarajevóban eldördült az a lövés.” Halmai Róbert szerint valahogy „így keletkeznek a tágabb történelmi összefüggések”. Egy biztos: van születés és halál. Meg szerelmek, házasságkötések, válások, meg eltávozások és vissza nem térések, gyilkosságok és öngyilkosságok, örömök és vágyak, félelmek és remények, bűnök és bűntudatok, titkok és rejtélyek.

Halmai Róbert előkotort füzetekben, hátrahagyott tárgyakban talál rá a múlt néhány lehetséges bizonyítékára, a családi legendáriumból, emlékekből, anekdotákból szemezgeti össze a kirakós darabjait. Minden érzéket bevon emlékezéskísérletébe, színek, szagok, ízek, hangok segítenek a történettalálásban. Egy olyan valaki esetében, akit lényegében senki sem ismert, aki „egyszerűen csak nem volt ott, ahol lennie kellett volna”, minden apró emlékmorzsa jelentését meg kell fejteni.

Szóról szóra, képről képre, mozdulatról mozdulatra lehet csak kibontani a múltat. Éppen ezért a Nagyapám: egy nyomozás története. A magánmitológia teremtésének kísérlete. És persze családrege. De semmiképp sem regény. Sokkal inkább kisebb, egymással lazán összefüggő történetek gyűjteménye, amelyek önálló novellákként is kitűnően működnek, vagy leginkább úgy szólnak igazán. Egyben viszont egy évszázad történelmét is felvillantják az olvasónak, felhasználva egy egész emberélet tényleges vagy éppen elképzelt tapasztalatát.

Halmai könyvében látszólag lényegtelen momentumoknak tulajdonít döntő jelentőséget, mert ki tudja, milyen apróságon múlhat egy sorsfordító pillanat: talán egy előrebillenő fejen, a tavon kacsázó kavicson. Folyton a részletekre fókuszál és példálózó felsorolásokkal próbálja alátámasztani mindazt, amit biztosan lehet tudni (egy helyen például oldalakon keresztül részletezi egy boncolási jegyzőkönyv megállapításait). Az így felfedezett részeket képzeletében különféle végkimenetelű egésszé pótolja ki. Lehetőleg a valóságtól elrugaszkodott történetekkel rukkol elő, hiszen nagyapával bármi megtörténhetett, lehetett ő híres étteremtulajdonos, háborús hős vagy lepkegyűjtő világutazó. De így kerülhetnek a képbe a zombik vagy a vérátömlesztés-függőség.
Sokszor szándékosan keveri az idősíkokat, az adott korhoz nem illő beszúrásokkal tereli egybe a múltat és a jelent. A Nagyapám valóságépítési metodikája körülbelül úgy működhet, mint amikor a születésünk vagy az öntudatra ébredésünk előtti időkről szeretnénk megtudni valamit. Mindent kizárólag fekete-fehérben képzelünk el, mert amiről csak sejtésünk van, azt csupán mások Fortepan fotóin láttuk. Aztán ezeket a képeket elkezdjük kiszínezni, akár egy retusőr. Az azonosítatlan részleteket saját vágyaink, ideáink szerint rajzoljuk meg. A Nagyapám elbeszélője is valahogy így írja bele magát egy olyan történetbe, amihez elsőre látszólag semmi köze. De ahogyan a nagyapatörténet töredékeibe ékelődnek bele kitalált vagy valósnak vélt epizódok, ugyanúgy teremtődnek újra, építkeznek egymásból a szülők és gyerekek, nagyszülők és unokák álmai, elképzelései.

Halmai Róbert bemutatkozó prózája érezhetően személyes indíttatásból született. Tárgyszerű tömörségével, mozaikos szövegépítkezésével mégis tágabb összefüggésben képes megmutatni a lét alapvető abszurditását. Tele van megfejtetlen titkokkal és megfejthetetlen rejtvényekkel, s közben meghitt közelségbe engedi az olvasóját. Olyan, mint egy emlékekkel teli doboz, miránk hagyja, mihez kezdünk azzal, amit kiveszünk belőle.


Népszerű idézetek

rhalmai>!

Akkor tanulta meg, hogy vannak ajtók, amiket ha egyszer kinyit, mindig nyitva maradnak. És vannak ajtók, amiket ha egyszer becsuk maga mögött, soha többé nem nyithatja újra ki.

72. oldal

rhalmai>!

Az élesztőn múlik minden, magyarázta maga elé bámulva a pék. Attól lesz a kenyér olyan, amilyen, annak köszönhető, hogy a kenyér – kenyér. Attól lesz kívül kemény, belül puha. Ropogós és foszlós egyszerre. A liszt és a víz mit sem ér nélküle, a só is csak az ízét adja. A kovász ad életet a kenyérnek.

85. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élesztő · kenyér · liszt

Hasonló könyvek címkék alapján

Kovács Mónika: Kollektív emlékezet és holokausztmúlt
Vágóné Klein Margit: Virág a viharban
Géczi Endre: Gránátosként a Hunyadi hadosztályban
L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon…
Katona Lajos – Makó Imre (szerk.): A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai – Kései főhajtás
Katona Lajos – Makó Imre (szerk.): A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai
Dubayné Bozsó Éva: Lepecsételt otthonok – megpecsételt sorsok
Károlyi Istvánné Windisch-Graetz Mária Magdolna: Feljegyzések és életképek
W. G. Sebald: Kivándoroltak
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma