Nagyapám 6 csillagozás

Halmai Róbert: Nagyapám

Nagyapám ​békát belez, krumplipucolás közben szeretkezik, kilép a naprendszerből és landol az Amazonas partján. Megnézi a szabásmintákat, letörli Nagynéném szája széléről a vért, női nemi szervekkel díszített falú szür­realista vendéglőt nyit Chilében, vonzza a macskákat, és szerelmes bele az osztrák pék, mázsa liszttel a vállán. Nagyapám lekési a szülést, bányát nyit Ohióban, feltalálja az űrsiklót, odabújik egy prosti mellé, öt miatyánk. Nagyapám írja álmait kockás jegyzetfüzetébe, kilő egy szovjet mesterlövészt vagy nem.
Nagyapám, nagyapád, nagyapja, nagyapáink. Ők még öltek, vadászták a vacsorájukat, vikszelték a bajszukat, gondozták a jószágaikat, termelték a pálinkájukat, nyerték és vesztették a világháborúkat.
Férfiembör nem érzeleg. Inkább megkeveri a cefrét. Összegereblyézi a diófa leveleit. Felássa a veteményest. Lemeszeli a barackfák törzsét. Megforgatja a homok alatt a krumplikat. Néha könnyeit törölgeti, de csak az ecetes tormától.
Halmai Róbert… (tovább)

>!
Napkút, Budapest, 2020
168 oldal · ISBN: 9789632639161
>!
Napkút, Budapest, 2019
168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638621

Enciklopédia 3


Most olvassa 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 3

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

mohapapa I>!
Halmai Róbert: Nagyapám

NAGYAPÁM NEKEM KETTŐ IS VOLT. Pontosabban mindenkinek volt kettő, mert ember nem lehet, akinek ne lett volna, de én ismertem is mindkettőt. Az anyai Gőzpapát és az apai Mohácsipapát.

Nekem még nincsen unokám, úgy fest, a jelen állapotok szerint a fiam részéről akár ki is halhat a Mohácsi név, de a lányoméknak nagyon szurkolok (Hajrá Szamócáék, hajrá Szamócáék!). S akkor én is nagypapa leszek.

Ha választanom kellene, nem tudom, én melyik nagypapa szeretnék lenni, a Gőzpapa- vagy a Mohácsipapa-féle?

A Gőzpapa szeretett élni, nagy pocakú, mosolygós, vidám ember volt (egészen a lánya, édesanyám nagyon korai haláláig – huszonhét évet élt csak –, aztán már nem vidám volt, hanem alkoholista, aztán meg halott), udvarlós, nagyétkű, nagy ivó, társaságközpontja-figura.

A Mohácsipapa sovány volt, csendes, érdeklődő, gondolkodó, írt, festett, eszperantóul beszélt, ő tanított meg sakkozni, kanasztázni, a polcán találtam először festők albumait, vele festegettük a karácsonyfára dísznek a tobozokat, vagdostunk alufóliából csillámló, szikrázó forgatagokat, arany diót, ezüst diót, s vele ettem versenyt a cukros tejbe áztatott kenyérből, vele mentem ki hajnalban a Koszorú utcai pékségbe forró, három kilós vekniért, hogy aztán kacsazsírt olvasszunk rá, megsózzuk, és hatalmasat falatozzunk. Ő hozott nekem bódító illatú prospektusokat a Hungexpo-ról, mert ott dolgozott, az autósokat szerettem legjobban, az Audi meg a BMW tetszett módfelett, de leges-legjobban a nyomdai papír illata.

Mohácsipapáról írtam már. De csak magamnak. Gőzpapáról még nem.

Arra viszont már rájöttem, hogy a családom tagjairól hihetetlenül keveset tudok. A családfámról is. Az nyilvánvaló, hogy van itt a véremben minden, mi szemnek, szájnak ingere, zsidó, cigány, jász, abádszalóki magyar, turmix vagyok, kérem alássan, azért vagyok ilyen szép és okos, vagy ezért nincsen domináns fajtajellegem, és ezért lógok ki mindenhonnan, néha még a saját életemből is.

Ám mondom, alig valamennyire tudok visszanézni az időben. Amíg tudtak volna mesélni az öregek, addig engem nem igazán érdekelt, amikor érdekelt volna, már nem tudtak mesélni. Arról nem beszélve, hogy jobbára nem is voltak nagyon öregek, amikor végleg elmentek. A nagypapáim mindketten az ötvenes éveik közepén haltak meg. Anyai nagymamám, drága Nagyi kilencven évesen, de családról sokat ő sem tudott, még a saját ágáról sem: „Hát parasztok voltak, fuvarosok, meg gondozták a földet. Mit mondjak még róluk? Túl sok mindent Abádszalókon nem csináltak az emberek, no.”

Nekem volt alkalmam szeretni a nagypapáimat. A kocsmázós, málnaszörp és forintos katona fizetős Gőzpapát is, meg a Fecske cigiből a fecskéket kivágó, cérnára fűző, nagy dohányos Mohácsipapát is. És ami fő, érezhettem mindkettőjüknél, hogyan szeretnek engem. Máshogyan, de mindkettő nagyon-nagyon jó volt.

*
HALMAI RÓBERTNEK NEM VOLT ILYEN JÓ. Neki nem volt jó. Nem ismerte egyik nagypapáját sem. Ehhez képest egy külföldről kapott csomag tárgyaiból összemozaikozta Nagypapa életét. Nem mondom…! De mondom!

Azt olvastam, van veszélye a személyes emlékekből táplálkozó regényeknek, nem beszélve arról, ha első regényről van szó. Mert abba a szerző óhatatlanul beleírja magát, és az nem jó, ha nem képes egészséges távolságot tartani a saját szövegtől.

Ezt ha nem is tartom ostobaságnak, úgy gondolom, sorolni sem érdemes az ellenpéldákat, amik a tétel ellenkezőjét erősíthetnék. Úgy gondolom, a személyes emlékek súlya, a privát történelem szívkapaszkodói jól fogalmazva az olvasóban is beindíthatnak deja vu-érzéseket, megadhatják a nem csupán a szövegből fakadó támpontokat (mert mutass már valakit, aki egy-egy szöveget teljesen objektívan tud olvasni!) és akarva-akaratlan kapcsolatot épít az olvasóval.

Bennem ennek a könyvnek a címe nagyon kedves emlékeket mozgatott meg, és valami hasonlót vártam a tartalmától is. Ezért is jelöltem meg a kiadó számára kért, hm, recenziós példánynak*

*
MEGMONDOM NEKED ŐSZINTÉN: kicsit tartok a mai magyar szépirodalmi művektől. Úgy tűnik, jobbára nem vagyok velük kompatibilis. Pedig sokukkal próbálkoztam már, s a próbálkozások igen sok befejezetlen olvasást hagytak maguk után. Olyan könyvek voltak ezek, amikre a moly.hu-n kórusban zengenek az olvasók hozsannákat. Szembe álltam a tükörrel, és leszögeztem magamban, hogy ez van, nem csupán nem értek az irodalomhoz, hanem érzékem sincsen hozzá. Ami meg van, az avitt, idejét múlt és korszerűtlen.

Ámbár azokkal az esetekkel nem tudok mit kezdeni, amikor mégis a kezemben marad egy-egy ilyen könyv, és egyáltalán nem azért, mert írnom kell róla, hanem önmagáért, mert tetszik a szöveg, a stílus, a sztori. Példát is szeretnél? Tessék: Hegyi Ede, Borcsa Imola, Gion Nándor, Vámos Miklós. Például.

De összességében az inkompatibilitás valahogy mégis áll. Ha sommás is a megállapítás.

*
UPDIKE NYÚLCIPŐ-JE volt az a könyv, aminél kamaszkoromban rájöttem az apróságok értékére: a történet hőse ott állt vendégségben egy idegen mosdóban, kinyitotta a fürdőszoba-szekrényt, és az ott levő gyógyszerek olyan titkokat tártak fel neki a házigazdákról, amikről addig fogalma sem volt. Jómagam soha nem voltam és nem is lettem egy Sherlock Holmes-típus. Simán elsiklok a részletek felett, pedig tudjuk, az ördög…Az egyetlen dolog, ahol nagyon figyelek a részletekre, az Szerelmetesfeleségtársam látható biológiája, de azzal kapcsolatban meg sokkal inkább a Menny jut eszembe.

Halmai Róbert könyve ezekben a részletekben és a részletek leírásában nagyon erős. A szöveg voltaképpen a részletekről szól. Amikben, ugyebár ottan lakik az ördög. Meg az igazság. Meg a lényeg.

A külföldön élő Nagyapa meghal, a szerző, az unoka és az édesapja kapnak egy csomagot örökségül. A csomagban mindenféle limlomok vannak, a nagypapa életének semmitmondó apróságai. Az unoka és az édesapja ebből próbálják összerakni a nagyapa-apa életét. A Nagyapa ugyanis még az apa gyerekkorában egyszer csak kisétált a kertkapun, és eltűnt egy másik országba, egy idő után pedig teljesen az egész életükből. Az előttük levő pakk egy voltaképpen hótt ismeretlen ember életének a részleteit tartalmazza. Ezt puzzle-zák össze folyamatos történetté.

*
CSELES A KÖNYV. Mert nyilván ilyen kis semmitmondó tárgyakból, semmi kis emlékekből csak nagyon bő lére eresztett fantáziával lehet kitalálni, mit jelenthettek egy élő embernek, mikor és hogyan fordultak elő az életében, miért tartotta meg őket, milyen események kötődtek hozzájuk, s miért voltak éppen azok fontosak, és ki volt ez az ember egyáltalán?.

(Itt egy hosszabb szakaszt kihagyok, de az eredeti bejegyzés helyén simán elolvshatod.)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/10/26/halmai_rober…

A csel abban áll, hogy egy doboz kacatból nyilván nem lehet kimolyolni, hogy melyik nőt miért nem vette feleségül, hogy itt-ott mit gondolt, mit érzett, hány órakor kelt, mit evett és ivott. Azonban Halmai olyan ügyesen forgatta a dolgot, hogy tudatos odafigyelés nélkül, csak élvezve az olvasott szöveget ez elsőre talán fel sem tűnik. Viszont igen plasztikusan bomlik ki előttünk egy öntörvényű, csendes, zárkózott, idegesítőn szabad lelkű ember élete. Halmainak sikerül úgy elénk tárnia ezt a puzzle-életet, hogy a figurát egyszerre tudjuk szeretni és viszolyogni tőle. Tudod, valahogy olyasféleképpen, ahogy a Macskajaj hőseit. Ráadásul adott hozzá valami nagyon kellemes, jó tempójú és mennyiségű, izgalmas miszticizmust is, amit nagyon kellemesen fűszerez egy cseppnyi, minden harsányság mentes, fanyarkás humor. Figyelj csak !

(Az idézett ugyanott olvasható. Nagyon jó!)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/10/26/halmai_rober…

A KÖNYV NYELVEZETE ÉLVEZETES, ÖTLETES. A szerzőnk szereti a sokat mondó felsorolásokat, az állítmány nélküli, még többre utaló mondatokat, és a csattanóval véget érő fejezeteket. (Mint például a fenti.) Viszont ügyel arra, hogy egyiket se vigye túlzásba, ne váljék modorossá, mi olvasók ne sokalljunk be egyiktől sem.

*
AMI ENGEM ILLET, KÉT PROBLÉMÁM VOLT CSAK A KÖNYVVEL. Egyfelől nem tudtam igazán azonosulni sem az unokával, sem a Nagypapával. Az édesapa mellékszereplő csak. S mert nem tudtam azonosulni, olyan mélyen nem ragadott meg a története sem. S mert nem ragadott meg, nem volt bennem a múlhatatlan, kóros olvashatnék sem. Annak ellenér nem, hogy a stílussal semmi bajom nem: volt Halmai kimondottan író. Ezáltal azonban meg sem érintett annak a szele, hogy ezt a könyvet valamikor újra akarnám olvasni. Annak ellenére nem, hogy Halmai kimondottan élvezetesen ír. (Tudom, nem szép dolog a viszonyítás, de ha családtörténet, akkor Gion Latroknak is játszott tetralógiája. Vagy két évvel az olvasása után tudtam meg, hogy a szereplők valós, létező személyek voltak.)

Félreértés ne essék: nem a faj- és hangsúlyos történetet hiányolom, semmiképpen sem a kézzelfogható, pempősen szájba rágott indokát annak, miért érdemes elolvasnom a nagypapa sztoriját, még csak annak a hiányát sem érzem, hogy nem mond semmit az összmagyarság történelmi sorsáról, a kisebbségi- vagy emigráns lét sanyarúságáról, az sem zavart egyáltalán, sőt örvendeztem, végre létezhet anélkül is regény, hogy szóba kerüljenek a marhavagonok, és a füstölgő kémények. Ám az azonosulás hiánya valahogy kiemelte a történetnélküliséget, és némileg céltalanná tette a mű egészét.

Mert mondanám, hogy nincsen baj, ha nem értem az egész mű célját, akkor ott van a sztori érdekessége. Vagy ha nem köt le annyira a cselekmény, akkor az alakok érdekessége, nem mindennapi jelleme, és a jellemük ötletes ábrázolása viheti el a hátán a regényt. Vagy ha csodálhatom az elbeszélés formai szépségét, bravúrját, az esztétikáját, meg a briliáns szerkezetét. De ha egyik sincsen szó, csak mindről többé-kevésbé, akkor hiányérzet keletkezik bennem, és bár apró részleteiben képes vagyok dicsérni, az összhatás mégsem válik lehengerlővé. Hiába nagyon szimpatikus az egész, ha ott legbelül nem képes igazán megragadni.

Ééés a befejezés, persze, megint csak a blogon van!)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/10/26/halmai_rober…

jeges_varga>!
Halmai Róbert: Nagyapám

Egy ember, aki ott se volt

Legyünk rá mások előtt büszkék vagy kísértsen bennünket egy életen át, családi gyökereinket nem lehet félretolni. Mert hogy éppen hova tartunk, az nagyban függ attól is, hogy honnan jöttünk. Milyen is volt az apánk, a nagyapánk meg a távolabbi őseink.

Az esetek döntő többségében a szülőkkel személyes kapcsolatot ápolunk, jó és rossz példájukból tanuljuk az életet. Nem ritkán a nagyszülőket is ismerhetjük, de van úgy, hogy egy sosemvolt történetet próbálunk megírni. Mint a Nagyapám című könyv elbeszélője, aki szerint „Mindenkinek két nagyapja van. Nekem egy se volt.”

Csak egy fénykép van, rajta az egész család, nagyapával együtt, de aki mesél, az hiányzik a képről. Meg vannak „az emlékek, minden, ami tényleg megtörtént, és minden, amit a családi körben, sokszor átköltve meséltünk egymásnak”. Egy félbehagyott rajz, egy lecsiszolt gomb a gombfocikészletből, egy beragadt zsebkés, pár üveggolyó, egy kórházi zárójelentés, levelek, képeslapok, néhány lejegyzett történet, olykor valósághű, máskor misztikus.

Szóval van egy ember, akihez vér szerint közöd van, de fizikai valójában sosincs melletted, mert egy nap kisétált a kertkapun, és kiírta magát a család történelemkönyvéből. Maradt az elbeszélő, aki minden szereplőt ismer, és „ahogy lenni szokott, a legutolsó kis mellékszerepelő hozza el a drámai fordulatot”. Habár az édesapa kezd mesélni nagyapáról, helyettük mégis ő, az elbeszélőnk mondja el a történetüket.

Lehetetlen eldönteni, honnan is kezdődjön az egész. Akár úgy is indulhatna, hogy „Dédapám pont akkor élvezett el, amikor Szarajevóban eldördült az a lövés.” Halmai Róbert szerint valahogy „így keletkeznek a tágabb történelmi összefüggések”. Egy biztos: van születés és halál. Meg szerelmek, házasságkötések, válások, meg eltávozások és vissza nem térések, gyilkosságok és öngyilkosságok, örömök és vágyak, félelmek és remények, bűnök és bűntudatok, titkok és rejtélyek.

Halmai Róbert előkotort füzetekben, hátrahagyott tárgyakban talál rá a múlt néhány lehetséges bizonyítékára, a családi legendáriumból, emlékekből, anekdotákból szemezgeti össze a kirakós darabjait. Minden érzéket bevon emlékezéskísérletébe, színek, szagok, ízek, hangok segítenek a történettalálásban. Egy olyan valaki esetében, akit lényegében senki sem ismert, aki „egyszerűen csak nem volt ott, ahol lennie kellett volna”, minden apró emlékmorzsa jelentését meg kell fejteni.

Szóról szóra, képről képre, mozdulatról mozdulatra lehet csak kibontani a múltat. Éppen ezért a Nagyapám: egy nyomozás története. A magánmitológia teremtésének kísérlete. És persze családrege. De semmiképp sem regény. Sokkal inkább kisebb, egymással lazán összefüggő történetek gyűjteménye, amelyek önálló novellákként is kitűnően működnek, vagy leginkább úgy szólnak igazán. Egyben viszont egy évszázad történelmét is felvillantják az olvasónak, felhasználva egy egész emberélet tényleges vagy éppen elképzelt tapasztalatát.

Halmai könyvében látszólag lényegtelen momentumoknak tulajdonít döntő jelentőséget, mert ki tudja, milyen apróságon múlhat egy sorsfordító pillanat: talán egy előrebillenő fejen, a tavon kacsázó kavicson. Folyton a részletekre fókuszál és példálózó felsorolásokkal próbálja alátámasztani mindazt, amit biztosan lehet tudni (egy helyen például oldalakon keresztül részletezi egy boncolási jegyzőkönyv megállapításait). Az így felfedezett részeket képzeletében különféle végkimenetelű egésszé pótolja ki. Lehetőleg a valóságtól elrugaszkodott történetekkel rukkol elő, hiszen nagyapával bármi megtörténhetett, lehetett ő híres étteremtulajdonos, háborús hős vagy lepkegyűjtő világutazó. De így kerülhetnek a képbe a zombik vagy a vérátömlesztés-függőség.
Sokszor szándékosan keveri az idősíkokat, az adott korhoz nem illő beszúrásokkal tereli egybe a múltat és a jelent. A Nagyapám valóságépítési metodikája körülbelül úgy működhet, mint amikor a születésünk vagy az öntudatra ébredésünk előtti időkről szeretnénk megtudni valamit. Mindent kizárólag fekete-fehérben képzelünk el, mert amiről csak sejtésünk van, azt csupán mások Fortepan fotóin láttuk. Aztán ezeket a képeket elkezdjük kiszínezni, akár egy retusőr. Az azonosítatlan részleteket saját vágyaink, ideáink szerint rajzoljuk meg. A Nagyapám elbeszélője is valahogy így írja bele magát egy olyan történetbe, amihez elsőre látszólag semmi köze. De ahogyan a nagyapatörténet töredékeibe ékelődnek bele kitalált vagy valósnak vélt epizódok, ugyanúgy teremtődnek újra, építkeznek egymásból a szülők és gyerekek, nagyszülők és unokák álmai, elképzelései.

Halmai Róbert bemutatkozó prózája érezhetően személyes indíttatásból született. Tárgyszerű tömörségével, mozaikos szövegépítkezésével mégis tágabb összefüggésben képes megmutatni a lét alapvető abszurditását. Tele van megfejtetlen titkokkal és megfejthetetlen rejtvényekkel, s közben meghitt közelségbe engedi az olvasóját. Olyan, mint egy emlékekkel teli doboz, miránk hagyja, mihez kezdünk azzal, amit kiveszünk belőle.

chamichaze>!
Halmai Róbert: Nagyapám

Nekem ez most nem. Nem azért, mert nem jó, egyszerűen csak nem tudtam összehangolódni vele. Pedig még Pécs is itt van. A Köszönet nyilvánítását olvasva arra jutottam, hogy csak az lehet, hogy nem ugyanazokat a könyveket olvasom és nem ugyanazokat a zenéket hallgatom, mint az író.

zitakorosi>!
Halmai Róbert: Nagyapám

Részletes, leíró részekben gazdag. Órákra lekötött, kikapcsolt. Számomra nem volt könnyed olvasmány, de minden sora megérte! :)


Népszerű idézetek

rhalmai>!

Akkor tanulta meg, hogy vannak ajtók, amiket ha egyszer kinyit, mindig nyitva maradnak. És vannak ajtók, amiket ha egyszer becsuk maga mögött, soha többé nem nyithatja újra ki.

72. oldal

rhalmai>!

Az élesztőn múlik minden, magyarázta maga elé bámulva a pék. Attól lesz a kenyér olyan, amilyen, annak köszönhető, hogy a kenyér – kenyér. Attól lesz kívül kemény, belül puha. Ropogós és foszlós egyszerre. A liszt és a víz mit sem ér nélküle, a só is csak az ízét adja. A kovász ad életet a kenyérnek.

85. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élesztő · kenyér · liszt

Hasonló könyvek címkék alapján

Kovács Mónika: Kollektív emlékezet és holokausztmúlt
Vágóné Klein Margit: Virág a viharban
Géczi Endre: Gránátosként a Hunyadi hadosztályban
L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon…
Katona Lajos – Makó Imre (szerk.): A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai – Kései főhajtás
Katona Lajos – Makó Imre (szerk.): A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai
Dubayné Bozsó Éva: Lepecsételt otthonok – megpecsételt sorsok
Károlyi Istvánné Windisch-Graetz Mária Magdolna: Feljegyzések és életképek
W. G. Sebald: Kivándoroltak
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma