Északi ​lány 83% 13 csillagozás

Az előszó majdnem elvette a kedvem. Lutter Tibor mindent megtesz, hogy szegény Laxnessből hithű sztálinistát csináljon, aki máson sem rugózik, mint az amerikai kapitalisták bűnein, akik meg akarják venni Izlandot, hogy atomtámaszpontot csináljanak belőle. (Kíváncsi vagyok, Lutter úr fejében megfordult-e, hogy azok a büdös amcsik legalább le akarták fizetni szerencsétlen szigetieket, ellentétben a mi szovjetjeinkkel, akik inkább vitték a pénzt, és még a nyakunkon is maradtak.) Tobzódunk a drámai jelzős szerkezetekben és hasonlatokban, van itt „pokol kazánfűtői”, meg régmúlt, „amiben a nép talán több vért és borzalmat látott, de korántsem sújtotta a megalázás annyi tüzes korbácsa, mint most, a tőkés világban”… Hát igen, nagy dilemma… vágjanak fejbe fejszével, vagy sértsenek meg azzal, hogy egy rakás dollárt a zsebembe tömködnek… És ez még ugye csak az előszó.

Amúgy kár volna tagadni, valóban van ebben a könyvben egy jó adag kapitalizmuskritika, de ez csak jogos bírálat, elkeveredve a kor értelmiségétől nem szokatlan farkasvaksággal, ami a Szovjetunió valóságát illeti. Ám a lényeg nem ez, hanem a fejlődéstörténet, aminek elbeszélője Ugla, a messzi Északról érkező egyszerű, tiszta parasztlány, aki szembesül a város sokrétű romlottságával. Ennek következtében megkezdődik Ugla és a város kölcsönös egymásra hatása – hogy a város lesz tisztább Uglától, vagy Ugla lesz romlottabb a várostól, azt majd mindenki eldönti magának. Amúgy Uglát nagyon szerettem, árad belőle valami természetes erkölcsi fény, bár időnként olyan monológokat rittyent elénk, hogy az ember rájön: valójában nem is parasztlány ő, hanem maga Laxness, női ruhában meg szőke parókával. Ami a regény abszolút erőssége, az a friss, dinamikus, a konvenciókon túllépő nyelvhasználat, ami megidézi kissé a sagák szellemét, valamint a gunyoros humor, ami találóan bök oda az olyan társadalmi anomáliáknak, mint a korrupció, az álszentség vagy a nemzetieskedés. Színesek, szerethetőek a figurák is, még azok is, akik Lutter univerzumában főgonosznak minősülnek – bezzeg a két kommunista fiatal velük ellentétben kifejezetten sótlannak bizonyul. Mondjuk nem is fecsérlődik rájuk sok szó. Ha nem is a legemlékezetesebb Laxness-regény, amit olvastam (az alighanem ez), de jól kirajzolódik benne az író eredeti talentuma.

Eredeti címe: Atomtámaszpont. És valóban, mintha minden e körül a támaszpont körül forogna itt, amely minden, csak nem támasz Izland számára, az elbeszélő nézőpontjából. A kérdés: engedjük-e, engedhetjük-e, hogy Izlandra amerikai atomtámaszpontot építsenek akkor, amikor már az egész világ atomtámaszpont?
A regény főszereplője – Ugla, aki az északi Húsvét völgyből, a tradicionális, elszigetelt, életet, gondolkodást, erkölcsöt az izlandi mondákból tanuló vidéki világból a déli főváros egyre kozmopolitábbá, üresebbé, értékeket semlegesítő világába csöppen. Abba a világba, amely kiárusítja az országot, és ennek szimbolikus, érzelmeket megszólító, ám hamis ellensúlyozásaképpen hazaszállítja a Nemzet Kedvencének, a nagy költőnek a hamvait Dániából. Ugla egyszerű, tenyeres-talpas parasztlány, aki viszont, mint azt baglyot jelentő neve is sejteti, nagyon is okos teremtés, aki biztos iránytűvel felvértezve igazodik ki a főváros sötét káoszában. Az északi választókerület képviselőjénél szolgálva nyer bepillantást a felső tízezer életébe, a politikai kulisszatitkokba, képmutatásba és megalkuvásokba, közben meg célját, az orgonatanulást követve ismerkedik meg egy másik réteggel: a művészek enyhén szólva furcsa, anarchikusan-kaotikus, alvilági alakokkal és elemekkel teletűzdelt kissé őrült csoportjával, középpontban a cinikusan filozofálgató orgonamesterrel. Akár egyik, akár másik társadalmi réteget nézzük: mintha karikatúrákkal találkoznánk. A pártsejtülés kommunistái sem kivételek, igaz, Ugla egy kissé elbóbiskol az ülés közben, de amit lát-hall, az éppen elég.
Bevallom, nem tudtam hová tenni ezeket a furábbnál furább alakokat, meg a cselekményt sem a maga szakadozott, hézagos felépítésével, vagy az eléggé rapszodikus hangvételt, néhol érzelmesebb felhangjaival, máskor vérbeli cinizmusával.
Azon is csodálkoztam, hogyan boldogul ebben a fura világban ez a tudatlan parasztlány, aki azért, mint kiderül, nem Édes Anna naiv ártatlanságával fogadja a vele történteket. Nem is „történnek vele” a dolgok, hiszen az az ember érzése, hogy mindvégig kezében tartja az irányítást, ő dönt, ő teszi meg a lépéseket, rendkívül tudatos és határozott. Ebből a szempontból egy kicsit soknak érzem alakját, több van benne az elbeszélőből, nézőpontjból, mint kellene, néhol kilóg a lóláb. Szerencsére azért nem válik szócsővé, és a kapitalista társadalom karikírozása sem fordul át kommunista röpirattá.
A patriarchális észak, Ugla szülőhelye sem paradicsomi világ, hiszen egyrészt eléggé abszurd álmokhoz való ragaszkodás*, másrészt az élethez való szigorú, aszketikus, de önáltatások nélküli viszonyulás** jellemzi. Az ésszerű, természetes, „normális” élet mégis ott található, ahol Ugla van, a tudás, a bölcsesség, hiszen a legszörnyűbb halálos bűn a tudatlanság. Ugla tudja, hol a helye a világban, nem dédelget lehetetlen álmokat, megtanulja, hogy az erkölcsöt is lehet a szokásostól eltérően értelmezni, ezért spoiler. Ugla a bölcs kiegyensúlyozottság, míg minden más szereplő valamilyen szempontból túlzás – karikatúra, legyen szó Ugla sznob asszonyáról és az általa képviselt külföldi „stílusos” életet majmolók kasztjáról, az elutasított világberendezkedés helyett anarchiát választó művészekről, vagy akár az egyébként többnyire pozitívan, de néhol romantikus túlzással és eléggé passzívnak megrajzolt képviselő alakjáról.
Van-e igaz ember Szodomában? Képes-e Ugla megmenteni Izlandot az atomtámaszpont árnyékától? Ember akarok lenni – ez egyetlen vágya. Úgy tűnik, mintha a végére ez sikerülne is neki – megalkuvás, önkiárusítás nélkül, amennyiben sorsát önmaga választja.
Amúgy templomépítési ígéretekkel ma is, nálunk is be lehet jutni a parlamentbe, atomtámaszpontokról is kell szavazni, csecsemőotthonokról, iskolákról is. Azt nem tudom, hogy a(z izlandi) mondákat hányan olvassuk, és főleg hányan részesítjük előnyben az újságokhoz képest…

* templomépítés egy jóformán kihalt vidék alig létező közössége számára, ezt ígéri kampányában a végül megválasztott képviselő, és ezért kellene megtanulnia Uglának orgonán játszani
** Ugla apjának tanácsa: élj úgy, mintha nem volna lélek – ne sírj, ne nevess, ne beszélj gondolataidról, érzéseidről – az izlandi mondák sem emlékeznek meg a lélekről, egyesek nem ismerik a szerelmet sem.

Az előszót elolvasni tilos. Spoileres és mindent is bele magyaráz.
Ugla számomra nagyon izlandi volt, s az egyszem józan gondolkodó az egész könyvben.
Igazán cselekmény nincs, csak történetek.
Az atomkikötő, meg a költő újratemetése körüli vita lehetőséget ad Laxnessnek, hogy véleményt alkosson a világról.
Sikerült is neki.

Ugla, egy fiatal lány, aki cselédnek szegődik egy gazdag, nagyképű családhoz, akik lekezelően bánnak vele. Csupa ellentét az egész történet: politikai nézetek, gazdagság, szürrealista gondolkodás, mind kiéleződnek. Ugla szinte az egyetlen a könyvben, aki egyszerű, természetes, logikus gondolkodású. Furcsa, szaggatott a stílus, rövid párbeszédekből, helyzetekből ismerhetjük meg a szereplők személyiségét. A társadalmi helyzettől függetlenül a legfontosabb lenne az önálló gondolatok szabadsága, értelmetlen gondolkodás nélkül, kizárólag érdekek mentén cselekedni. Éles határvonalat húz meg az író, fontos, határozott mondanivalója van, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy fakó, színtelen a regény, mivel kizárólag a társadalomkritika került a középpontba.

Ez a második könyv, amit Laxnesstől olvasok, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e a stílusa, vagy nem. Az leszögezhető azonban, hogy egészen különleges atmoszférát teremt látszólag egyszerű eszközökkel és nyelvezettel.
A történet egy északról való lány beilleszkedése a fővárosba. Hazaárulás-e az amerikanizálódás, eladják-e a hazát azzal, hogy NATO atomtámaszpontot telepítenek Izlandra? Ki a nagyobb bűnöző: a piti tolvaj vagy a politikusok, akik nagyban játszanak?
Szerelmi háromszög, ami a hasonló gondolkodású javára dől el, főleg azért, mert neki nagyobb szüksége van a lányra. Az erkölcsi érzék próbára tevése, a tisztánlátás akadályai nagyszerűen vannak ábrázolva, finoman, sejtetve, egyáltalán nem szájbarágósan és felturbózva. Ezért üdítő ez az olvasmány.

Második olvasásom a Nobel-díjas izlandi írótól. Nagyon tetszett ez a regénye is.

A regény Édes Anna-történetként indul, az északi kis faluból a fővárosba kerül egy fiatal lány, cselédnek a magasrangú politikus családjához. Elszörnyedve figyeli a gyerekek tombolását, a lerészegedős bulikat, a szabados nemi életüket.
„Erre megint elmosolyodik. – Mi mindent nem kérdez az ember manapság. Fiatal koromban egyetlenegy részeges halászasszony volt csak az egész városban. Mi, komisz kölykök, utánarohangáltunk, és csúfoltuk. Manapság, ha egy tisztességes polgárember arról értesül, hogy a lánya, aki nemrég konfirmált, rosszul lett, magától értetődően azt kérdezi: berúgott?”
Anyjukat, aki otthon lévén sem törődik saját magán kívül senkivel, utazik Amerikába, ha teheti, el innen a halszagból. A férjet, aki próbálja odahaza menteni a menthetőt, miközben államférfiként az amerikai támaszpont engedélyezéséről tárgyal, és viaskodik az ellenzőkkel. A Haza kiárusítása, ez a legkevesebb, ami a tüntetéseken elhangzik. Válaszul a kormány hazahozatja a Nagy Költő hamvait Dániából, hogy bizonyítsa hazaszeretetét… (Vannak dolgok, amelyek mindig ugyanúgy működnek.)
A lány megismerkedik néhány emberrel, akiken keresztül látja a város életét, és rányitják a szemét a társadalmi ellentétekre és igazságtalanságokra. Egy csecsemőotthon, amiért harcolnak, és amit a parlament folyton leszavaz.
Ulla józan, romlatlan gondolkozásán keresztül látjuk az amerikanizálódó társadalmat, a talajvesztett embereket, a megesett lányokat, a korrupt, képmutató politikusokat. Végül, bár ő is teherbe esik, minden jóra fordul – még talán a politikus gyerekei is emberré válhatnak…
Érdekes a történet, érdekes a szemlélete. A lány rácsodálkozása a világ dolgaira, a haszonlesésre és az értékek nélküli életre – ismerős érzés. A stílusa olvasmányos, néha kicsit fárasztóak a mellékszereplői, de minden karikatúrának szerepe és jelentése van.
Elolvasás után pár nappal újra kézbe vettem, és néhány oldalt újra fellapoztam, annyira megfogott, ez talán jelent valamit.
(Korábban megjelent: http://laur56.freeblog.hu/archives/2011/09/30/Laxness_E…)

Laxnessnek különleges stílusa van. Egy könyvön belül meg tud idézni teljesen szürreális és groteszk képeket, míg pár oldallal odébb szívfájdítóan valós természetleírását adja Izland vad szépségének.
De az egész történet tele van paradoxonokkal. A fejezetek, melyek már-már novella szerűen építik fel a könyvet egy északról érkezett kis bagoly (a főhős neve Ugla, izlandiul bagoly), aki nevéhez méltón, tanulatlansága és naivitása ellenére egy rendkívül bölcs fiatal lány. Lehetne ez egy klasszikus Édes Anna történet, melyben a vidéki lány elcsábul a fővárosi impulzusok hatására, s szeretője lesz gazdájának, a befolyásos politikusnak. De (hál'Isten) ennél sokkal több van ebben a történetben. A főváros nem rontja meg a sziklaszilárd jellemmel bíró lányt, miközben körülötte a nagy izlandi hazafiak Amerikát majmolják, léha életet élnek és eladni készülnek az országot. A kommunizmus sem tudja beszippantani, pedig nyilvánvalóan pozitív színezetet kap a történetben. Helyette ez a lány, a maga nemében csupán egy senki, eléri, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Persze, nem világmegváltó tetteket hajt végre, de nyomot hagy. És ez szép. Laxness stílusában különösen, ahogy apránként adagolja az eseményeket, s mi végigkövetettjük Ugla jellemfejlődését, mely ad egy cseppnyi reményt a jó emberek létezésére.