Több mint ezer év német nyelvű költészetének legjavát mutatja be ez a gyűjtemény, hasznosítva és tetemesen kiegészítve a korábbi kisebb antológiák eredményeit. Helyet kapott benne minden számottevő német, osztrák és svájci lírikus, szám szerint 196, nem számítva a névteleneket: a kisebb költők néhány jellegzetes művükkel, a nagyok pedig életművük egészét summázó bőséges válogatásban. Akad köztük nem egy, aki jelentőségéhez méltó arányban itt szólal meg először magyarul. A műfordítás-irodalmunkban jártas olvasó is a felfedezés örömével ismerkedhet meg például a barokk kor kiemelkedő német lírikusával, Andreas Gryphiusszal, aki a legmaradandóbban szólaltatja meg a harmincéves háborútól feldúlt országban élők kétségbeesett rezignációját; a romantika alapmotívumait csodálatos zenei árnyalatokban variáló Eichenforffal; a hazájával meghasonlott, rendhagyó szerelmű, zaklatott érzelmeit szonettek fegyelmébe zabolázó Platennal, vagy a jobbára csak drámaíróként ismert Friderich Hebbellel.… (tovább)
Klasszikus német költők I–II. 7 csillagozás
A művek szerzői: Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach, Walther von der Vogelweide, Sebastian Brant, Martin Luther, Hans Sachs, Andreas Gryphius, Angelus Silesius, Christian Fürchtegott Gellert, Friedrich Gottlieb Klopstock, Gotthold Ephraim Lessing, Christoph Martin Wieland, Johann Gottfried Herder, Gottfried August Bürger, Jakob Michael Reinhold Lenz, Friedrich von Schiller, Johann Peter Hebel, August Wilhelm von Schlegel, Friedrich Hölderlin, Friedrich von Schlegel, Novalis, Ludwig Tieck, Friedrich de la Motte Fouqué, Clemens Brentano, Achim von Arnim, Adalbert von Chamisso, Bettina von Arnim, Ludwig Uhland, Franz Grillparzer, Theodor Körner, Annette von Droste-Hülshoff, Heinrich Heine, Nikolaus Lenau, Wilhelm Hauff, Eduard Mörike, Ferdinand Freiligrath, Friedrich Hebbel, Theodor Storm, Gottfried Keller, Theodor Fontane, Georg Weerth, Conrad Ferdinand Meyer, Paul Heyse, Martin Greif, Friedrich Nietzsche, Carl Spitteler, Otto Erich Hartleben, Ricarda Huch, Frank Wedekind, Otto Julius Bierbaum, Stefan George, Christian Morgenstern, Hugo von Hofmannsthal, Richard Schaukal, Karl Kraus, Rainer Maria Rilke, Else Lasker-Schüler, Stefan Zweig, Carl Einstein, Georg Heym, Georg Trakl, Walter Hasenclever, Klabund, Kurt Tucholsky, Franz Werfel, Ernst Toller, Hans Schiebelhuth, Hermann Hesse, Johannes R. Becher, Bertolt Brecht, Louis Fürnberg, Johannes Bobrowski, Hans Carossa, Gottfried Benn, Nelly Sachs, Ingeborg Bachmann, Joseph Freiherr von Eichendorff, Johann Wolfgang Goethe, Elisabeth Langgässer, Dietmar von Aist, Johannes Hadlaub, Martin Opitz, Simon Dach, Richard Dehmel, Der von Kürenberg, Heinrich von Veldeke, Friedrich von Hausen, Heinrich von Morungen, Ulrich von Lichtenstein, Oswald von Wolkenstein, Anastasius Grün, Johann Christian Günther, Arno Holz, Ulrich von Hutten
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szerző válogatott művei Európa
Enciklopédia 15
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Róma · Jupiter (bolygó) · Kassel
Kedvencelte 1
Most olvassa 2
Várólistára tette 6
Kívánságlistára tette 8
Népszerű idézetek
WALTHER VON DER VOGELWEIDE:
Ó JAJ, HOGY ELTŰNT MINDEN
Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem, nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én meg, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is másképp folyna itt,
mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét
Keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgunyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam, vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz számüzött,
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábitott csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok, busás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
Radnóti Miklós fordítása
101–103. oldal, Első kötet, Vedd e koszorút – Régi századok (Európa, 1977) · Walther von der Vogelweide
Tisztelt hölgyem, te, a tökély maga,
belőled sem hiányzik a hiba.
Rám nézel? És hogy mi kellene, kérded?
Némi kebel, s kebledben némi lélek.
757. oldal - Tökéletlenség (Szabó Lőrinc fordítása) · Heinrich Heine
Ki okoskodik valahol,
azonnal halállal lakol,
úgyszintén, aki jelbeszéddel
hasonló dolgokat merészel.
Nyugodjatok meg, mert hiszen
a tanács bölcsen, szeliden
ügyel hazánk javára, rátok,
fogjátok hát be a pofátok!
770. oldal - Emlékezés Mucsa végnapjaira (Lator László fordítása) · Heinrich Heine
Ewald von Kleist: Szerelemdal a borosflaskához
Ó, tiszta rajnai nedűvel teli flaska,
te drágaság!
Mi boldog az, ki rózsafás lugasba'
téged fog át!
Mivel szeretsz, cudar sor és szerencse
oly egy nekem.
Derűm és vigaszom vagy, éltem enyhe
s kitárt egem.
Ha más kegyetlen szépekért bolondul,
csak nevetek:
te küldetél nekem vigasztalóul,
és én neked.
Hőssé teszel, a mennyek kéje árad
e keblen át,
a vízivót pedig kín gyötri, bánat,
s gyönyört se lát.
Ádám apánk, ha csak szőlőre éhes,
élhetne még.
De a gyümölcsben, melyből almalé lesz,
halált evék.
Maradj nekem, mi voltál: fényem, üdvöm!
Maradj enyém!
Hiszen tenálad szebbet itt e földön
Nem leltem én.
Ha meghalok majd, sírva dőlj a hantra
s zokogva mondd:
Ki itt pihen, míg élt, ez árva flaska
hű társa volt.
(Asztalos József)
255-256. oldal
GEORG TRAKL: HELIAN
A szellem magányos napjaiban
szép menni a napsütésben
a nyár sárga falainál.
Halkan zengnek a fűben a léptek; de a szürke
márványban Pán fia egyre csak alszik.
A teraszon este barna bortól megmámorosodtunk.
Rőten izzik az őszibarack a lombban;
szelíd szonáta, vidám kacagás.
Szép az éjszaka csöndje.
Sötét mezőn
pásztorokkal találkozunk és fehér csillagokkal.
Ha megjön az ősz,
józan ragyogás a ligetben.
Megbékélve megyünk a vörös falaknál,
elkerekült szem nézi a madarak vonulását.
Este urnákba hull a fehér víz.
Kopár gallyak közt ünnepi égbolt.
Tiszta kezében a földmíves bort és kenyeret hoz,
s békén érik az alma, a körte napos kamarában.
Ó, a kedves halottak arca milyen komoly!
De a tiszta nézés eltölti örömmel a lelket.
Hatalmas a feldúlt kertben a hallgatás,
mikor az ifju novicius fejére barna lombkoszorút fon,
jeges aranyat kortyol a szája.
Kéklő vizek korát érinti kezével,
vagy a nővérek gyolcs-arcát a hideg éjben.
Szép, összhangos a nyájas hajlékhoz vezető út,
magány borul rá és a juharfa zugása,
szól még ott tán a rigó is.
Szép az ember s tündöklő a homályban,
ha mozdul a karja, a lába s elámul,
s bíbor barlangjában lassan fordul a szempár.
Vecsernyekor az idegent elnyeli a fekete romlás
korhadt ágak alatt, lepraheges falaknál,
hol a szent testvér járt valamikor,
s tébolya édes hárfazenéje nyügözte.
Ó, milyen magányosan hal el az esteli szél!
Halálba horgad a fő az olajfa homályán.
Megrendítő a fajta pusztulása.
A néző szeme megtelik ezen az órán
csillagai aranyával.
Egy elnémult harangjátékot elnyel az este,
leomolnak a fekete falak a téren,
imára hív a halott katona.
Sápadt angyal,
belép a fiú a puszta atyai házba.
Nővérei messzire mentek ősz öregekhez.
Éjjel a tornác boltja alatt lelt rájuk az alvó,
hazatértek szomorú zarándokutakról.
Ó, a hajuk sár és féreg lepte gubanca,
mikor ezüstös lába tiporja,
s ők holtan kilépnek a puszta szobákból.
Ó, ti zsolozsmák a tüzes éjféli esőben,
mikor a szelíd szemeket csalánnal verik a szolgák,
s a bodza gyermeki fürtjei
az üres sírboltra ámulva hajolnak.
Elsárgult holdak lassan gurulnak
az ifjú lázlepedőin,
mielőtt a tél csendjére hallgat.
Fenséges sors tűnődik a Kedronon lefelé,
ahol a cédrus, puha teremtmény,
az Atya kék szemöldje alatt kibomlik,
éjszaka a legelőn egy pásztor tereli nyáját.
Vagy felkiált álmában az alvó,
mikor egy ércangyal lép az ember elé a ligetben,
s szent husa izzó roston enyészik.
A sárviskókat bíbor szőlő indázza körül,
zengő kévéi a megsárgult gabonának,
méhzümmögés, darvak vonulása.
Feltámadottak járnak a sziklaösvényeken este.
Bélpoklosok fekete vizekbe néznek,
vagy sírva kitárják sárfoltozta ruhájuk
a rózsaszínü halom balzsamos szelének.
Az éj utcáin karcsu leányok tapogatóznak,
keresik szerelmes pásztorukat.
Szombaton szelid ének zendül a házikókban.
A fiút is idézze vissza az ének,
a tébolyát, a fehér szemöldökét s a halálát,
a porladót, aki kéken felnyitja szemét.
Ó, milyen szomorú találkozás ez!
A téboly lépcsőin fekete szobákban,
a tárt ajtó alatt az öregek árnya,
mikor Helian lelke nézi magát a rózsaszínü tükörben,
s hó és pokolvar hull le a homlokáról.
A falakon kialudtak a csillagok már
s fehér formái a fénynek.
Síri csontváz támad a szőnyeg alól,
roskadt keresztek csöndje a dombon,
tömjén édes illata bíbor éji szelekben.
Ó, ti megtört szemek fekete üregekben,
mikor az unoka szelíd elborulásban
a komorabb végen egyedül eltünődik,
s kék szemhéját a szótlan isten lecsukja fölötte.
Lator László fordítása
435–438. oldal, Második kötet, Szelek vándorai – Századforduló és 20. század (Európa, 1977) · Georg Trakl
KARL KRAUS:
ÖSSZEHASONLÍTÓ EROTIKA
Így lesz a Vénusz csodaszobra készen:
egy szemet veszek itt, egy ajkat ott,
egy orrot, egy szemöldökhajlatot.
Jelenlétté a múltat így igézem.
Egy illat leng itt – rég nincs sehol,
egy hang cseng ott – a sírban semmivé lett.
S a fejemből támadt Vénusz-szobor
él, amíg én, megalkotója, élek.
Lator László fordítása
311–312. oldal, Második kötet, Szelek vándorai – Századforduló és 20. század (Európa, 1977) · Karl Kraus
CONRAD FERDINAND MEYER:
HALOTTAK KÓRUSA
Nagyobb had a sír hada, mint a tiétek,
akik ma a földön, a tengeren éltek!
Az törte – mi törtük az ősi ugart ott,
ahol kasza villan, ahol ti arattok,
és mind ami vég, ami kezdet a multban,
forrásra találva a napra kibuggyan,
s a régi szivek dühe, vágya szünetlen
lüktetve viharzik a földi erekben,
és ami szabályt, igazat kitaláltunk,
irányt ma is az mutat, a mi világunk,
s ha vers, szobor és zene vívja csatáját,
a miénk ragyogva kiküzdi a pálmát,
most is csalogatnak az emberi célok –
Térdre, ha népüket öntik a sírok!
Szabó Lőrinc fordítása
160. oldal, Második kötet, Az emberiség határa – 18–19. század (Európa, 1977) · Conrad Ferdinand Meyer
Betöltesz, mint a friss sebet a vérzés,
s lefolysz, követve mélysötét nyomát,
kiterjedsz, mint az éjben az az éj-rész,
mikor az árnyon tompa szín üt át,
nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon,
magány Te, veszteség és múlt idő,
Te sarju-lét, mikor elhull az álom
a túlsokat-tudó és szenvedő.
Korán szakadva rögeszmés valóktól,
gyorsan-adott tárgytól idegenül,
fáradtan részletektől, a csalóktól,
mert mélyebb Énnel egy sem ízesül:
most a mélyből, amely érinthetetlen,
s amit se szó, se jel ki nem beszél,
kell csönded venned, lefelémenetben
oda, hol éj, gyász, s késő rózsa kél.
593-594. oldal, II. kötet (Európa, 1977) · Gottfried Benn
FRANZ WERFEL:
AMI MEGMARAD
Mig tátrai szél szlovák
virágokon suhan át:
lányok hímzésein is
kivirít a pipacs, kikirics.
Mig a hajnali ködbe hal
bajor erdőn a fejsze-moraj:
a Magányos is ül, s farag:
szent-szobrokat és az Urat.
Mig érzi a halászokat
taraján a ligúri hab:
a nőket is láthatja, kik
a parton a csipkét verik.
Föld népei, megejtenek
maradandó műveitek.
Nép nélkül, hazátlanul –
fejem tenyerembe borul.
Eörsi István fordítása
483. oldal, Második kötet, Szelek vándorai – Századforduló és 20. század (Európa, 1977) · Franz Werfel
Hasonló könyvek címkék alapján
- Szerb Antal (szerk.): Száz vers 93% ·
Összehasonlítás - Gyurgyák János (szerk.): Élet és Halál könyve ·
Összehasonlítás - Lothringer Miklós (szerk.): Örök megújulás ·
Összehasonlítás - Gábor Andor (szerk.): Mirèio / Roland-ének és kisebb műfordítások I-II. ·
Összehasonlítás - Gál Zsuzsa (szerk.): A zene szava ·
Összehasonlítás - Rónay György (szerk.): A romantika költői ·
Összehasonlítás - Bojtár Endre – Kerényi Grácia (szerk.): Lengyel költők antológiája ·
Összehasonlítás - Lator László (szerk.): Klasszikus francia költők ·
Összehasonlítás - François Villon – Faludy György: François Villon balladái Faludy György átköltésében 94% ·
Összehasonlítás - Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe összes versei / The Complete Poems 95% ·
Összehasonlítás