A ​gonosz arcai (A gonosz arcai 1.) 72% 131 csillagozás

Tudtam, hogy ő lesz az.
Vagy gyenge a krimi vagy én vagyok okos, ezen még gondolkodom… nem ér segíteni :))

Szóval… nem volt rossz ez a sztori, de valamiért azt kell mondanom, hogy a jó nem itt kezdődik.
Az alapötlet nagyon jó, csak még vagy 100 oldalt rá kellett volna fejelni, hogy a kapkodás és a rengeteg sablon párbeszéd közé még legyen helye leírásoknak, feszültségnek, az idegek felkorbácsolásának. Fura, hogy az eddig általam olvasott skandinávok jellemzője épp az volt, hogy néhol túlírtak, ebből meg pont ezt hiányolom. Kicsit forgatókönyvszerű, csak olvasva nagyon kérte azokat a vizuális elemeket, amit a képernyő megadhatna, vagy nem tudom, hogy mondjam. Dilemma- dilemma.
Az biztos, hogy egyhamar nem fogom keresni a nyomozó további ügyeit tartalmazó köteteket. Rágja nélkülem a fogvájót.

Hakan Nessertől most volt alkalmam először olvasni, s mivel mostanában a skandináv krimik nagyon megtetszettek, így szinte csak hasra ütés szerűen leemeltem a polcról. Voltaképp azt mondanám, hogy hasonlítási alapom nem nagyon van, mégis valahogy ez az írása annyira nem nyűgözött le…néha, kicsit unalmasnak találtam, de a végére alaposan meglepődtem.
spoiler Nem gondoltam volna, hogy a férj ártatlan, és Eva gyilkosa a saját testvére lesz, aki karbantartónak ment el az iskolába, ahol a lány tanított dolgozni, és „szerelem féltésből” megölte.
Nekem nem annyira kriminek tűnt ez a könyv, sokszor olyan érzésem volt, hogy egy érzelmes lélektani novella. De azért kíváncsi lennék még az író többi írására, nem ment el a kedvem a skandináv irodalomtól.

Kezdem a lényeggel: nem ez minden idők legjobb skandináv krimije, viszont nem is olyan rossz, mint a pontozása mutatja. Új szerző, új felügyelő az olvasásaim között. Van Veeteren felügyelő ugyan nem tűnt túl szimpatikusnak (erőszakos, faragatlan a fogpiszkáló rágással és a karaktere sem kidolgozott), viszont passzol a karakteréhez, mivel sokszor lyukra ment, téves gondolatok kószáltak a fejében, noha sejtelme volt az elejétől, hogy akit lesitteltek, ő nem lehet gyilkos. Zavaró volt a maga a közeg a helyszínek. Bizony isten próbáltam utánajárni hol is játszódhat a sztori, de csak találgattam, ahogy sokszor Van Veeteren. Számomra Belgium és Hollandia tűnt esélyesnek a földrajzi- és egyes személynevek miatt, de volt benne svéd, német, svájci helyszín, név is. Érthetetlen volt némileg, mert maga a bűneset egy szimpla történet, ami akárhol megeshet és nem indokolt a nemzetközivé tétele.
Műfaját tekintve közel áll a lélektani krimikhez, mert egy házaspár halálának okait boncolgatja. Habár ezt nem teszi kellő részletességgel. Azt éreztem, hogy egyes részek elnagyoltak, kevésbé kidolgozottak voltak, így az indíték és gyilkos kiléte sem kellően kimunkált. Szerintem, ha mindent ki akar fejteni Nesser bőven, részletesen, akkor egy százassal vastagabb könyvet kellett volna írnia. Az alapötlet tetszett, a dolgok nem mentek át brutalitásba, nem került terítékre a bűnügy sok momentuma, így ez is hiányérzetet okozhat számos olvasóknál. Tehát nem topkrimi, de nem rossz, egy olvasásnak bőven elment és megismertem egy új szerzőt a műfajon belül. 4 csillagot adok (3,9 pont) a fenti okok miatt. Bosszantó volt, hogy a könyv – amin látszott a kezdetlegesség, hiszen ez volt a harmadik magyarul megjelent skandi krimi – elrontott fejezetszámozással van legyártva. A 20. fejezet számozása kimaradt, sorrendi problémák akadnak benne: két 21. fejezet van, de a szöveg az teljes és hibátlan ezzel együtt. Aki ismerkedne a műfajjal, ne ezzel kezdjen, van jobb északi krimi, vannak jobb írók.
.

Vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban.
A történet nem volt rossz, bár a körmeim sem rágtam le olvasás közben. Nem tudom eldönteni, hogy állok Van Veeteren karakterével. Túl keveset tudtam meg róla, bár néhány megmozdulása szimpatikus.
Ha a Fjällbacka köteteire 4 csillagot adtam, akkor ez csak 3,5 csillagot érdemel tőlem.

Gyenge Skandináv krimi, nem igazán nyerte el a tetszésem. De azért még adok egy esélyt a következő részeknek.

Nem igazán értem, hogy ezeket a díjakat mi alapján ítélik oda egy könyvnek. Nyilván nem én vagyok a zsűri, de kíváncsi lennék, hogy tényleg, miért ez a könyv nyerte meg a Svéd Krimiíró Szövetség díját.

Az eleje egyébként jól indult, bár kissé fura volt a stílus. Túl sok a párbeszéd, és azok sem túl tartalmasak, inkább csak ilyen összedobált semmiségek. Valahogy egy nyomozótól, egy ügyvédtől sokkal konkrétabb, összetettebb, tartalommal teli mondatokat várnék, nem pedig ilyen jelentéktelen, néhol vicces, poénos sorokat.
Nem volt annyira rossz az elején, de aztán annyira unalmas lett, és annyira idegesített a stílus, hogy sajnos nem tudtam tovább élvezni. Kifejezetten nem tetszettek a karakterek, az egész olyan erőltetett volt, ráadásul a párbeszédek miatt nem volt egy részletes jellemzés, belemélyedés, meg úgy semmi. A nyomozók is annyira töketlenek voltak, meg minden úgy olyan semmilyen.
Ennél sokkal jobb skandináv krimik is vannak.

Hűha….hát ez aztán gyenge lett, mint a harmatos libafos…..mégis, mi a fene volt ez?? o.O
Nem volt benne se izgalom, de dráma, se feszültség. Még igazából gyilkosság sem volt – ha mondhatom ezt –, mert végül is a nyomozás maga meg sem történt, aztán spoiler…..ne mááár.

Jó volt, rendhagyó tárgyalással, nem túl erős nyomozási szállal, és kicsit váratlan/erőltetett megoldással. Nem skandináv krimi a szó tartalmi (átvitt) értelmében.

A molyos százalékát tekintve nekem pozitív csalódás, a folytatás is felkerült a kívánságlistámra. Pár óra alatt olvastam el, szóval mondhatom, hogy ráhangolódtam és magával sodort. Nem olyan sötét és izgalmas, mint a korábban olvasott skandináv krimijeim, de hát nem lehet mindenki Stieg Larsson.
Volt valami fura, nosztalgikus érzésem olvasás közben, és ez megerősítést nyert, amikor láttam, hogy eredetileg 1993-ban jelent meg. Akkor még nem is éltem.
Én bírtam a felügyelőt, tetszett, hogy olyan mufurc vénember. A nyomozási stílusa egy picit Columbora emlékeztetett, csak hát Van Veeteren sokkal idegbetegebb ingerültebb volt. Az ügy felgöngyölítése érdekes volt, szeretem, amikor egy viszonylag szűk körben kell keresni a gyilkost. Sajnálom, hogy az író nem toldotta meg még száz oldallal, mert akkor lehetett volna igazán mélységesen kibontani a gyilkos karakterét és indítékát. Bár azt már a Pszicho óta tudjuk, hog nem az oldalszámon múlik. ;)