Aki ide keveredik, az úgy gondolom, tudatlanul nem keveredik ide, így nem tartom ésszerűnek sem magyarázni, hogy ezek a „Jelentések…” minek milyen utólagos fekvései is, sem pedig részletezni a miérteket, hogyan is jön ez össze: kiértékelni egy „a botrányba beépült botrány történetének” történetét, majd ítélni felette, akárcsak olvasóilag is – itt valahogy nekem ízléstelen. A lényeg, hogy van.
És jó, hogy ez a könyv van. Le kell ellenben számolni – a kissé például a szerkesztő által is sugallt – illúziókkal: ez nem váltja ki, nem helyettesíti, sőt, még csak nem is tompítja azt a tényt, hogy ez a könyv nem volt, mert nem lehetett. Már nincs (nem lehet) elégtétel, és így nincs (nem lehet) feloldozás sem. Ez a tragédia örök.
Hajnóczy mániákus munkáját szemlélni e tragédia közepette – általánosságban is, és különösen az utólagosan kényszerű műhelymunkafényt árasztó három irodalmi záródarab szenvedést hordozó, direkt kiszólásaiban –: szívszorító. Erről ez az egy szó talán elég is.
Más. A szerkesztésről és szöveggondozásról. Nagy Tamás munkája a szöveg ívét és megindokolt, kényszerű betoldásait és kiegészítéseit tekintve szerintem ihletett. [Különösen jól ülnek választott helyükön a Hajnóczy által csak összegyűjtött, de általa a félkész eredetibe még be nem illesztett, dőlt betűs részek; és különösen szép az az implicite fentebb már említett megoldás, ahogy az életmű eleddig ismeretlen, félig-meddig apokrif darabjai egyfajta „irodalmi farokként” az egész végére vannak helyezve.] Nem szeretném ugyanakkor elhallgatni azt sem, hogy ebben a szerkesztői ihletettségben nevezett személy szerintem „illetlenül nagy zajt csapva fürdőzik”. Nem gondolom például, hogy az előszó műmagyarázó szándéka terjedelmileg és tartalmilag indokolható lenne. (Sőt, nem gondolom, hogy bárhogy is indokolható: nem gondolom ugyanis, hogy az ilyenkor kötelező keletkezéstörténeti ismertetőn, szöveggondozási indoklásokon és az obligát köszönetnyilvánításon túl bármit is ildomos lenne még a dologhoz hozzáfűzni.) Abban meg egyenesen biztos vagyok, hogy a könyv dicsfényében állva az ominózus előszót nem illik a könyv szempontjából irreleváns allúziókkal (Petri! Danilo K.! Ez mégis mi a wadöfakk!?) teletűzdelni, sőt, ezen előszót végjegyzetekkel ellátni, számszerűleg ráadásul majdnem olyan mértékben (!), mint a teljes Hajnóczy-riportot és ahhoz kapcsolódó szövegeket. [Számfetisisztáknak: 28-32!] Ez már-már nárcizmus, és mint ilyen, elég taszító. [Hogy a jegyzetekről úgy en bloc ne is beszéljek, mert bár érezhetően valami eszményi és jó szándékú precizitással vannak megírva, de azt újfent csak nem gondolom, hogy például Inta több száz évre visszamenő (!) helyrajzának bármilyen relevanciája lenne a szöveg egésze szempontjából. És akad még egy-két ilyen.]
Többet mondani nem tudok. Aki ide keveredett, az gondolom az olvasással kapcsolatos biztatásra sem szorul. Ne is tegye!
