Howard ​Phillips Lovecraft összes művei II. 92% 207 csillagozás

…és a kecskefejők fenyegetően csattogtak, amikor a kezembe vettem ezt az ódon, varázslatos kötetet. És a szívem már az első sorok olvasása után érezte, eme borzongásokkal teli könyv lesz a végzetem, az első számú kedvencemmé vált azon nyomban. Akkora utazáson vagyok túl, hogy végtagjaim is belefáradtak, sajognak és kong az ürességtől a gyomrom is. Fel és le rugaszkodtam az álmok óceánjaiban, rettegtem a saját árnyékomtól is, mely hol előbújt, hol elrejtezett valahol az ágy alatt…És az írásokat maga a Mester zárta le a tanulmányaival, melyekbe kifejtette véleményét erről az átkozott gondterhes világról, melyből Ő is oly annyira szeretett volna szabadulni, akárcsak én is. Fel hát, rajta hát Testvérem, induljunk! Már nyílnak a kapuk…Könyörögj bebocsáttatásért…!!

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/03/howard-phi…

Az első kötethez képest a második jelentősen terjedelmesebb. Szerencse, hogy novellát reggel és este olvasok csak, még, illetve már az ágyban, így kevesebb gondot okozott, hogy hogyan is tartsak egy ekkora könyvet, főleg hónapokon keresztül.

Szokásomhoz híven novelláról novellára haladtam, a hosszabbakat pedig részegységenként olvastam, már ha voltak ilyenek. Borítékolható volt, hogy nem jutok hamar a végére, de végül a nagyobb terjedelem dacára hamarabb végigolvastam, mint az első kötetet. Ez annak is köszönhető, hogy tudatosan ügyeltem arra, hogy a reggeli és az esti novella közül legalább az egyik minden nap meglegyen.

Tudtam már, hogy milyen stílusra számítsak, és kevésbé is viselte meg az agyamat a terjengősség. Ennek még az is oka lehet, hogy a második kötetbe gyűjtött művek sokkal jobban elnyerték a tetszésemet az elsőben összeszedetteknél. Ez nemcsak a novellákra igaz, hanem az utolsó részben felsorakoztatott irodalmi tanulmányokra is.

A novellák közül a kedvencek a Nyarlathotep, A lesben álló rettenet, a Rémület Dunwich-ben, a Pickman modellje, a Vén Bogaras és a Harry Houdini: A fáraók börtönében lettek. Ezeknél mind a cselekmény, mind a hangulat jobban magával tudott ragadni. Főként a Rémület Dunwich-ben idézte emlékeimbe a nemrég felfedezett Arkham Horror társasjátékot; Lovecraft világát én most már mindig ezzel fogom párhuzamba vonni. A Vén Bogaras pedig természetesen azért, mert Poe.
A tanulmányok közül pedig a Természetfeletti rettenet az irodalomban tetszett a legjobban. Egyértelműen olyan érzésem volt, hogy ez ugyanaz volt Lovecraft jelenében, mint amit Stephen King Danse Macabre-ja jelent nekünk. Mintha az említett mű egy elődjét olvastam volna, valamit, amihez King is visszanyúlt, amikor a saját hasonló témájú értekezését írta.

Kevés olyan írás volt ebben a kötetben, amellyel különösebb bajom volt, az egyik ilyen viszont egyértelműen az Álmok a boszorkányházban. Vagy az én hangulatom nem volt hozzá megfelelő, vagy túlságosan időben szétszabdalva olvastam, esetleg bármi más indokból, de ez nem tudott elkapni. Valószínűleg neki kellene futni még egyszer, amikor rendesen van rá időm; lehetségesnek tartom, hogy megváltozna a véleményem. A Juan Romero átalakulásával pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, máig nem tudom hova tenni, hogy az mi volt.

Mindent összevetve, a második kötet olvasása után egyértelműen ki tudom mondani: én szeretem Lovecraftot! Nagy köszönet tehát mindenkinek a biztatásért, igazatok volt.

Erre a kötetre „érett be” a viszonyom az íróval, mondhatni megszoktam a stílust, asszimilálódtam. Ebben kulcsszerepet játszott az olvasási módszer, szépen beosztottam napi 1-2 novellára, nem egyben akartam ledarálni, és ez jelentette a különbséget, és orvosolta szinte minden panaszom, ami az első kötet olvasásakor felmerült. Illetve a tény, hogy ebben a kötetben nincsenek nagyobb terjedelmű írások. Meggyőződésem, hogy Lovecraft „mágiája” az 5-50 oldalas terjedelemben működőképes leginkább.
Számomra legalábbis ez így volt optimális, ha egyben olvastam volna, akkor valószínűleg egy csillaggal kevesebb, így viszont megy a kedvencek közé…
A Prózaköltemények közül nem fogott meg igazán egyik sem, ezek töredékes képeket, víziókat ébresztettek bennem, ráhangolódásnak abszolút megfelelt.
A kötet gerincét alkotó két novellacsokor, az Új-Anglia: erdők és barlangok illetve Új-Anglia: utcák és házak adták számomra a könyv savát-borsát. Az előbbi áll hozzám közelebb hangulatban a vidéki miliő miatt, innen a kedvenceim a Suttogás a sötétben, a Szín az űrből, illetve a Rémület Dunwichben c. kiváló történetek voltak, melyekben tökéletes arányban keveredik a „vidéki” horror hangulata az ismeretlentől, megmagyarázhatatlantól való félelemmel, és olyan ördögien beteg atmoszférát eredményez, hogy hetekig tudnék olvasni ilyen történeteket.
Sokáig úgy éreztem, hogy magasan ez lesz a kedvenc fejezetem, de az Új-Anglia: utcák és házak történetei a végére igencsak felzárkóztak, és szorossá tették a versenyt. A városi hangulat számomra kevésbé szimpatikus, de el kell ismernem, hogy jóval nagyobb mozgásteret biztosít a rémségek megalkotásához. Az Álmok a boszorkányházban (talán a kötet legerősebb novellája), a Red Hook , a Pickman modellje vagy a A sötétség lakója mind-mind rendkívül erősek hangulatban, és egyedi módon vegyítik a rém- és detektívtörténetek eszköztárát a fantasztikus és okkult elemekkel. Az eredmény garantálja, hogy az olvasó többé ne akarjon éjjel egyedül sétálni az utcán, vagy egyedül belépni pincékbe és földalatti helyiségekbe.
Ha a Prózakölteményekre azt mondtam, hogy kiváló bevezető volt a kötethez, akkor a három írást felölelő Antik regékre nyugodt szívvel mondhatom, hogy megfelelő „epilógus” a könyvhöz (annak ellenére, hogy még nem járunk a végén), különösen az utolsó, Hüpnosz c. történet fogott meg, mely a szokásos színvonalon tálalja a lovecrafti hangulatot, de emellett a csattanó is remek.
Szerepel még Egy álnéven írt történet: Harry Houdini: A fáraók börtönében a kötetben, ebben az egyiptomi szálat is elvarrja a szerző (amelyet eddig esetleg hiányolhatott a szemfüles olvasó). Maga a történet hangulatos, de szerintem nem fér be a legjobbak közé.
A kötet záró fejezetét adó irodalmi tanulmányok időnként picit unalmasnak hathatnak, de rengeteg érdekességet megtudhatunk belőlük, számomra például meglepő volt a szerző konzervatív viszonyulása a formabontó, kísérletező költészethez. Ugyanakkor fontos adalékot nyújtanak ezek az írások a szerző motivációinak megértéséhez, betekintést nyerhetünk a munkamódszerébe, illetve megismerhetjük az őt inspiráló szerzőket, hatásokat. Tulajdonképpen azáltal, hogy megértettem, milyen fontos Lovecraft esetében a hangulat megfelelő megteremtése és ábrázolása, egyfajta választ kaptam arra, hogy miért is tetszettek nekem ezek a novellák, hiszen magam is hangulatember vagyok.
A legnagyobb lélegzetű, Természetfeletti rettenet az irodalomban c. tanulmány egyúttal egy történelmi áttekintés a rémtörténetek fejlődéséről, nagyon hasznosnak és informatívnak találtam, biztos, hogy fel fogom még csapni, ha olvasnivalót keresek ebben a témában.
Mint ahogy a többi történetet is, hiszen ez a könyv tökéletes kikristályosodása az író által előszeretettel emlegetett megfoghatatlan, „kozmikus félelemnek”, egyedi stílusa pedig a rácsodálkozás mellett amolyan morbid ámulatot vált ki belőlem folyamatosan, amit újra ás újra át akarok élni…

Ez a rész, ha lehetséges még jobb volt, mint az előző.
Az előző könyvbe inkább sci-fi felé elhajló írások kerültek, ebbe viszont az igazi borzongató, rémisztő történetek és helyszínek jutottak.
Aminek nagyon is örültem! A könyv elején a több kis prózaköltemény jó volt, csak nagyon rövid, pedig mindegyikről szívesen olvastam volna többet!
Az utána következő történetek sem voltak túl bő lére eresztve. Viszont mindet átjárja az az iszonyat, ami miatt Lovecrfatot kedveljük és amitől az ember néha kiles a könyv lapjai közül, és körbekémlel, hogy „ugye még mindig egyedül vagyok a szobában?!” :)
A könyv vége annyira engem nem fogott meg a műkedvelő irodalmárral. Azt akár hanyagolni is lehetett volna.

Ezek a féltéglák óhatatlanul összegyűjtik és dokumentálják a remekművek mellett a reszlit is, az alkotói életmű potyadékát. Lovecraftra pedig, a nagy érdeklődés okán, különösen igaz, hogy legeldugottabb fiókjainak legmélyét is feltúrták már „újdonságok” után kutatva. Ezek azonban többnyire nem véletlenül nem váltak világhírűvé. Ebben a kötetben ott van néhány időtlen klasszikus, amit féltőn óvó szerkesztői kezek a középszerű irományok vattarétegébe csomagoltak, nehogy egy is összetörjön, megrepedjen. Az élmény azonban ebben a mennyiségben bénítóan önismétlő és redundáns. Üdítő az utolsó rész naiv bája, a „műkedvelő irodalmár” kissé poros csetlés-botlása.

Lovecrafttal való ismerkedésemet ezzel a kötettel kezdtem (ezt tudtam megszerezni könyvtárból), de egyáltalán nem okozott csalódást. Régóta tervben volt, hogy olvassak az írótól valamit, mert nagyon kíváncsi voltam a borzongató, egyedi világának történeteire.
Már az első három álom-hold motívumot megjelenítő kis története meggyőzött, hogy Lovecfraft nekem való. Beszippantott az általa teremtett világ és démoni, másvilági lények bizarr alakjai. A rövidebb történetei borzongatóbbak voltak, a hosszabbaknál viszont jobban el tudtam merülni ebben a kísérteties, de hangulatos világban.
Nem tudnék kedvenc történetet mondani, de ami utána is sokáig velem maradt az a Suttogás a sötétben és A kép a házban.
A tanulmányainak olvasásával félretesszük a borzongást, és a műkedvelő Lovecrafttal ismerkedünk tovább, kissé száraz,de voltak benne érdekes, élvezhető írások.
Összességében nagyon élveztem a kötetet olvasni, tervezem a másik két gyűjteményt is a jövőben kézbe venni.

Erősebbnek éreztem az első kötetnél, valahogy jobban megtaláltak az ebben szereplő novellák. Úgy érzem, Lovecraftnak jobban állnak a rövidebb történetek, nem nyújtja el túlságosan a borzongatást, a cselekményt, így igazán borsózni tud az ember háta.
A fél csillag levonás a tanulmányai miatt van. Igen, elolvastam őket, sajnos be is lassított és elveszett a korábbi novellák íze. Le a kalappal előtte, egy lángelme volt (és meglehetősen kritikus is, de talán mondhatjuk, hogy joggal), és behatóan ismerte kora irodalmát. Sajnos azonban számomra annyira nem illeszkedett a kötet többi részéhez, hogy ugyan mikor hangulatban voltam, szívesen olvastam az értekezéseit, de amúgy meg zavarta az összképet. Jobb lett volna, ha az ilyen jellegű írásait külön kötetben adják közre. Legalább megtanultam, hogy legközelebb nem kell azokat is elolvasnom, a kíváncsiságomat már kielégítettem. Maradok a jó kis borzongatásnál. :)

Egy remete természetrajza.

A trilógia második kötetére sikerült olyan novellákat. kurta regényeket összeválogatni, melyek saját értékük mellett kiváló képet festenek magáról a korról, melyben Lovecraft élt, alkotott, és mi úgy megihlette.
Tagadhatatlan, hogy New-England Amerikai léptékkel mérve ősi vidékei közel állnak az íróhoz, apró városkái, völgyei, egymásra rakódó, egymásból képletesen és szó szerint táplálkozó korszakai, roskatag tanyaházai, melyekben nemzedékek nőttek fel részeleges, vagy teljes elszigeteltségben, folytatva az ősi hagyományokat, imádva a maguk torz isteneit. Műveinek visszatérő alakja a magányos tudós, a remete, amilyen Lovecraft maga is volt, ki hihetetlen és borzalmas felfedezések sorát teszi és örökíti meg naplójában, beszámolójában, buzgón fohászkodva hallgatóságához/olvasóihoz, hogy higgyenek neki, mert az úgy volt és nem másként.
A kötetnek hála New England, hangozzon bármilyen sután is, egyfajta tolkieni szintre emelkedik, lassan csordogáló valóságával sötét erdőivel, azok árnyékában megbúvó otthonaival. Az, hogy annak lakói hobbitok, vagy orkok, már az olvasó dönti el.
Külön kiemelném azt, hogy ebből a könyvből kiderült, hogy Lovecraft és Howard nemcsak kortársak voltak, kik hatottak egymásra – és talán egy világban is alkottak, de abban is egyeztek, hogy míg a remete életet élő Lovecraft sikeresen formázta meg magáról a karaktereit, Howard talán éppen magáról mintázta a gleccserkék szemű, hatalmas Kimmériait.

nagyon sokáig nem találkoztam lovecraft munkáival, és ennek őszintén örülök. azt hiszem el kellett telnie sok-sok évnek, hogy értékelni tudjam ezeket a csodálatos, egyedi zamatú meséket. az ember végig pontosan tudja, hogy mennyire irreális, bizarr történeteket olvas, ez a beleélést egy egészen más síkkal helyettesíti, egyfajta kényelmes komforttal, amiben önmagát figyeli, miközben elmerülhet az eképpen „semlegesített” fantáziavilágban. annyira egyedi hangulat, annyira utánozhatatlan stílus jellemzi a mestert, (talán az áthidalhatatlan korszakok sóhaja ez) hogy nincs is értelme mai szemmel, mai elvárásokkal közelíteni az írásokhoz.
sőt, odáig megyek, hogy csak és kizárólag egyfajta alázatos elfogadással, teljes nyitottsággal szabad kezelni, készen állni annak elfogadására, hogy bármikor bármi megtörténhet.
bevallom személy szerint nekem az álombeli kalandozások tetszettek a legjobban, az a szabadság, és a fantáziának az a merész szárnyalása egyszerűen fantasztikus. de persze a „földhözragadtabb” novelláknak, történeteknek is megvan a maga egyedi atmoszférája.
tipikusan azok a könyvek, amelyeket az ember egy kellemes vacsora után leemel a polcról, és elmerül benne, miközben odakinn esik az eső, vagy a hó, esetleg tombol a vihar. (ez az értékelés úgy általában mindhárom „összes művei” kötetre igaz)

Alapmű.