Holdárnyékban 89% 97 csillagozás

Ez volt az első kötetem H. P. Lovecrafttól, amit olvastam, még a Valhallás időszakban, középiskolásként. Imádtam a hangulatát, az ismeretlennel, sejtelmességgel való borzongatást. Most is nagyon jó volt őket újraolvasni, bár kevésbé tűntek ijesztőnek, némelyiket unalmasnak találtam, de elismerem, hogy összességében igen jó válogatás, amire a remek borító is ráerősít.

Árnyék Innsmouth felett ★★★☆☆
Klasszikus halemberes kisregény, mai szemmel kevésbé találtam érdekesnek, de első olvasása emlékezetes volt: a kidülledt szemű, puffadt arcok sokáig megmagyarázhatatlan viszolygást váltottak ki. :)
Jelentősége abban áll, hogy ez volt a szerző első könyve (tehát nem magazinban közölték le a történetet), és az egyetlen, ami még életében megjelent. Az egészet áthatja az idegenektől való rettegés és öngyűlölet, ami a szerzőt mételyezte és lelki szenvedéseinek mélypontján vetette papírra, többször elutasították, szakmai kudarcokat élt meg, nem is akarta megjelentetni, végül egy íróismerőse (August Derleth) a tudta nélkül vitte a kiadóhoz, és nagy sikere lett.

Randolph Carter vallomása ★★★★★★
Az ilyen történeteket tartom igazi HPL élménynek! A szereplők találkozása a földöntúli rettenettel, oda mennek, ahova nem lenne muszáj, oda merészkednek, ahova nem lenne szabad. Nincs kimondva semmi ténylegesen, nincs pontos leírás a félelem tárgyáról. Csak neszek és sejtések foszlányai, amelyek arra késztetnek, hogy odagondolj valamit, és ezzel a saját történeteddé, élményeddé váljon a jelenet. Kiváló! Carter felbukkan más írásaiban is, mondhatni, garancia a sikerre.

A megnevezhetetlen ★★★★★★
Ez is egy Carter-történet, hasonlóan kedvenc lett. Egy olyan lény áll a középpontjában, aminek jelenlétét lehetetlen szokványos érzékszervekkel észlelni, felfoghatatlan és így leírhatatlan – főleg olyasvalaki számára, aki tagadja a természetfölötti létezését, igyekszik logikusan gondolkodni egy olyan világban, olyan erők előtt, ahonnan a józan ész alattomban visszavonulót fúj.

A dolog a küszöbön ★★★★★
Bradbury is írt hasonló címmel, hasonlóan a téboly és rettegés elegyét használta a hangulathoz, de egész másképp, mint Lovecraft. Itt egy zavarodott és nyugtalan lélek általi megszállás vezet gyilkosságokhoz és a hatalom, irányítás témáját boncolgatja, Bradbury pedig egy szörnyű apa-gyermek kapcsolat mentén dolgozott. Ez is remek darabja a kötetnek.

Az ünnep ★★★★★
Ez is egy klasszikus HPL-elemeket alkalmazó darab (Necronomicon, Chtulhu-szekta), egészen rövid, ám hangulatilag sokkal érdekesebbnek találtam, mint az Innsmouth-t.

A Szörnyű Öregember ★★★★☆
Az előző novella helyszínén játszódik ez is, egy vagyonos hírében álló hajóskapitány házába törnek be, ám kincsek helyett halálos szörnyűségre lelnek. Egyszerű, de jópofa volt.

A lesben álló rettenet ★★★★★
A főszereplő társaival felkerekedik, hogy levadásszanak egy birtokon kísértő árnyat, de végül egyedül kénytelen szembenézni a rémmel és a hely sötét múltjával. Hangulatos horror.

A kép a házban ★★★☆☆
Zavaros és még csak félelmetesnek sem bizonyult. A szövegét leszámítva kevésbé találtam benne értéket, az viszont kitűnő.

Red Hook ★★☆☆☆
Ez is egyike azon írásoknak, amelyekben Lovecraft zavaros, idegenektől elemi módon rettegő (xenofób) gondolatai uralkodnak, véleményem szerint önigazoló magyarázatokat fogalmazott meg érzéseire. Egy brooklyni rendőrnyomozó a város alatt működő, emberáldozatokkal ősi lényeket imádó kultistákkal száll szembe. Noha a főhős karakterábrázolását értékeltem, az egész nagyon taszító volt.

A Holdárnyékbant, akárcsak oly sok minden mást az utóbbi időben, tulajdonképp egyet csettintve, a hasamra ütve rendeltem be, mert hogy miért ne? Nem vagyok egy különösebb horror-rajongó, természetesen felületesen tudtam valamicskét Chtulhu mítoszáról, gyerekként lenyűgözőnek tartottam a könyvtárban, ehhez a kiadáshoz hasonló, szürke, érdes WC-papírra nyomott nerd-bibliákban fellelt ábrázolásokat, de azért nem ájultam be annyira, hogy cirka tízévesen magamévá tegyem ezeket az írásokat. Mint mondtam, nem vagyok horror-fan, láttam néhány klasszikust, de a műfaj szellemisége, kultúrháttere kimondottan érdekel (erről például már beszéltem itt: https://moly.hu/ertekelesek/2705789), úgyhogy előbb-utóbb végülis elkerülhetetlen volt, hogy Lovecraft és én találkozzunk végre.
És igazából én lepődtem meg a legjobban, de nekem tökre bejött ez az egész!
Az itteni értékelésekből már kiokosítottam magam valamelyest, előre elolvastam egy-két érdekesebb szócikket Lovecraft-oldalakon,és úgy gondoltam, érdemesebb talán ezekkel az Öreg Isteneket még csak áttételesen említő novellákkal kezdeni, mint egyből beugrani a hínáros mélyvízbe.
Igazából nem rettegtem én itt semmitől, ezek a kissé avétos nyelvű, bicegő írások valami sokkal rosszabbat tettek velem, belekergettek egy ilyen émelygő, nyugtalan alapállapotba, amikből aztán nagyon nehéz volt kikászálódni, sőt, egy-két novella esetében azt hiszem, a mai napig nem sikerült, gondolok itt pl. a kezdő, és amúgy az egész kötet vázát adó Árnyék Innsmouth felettre, vagy a kötet végén szép keretet adó Red Hook-ra. Volt, hogy félretettem pár napig, mert éreztem, hogy most egy kicsit elég, de akkor sem nagyon tudtam nem gondolni ezekre az elmebeteg képekkel operáló cukiságokra.
Amitől egy kicsit negatív gellert kapott az élmény, az a kifejezetten sok rasszista felhang volt, ettől az elején még húztam a számat rendesen, de aztán elengedtem, mer' na, mégiscsak százéves dolgokról van szó. Persze akkor sem volt rendben ez a fajta, amúgy hihetetlenül antipatikus megközelítése a dolgoknak, de mivel nem tudok mit csinálni vele, gondoltam, akár megpróbálhatnám leszarni, ami végülis összejött, és lipsi tudatalattim kizárásával már jobban át tudtam magam adni a borzongatásnak. Az aggnak ható, körülményes elbeszélőmódot is relatíve hamar meg tudtam szokni, pedig az amúgy $@!% tud idegesíteni, de itt még valamilyen szinten jót is tett ez a poros nyelvezet ezeknek az elb*szott történeteknek.
Kíváncsian várom, hogy a júniusban érkező zsebkönyv mennyi átfedést mutat majd ennek a gyűjteménynek a tartalomjegyzékével, mert ha keveset, akkor tutira lecsapok rá.
Egy kicsit függőjévé váltam ennek a világnak, időről időre elő fogom venni, ha majd úgy érzem, jó lenne már kicsit megtébolyodni.

Nem tudom, hogy az én készülékemben van-e a hiba, hogy nem bírok mostanában borzongani, de ez is tökéletesen hidegen hagyott, sőt. Első Lovecraft-olvasásom volt, sokat vártam tőle, mert mégiscsak megkerülhetetlen név a fantasztikus és horrorirodalomban, de pont az írásának fantasztikus vagy rémisztő elemeit találtam meglehetősen sablonosnak, unalmasnak, úgy éreztem, szinte mindegyik történetben ugyanazt variálja: valami ép ésszel fel nem fogható, gusztustalan rettenet, aminek a látványára az egyetlen adekvát reakció az azonnali elmebomlás – jó, de én ezt miért higgyem el bemondásra? Oké, hogy a narrátor befosott, de ennek a puszta ténye engem nem tud befosatni. Kevés volt ez így nekem, pedig nem vagyok az a véresszájú horrorrajongó.
Kifejezetten zavart az a vonulat, hogy a történetekben a horrorisztikus fenyegetés többnyire azt jelentette, hogy spoiler. Ezek után abszolút nem vagyok meglepve a Lovecrafttal kapcsolatos kritikákon (http://moly.hu/karcok/613144).
A kiadás minősége.. hát, Valhalla (legjobb, hogy a gerincen és a belívben a fejlécben mindenhol Hovardként szerepel szerencsétlen Howard), a fordítások többnyire jók vagy tűrhetőek (kivéve a Red Hook, de az a sztori nagyon a bögyömben van, úgyhogy lehet, hogy csak szigorúbban olvastam); és hogy valami jót is mondjak, A Szörnyű Öregember pofátlan fricskája és A dolog a küszöbön spoiler sztorija kifejezetten tetszett.

Kingtől szinte már mindent olvastam, ami magyarul megjelent (meg azt is, ami nem), idén felfedeztem Poe-t, Lovecraft-tól viszont eddig nem olvastam semmit. Most pótoltam. Nagyon tetszik a stílusa és a hangulat, amit teremt. Az árnyék Innsmouth felett az idén olvasott novellák (kisregények?) közt a legjobbak mellé került a képzeletbeli toplistámon. :)

Az egyik legjobb Lovecraft válogatás, amit eddig olvastam.
A történetek a klasszikus rémtörténetek receptjei alapján a többnyire E/1-es narrátor egyre tébolyultabb félelmei és irracionális undora által sejtetett borzalmak segítségével próbálja meg felkelteni az olvasóban a rettegést. S talán azért sikeres ez, mert Lovecraft olyan félelmeket fogalmaz meg, amelyek a világban lappangó ismeretlen miatt élednek fel az emberben. A főszereplői sokkoló módon szembesülnek azoknak a félelmeiknek a valós voltával, melyeket a racionális elméjük a képzelgések és mesék birodalmában száműzött.
A novellák olvasása közben gyakran jutott eszembe két dolog: egyrészt, hogy Lovecraft nem kitalált egy világot, hanem benne élt – a saját irracionális félelmeit írta ki magától, talán azért, hogy így szabaduljon tőlük; másrészt, hogy vajon hány mélyreható pszichológiai elemzés születhetett már egy-egy novellájáról.
Azt hiszem a maga korában Lovecraft írásai sokkal hatásosabbak lehettek, mint manapság – habár az is eszembe jutott, hogy egy VH megjárt veteránt Lovecraft szubhumán teremtményei nem csupán könyvben, hanem talán a nyílt utcán sem rémítettek volna meg.
A válogatás elsősorban az elátkozott Innsmouth és az onnan elszármazott teremtmények köré szerveződött, a Nagy Öregek közvetlenül nem jelennek meg benne.
Az első novella, az Árnyék Innsmouth felett Lovecraft talán egyik legerősebb írása. A narráció a jelen és a felidézett közelmúlt között váltogatva viszi az olvasót előre, s bár emiatt sok meglepetést és fordulatot előre lehet tudni, mégis a szöveg olvastatja magát, sőt azért marad némi csavar a történet végére is.
A Randolph Carter vallomása és a Megnevezhetetlen két rövid, kicsit önreflexív darab, melyek középpontjában Lovecraft kedvenc módszere, a sejtetés, a leírhatatlanul rettenetes dolgokra történő hivatkozás áll.
A dolog a küszöbön egy újabb Innsmouth-hoz köthető sztori, melyben egy élettől elzárkózó ember kálváriáján keresztül mutatja be, hogy azért mert valaki paranoid skizofrén, még meglehet, tényleg üldözik is, így hibázik az, aki nem figyel oda rá.
Az ünnep szürreális eszközöket felhasználva festi le a szerző egyik külön bejáratú rémálmát.
A Szörnyű Öregember némileg meglepetés, mert ritka jelenségként megvillan benne Lovecraft humora, és a korabeli krimi novellák kifigurázásaként is fel lehet fogni.
A lesben álló rettenet és a Kép a házban című novellák középpontjában Lovecraft egyik kedvenc félelme, a belterjes, bestiális szintre korcsosult közösség és egyén áll.
A Red Hook leginkább A dolog a küszöbönnel rokonítható írás, amelyben az olvasó egy külső narrátor szemszögéből követheti nyomon egy különc tudós megtébolyodását.

Nem egyszerű erről a könyvről értékelést írni: először is novelláskötetről van szó, másodszor ez volt az első találkozásom Lovecrafttal. Na, nézzük mire jutok.
Bár a novelláskötetek nem a kedvenceim, de azt kell mondanom egy nagyon jól összeállított könyvről van szó. Az Innsmouth-i eseményekről szóló kisregény méltó kezdet, a többi novellában pedig utalást találunk mind erre, mind az előzőekben olvasottakra.
Lovecraft mesterien vegyíti történeteiben a miszticizmussal, a természetfelettivel kapcsolatos kíváncsiságot az egyéni félelmekkel, fóbiákkal. Tetszik, hogy minden szereplője valamilyen szinten elfogadja, sőt hisz a természetfelettiben. Így könnyen azonosulni tud vele az olvasó. Aztán jön a döbbenet, hogy a természetfeletti mélyebb, mint gondoltuk és mint hinni mertünk benne és a főszereplővel együtt merülünk mi olvasók is egyre mélyebbre ebben a világban. Minden történet vége kap egy kis csavart, ami vagy további titkokat lenget meg lőttünk, vagy rávilágít a lényegre.
Én úgy gondolom, hogy Lovecraft leíró stílusa a hosszabb írásokban jobban visszajön. Ha választani kellene, hogy melyik érintett meg a lelkem mélyén, akkor az Árnyék Innsmouth fölött, A megnevezhetetlen, A dolog a küszöbön és A lesben álló rettenet írásokat választanám.
Mint írtam már ez volt az első találkozásom Lovecrafttal, ezért teljesen újdonságként ért a stílusa. Ami nagyon megviselt ebben a kötetben az a folyamatos leíró, elbeszélő mód és az írásokban a párbeszédek hiánya. Lényegesen lassabban haladtam a könyvvel, mint gondoltam. Szoknom kellett a fogalmazás stílusát és folyton félre kellett raknom, mert egy idő után túl soknak, túl töménynek találtam a szöveget. De a könyv nem eresztett és folyton vissza kellett térnem az olvasásához.
Összetett, háttér mondanivalóval és az emberi lélek rejtelmeivel, miszticizmussal teli kötet. Horror rajongóknak és igényes írásokat olvasóknak nagyon ajánlott.

Képtelen vagyok objektív értékelés írására. Egyszerűen nem megy. Lovecraft mindig is a kedvenceim közé fog tartozni. Elfogult vagyok vele, nem tehetek róla.
Igazából nem is biztos, hogy érdemes egy novellát, vagy kötetet kiszúrni az értékelésre. Hiszen a novelláit sok-sok szál köti össze, és végül ezek a novellák összeállnak egy komplex mitológiává. Mégsem ettől lesz azonban felejthetetlen az olvasónak. A rettegés mesterének nem azért tartom, mert kitalálta Cthulhu-t, Dagont, vagy a többi őst. (Bár az Árnyak Innsmouth felett torz hallényei által rám gyakorolt hatást a mai napig nem tudja felülmúlni semmi. A legcsillogóbb hollywood-i szuperprodukció sem.) Igazán zseninek azért tartom, mert az olvasó sokszor egyszerűen nem érti, hogy most akkor miért is áll égnek a hátán a szőr, mikor az író teljesen tárgyilagosan ennyit ad csak a szereplője szájába: Ekkor tudtam, hogy a józan eszem cserben hagyott… a stílusának végig van valami hideg racionális íze, ami az olvasó idegeit borzolja. Barátaim sokat kritizáltak miatta. Gyakran intézték el egy legyintéssel, miszerint csak értéktelen ponyva. Mert hát a horror csak szórakoztat…A tipikus kultúrsznob érv volt Lovecract ellen: mégis mivel újította meg a novellát, mint műfajt? Hát könyörgöm! Mutasson nekem bárki olyan egyedi hangú írót, mint ő! Szórakoztatnak a novellái? Igen… de hogy ennyiben kimerülne az olvasásuk? Kizárt. Ha valaki egyszer belecsöppen a világába, többet nem szabadul.

Azzal a csekély infóval kezdtem neki életem 1. Lovecraft könyvének, hogy ő valami horrorszerűt ír és nem sűrűn használ párbeszédeket.
Na, ugye, ebből még bármi kisülhet – hát nekikezdtem.
Hááát… fura élmény volt, az biztos.
Nekem ezek a történetek eléggé egyformák voltak: mindben jelen volt a megfoghatatlan, kimondhatatlan, leírhatatlan valami, és a mesélő is mindig érzett valami beazonosíthatatlant.
Egyik másik történetre még rá sem hangolódtam már vége volt, máskor meg túlburjánzó leírásokból próbáltam kievickélni.
Két történet azért megmentette a kötetet attól, hogy kevesebb csillagot kapjon.
Az egyik a nyitó darab: Árnyék Innsmouth fölött.
Olvasom, olvasom. A mesélő felváltva undorodik, viszolyog, zsigerből szorong – nem tudni mitől – ahogy átutazik ezen a fura, nem túl sok lakossal büszkélkedő városon – kicsit fárasztó, mi lesz ebből, gyerünk már.
Aztán úgy a történet közepe tájékán azon kaptam magam, hogy én is feszülten figyelgetek és félek, hallgatózom és menekülök. Végül is a horror lényege, hogy megragadja a bennünk lappangó félszt, megijesszen, és ez itt Lovecraft-nak sikerült: nem kell megmutatni, hogy mitől/kitől kell félni, hanem csak érzékeltetni kell (némely részt tényleg nem tanácsos sötétedés után olvasni).
A másik novella címe: A dolog a küszöbön.
Ez a történet némi átfedést mutat az előzővel és szigorúan a másikat kell előbb elolvasni, mert azzal megteremtődik már az a beazonosíthatatlan szorongás csupán Innsmouth megemlítésével: tudod, hogy ennek nem lesz jó vége.
Egy jó kis kerek darabot kapunk: kezd egy jellemábrázolással, amivel megérted, hogy az érzékeny, magányos, befolyásolható ember hogy esik csapdába, viszi, viszi a történetet ködös félelemmel átitatva a szörnyű végig, amit közben enged sejtetni, nem váratlanul csap le rád – és mégis hat, mert futkározik rajtad a hideg.
Summa summárum, meg kellett szokni a stílusát, érződik, hogy a múlt század elején élt (nekem sokszor jutott Poe eszembe olvasás közben). Nem lett a kedvencem, és biztos sok más könyvet fogok elolvasni, mielőtt újra Lovecraft kerül a kezembe, de kétségtelen, hogy sokat hozzátett eddigi könyvélményeimhez.

Ez most nem annyira tetszett… Azért a Randolph Carter vallomása, a Szörnyű Öregember és A kép a házban jó volt. Sötét és izgalmas volt mindhárom. Lovecraftban szeretem, hogy néha semmi konkrétumot nem tudunk meg, de mégis félünk valamitől. Viszont a rengeteg körítés némelyik írásánál nem az igazi. A rövidebb írásait jobban szeretem.

Az Árnyék Innsmouth fölött miatt vettem kézbe, és ez a novella örökre belémég, érzem. A kötet többi darabja kevésbé maradandó, de valamennyit élveztem.