Mivel szeretném August Derleth munkásságát kritikusabb szemmel körüljárni, újraolvastam a kötet címadó kisregényét. Derleth ezt Lovecraft egy rövid vázlata alapján írta – társszerzője már csak a mester korai halála miatt sem nagyon lehetett. De miről lehet ezt felismerni? Feltűnően hosszú, körülményes felvezetéséről – de hasonlóval, ha nem is ilyen mértékben, élt HPL a Suttogás a sötétben c. írásában (amely a klasszikus mi-gókat mutatta be). A háttéruniverzum szokatlanul részletes taglalásáról – de ezt megtaláljuk az Őrület hegyeiben is. Arról, hogy egy pozitív hős bizonyos mértékű sikerrel alkalmazza a mágia eszközeit – ami megtörténik a Charles Dexter Ward esetében. Vagyis szerintem Derleth nagyon is óvatos volt, stílusában nem merészkedett olyan területekre, amelyeken Lovecraft sohasem próbálta ki magát. Az említett Charles Dexter Ward esetéből egyébként elég sok ötletet emelt át, akárcsak a Rémület Dunwichben c. klasszikusból, a Cthulhu hívásából pedig komplett mondatokat ismerhetünk fel a kisregényben. Személy szerint úgy vélem, túlzás volt háromszor, három nézőpontból összefoglalni az eseményeket – más stílusirányzatban érdekes lehetett volna, ahogy a három narrátor mindegyike egyre közelebb jut a valósághoz, de a kozmikus horrornak nem tesz jót ennyi analízis. Maga a történet azonban így is megér mondjuk három és fél Ős Jelet az ötből*.
Ennél érdekesebbnek tartom azt a kérdést, mi történik a kisregényben a Mítosszal? Gyakran érik ugyanis AD-t olyan vádak, hogy eltorzította HPL szellemiségét és egy teljesen más mitológiával helyettesítette az eredetit. Egyik ötlete szerint a Nagy Öregek kapcsolatban állnak a görög őselemekkel (136. oldal) – első ránézésre elég otromba elképzelés, amelynek semmi köze a mítosz-istenek földöntúli mivoltához. De mi van akkor, ha ez szándékos félreértelmezés? A Cthulhu-mítosz összemosása más, történelmi mitológiákkal: szerintem ez akár egészen zseniális gondolat is lehetne, amely csak „mitikusabbá” teszi az egészet. Gondoljunk bele, hogy az egyiptomi mitológiának sincsen egységes, „kanonikus” alakja. A mítoszok szerves eleme a változás, az, hogy egyes változataik nem illenek sallangmentesen egymáshoz. A Necronomiconnak is számos leromlott változata létezik (Kornya Zsolt írt erről egy összefoglaló cikket a Rúna magazinba, az V./2-es számban kezdődik). Lapham doktor erről talán csak rossz helyen tájékozódott. Ez az elképzelés ott bukik meg, hogy a Miscatonic Egyetemen neki éppenséggel az egyik legtökéletesebb példányhoz van hozzáférése. Vagyis Derleth vagy nem végezte el a házi feladatát, vagy szándékosan nyúlt bele egy olyan ponton a Nagy Öregek koncepciójába, ahol ez nem működött.
A következő, és ennél sokkal fontosabb kérdés az istenek két, egymással szemben álló csoportra osztása. HPL-nél vannak a Nagy Öregek: anyagi testben létező, gondolkodó lények, amelyek mentalitása azonban emberileg felfoghatatlan. És vannak a Más (vagy Külső) Istenek: fizikai jelenségek manifesztációi, amelyek (Nyarlathotep kivételével) feltehetőleg egyáltalán nem rendelkeznek semmiféle gondolati sémával, pusztán léteznek. Nem léteznek ellenben a pozitív erőként megjelenő Ősi istenek: bár az Álomföldeken vannak olyan entitások, amelyektől nem teljesen idegen az emberi gondolkodásmód, de ezekről inkább az jön le, hogy gyengébbek a fentieknél, a „valódi” mítosz-isteneknél. Mindehhez képest Derleth jó és gonosz istenei valóban komoly szövegromlást jelentenek, amelyet legfeljebb a szereplők súlyos tájékozatlanságával lehetne magyarázni. De akárcsak az előbb, a Miscatonic Necronomikonnak tulajdonított idézetek (amelyeknek muszáj lenne az eredetihez közel állniuk) ezt az olvasatot értelmetlenné teszik.
Tehát el kell ismerni, Derleth itt súlyosan elcseszte a lovecrafti kozmosz alapvetéseit. Már csak azt kellene eldöntenünk, hogy – amint egyes kritikusok tartják – valóban a derleth-féle értelmezés az uralkodó a mai olvasók körében? Ezt pedig én vitatnám. Most már elég régóta hozzá lehet férni Lovecraft eredeti műveihez, és szerintem nem nagy ördöngösség felismerni, hogy a „jó istenek” ezeknek nem képezik szerves részét. Valóban kellemetlen, hogy Derleth szövegei időnként több információt tartalmaznak, emiatt hajlamosabbak lehetünk belőlük „tájékozódni”, de néhány klasszikus abszolválása (Cthulhu hívása, Rémület Dunwichben, A dolog a küszöbön, Árnyék Innsmouth fölött, Árnyék az időn túlról) elég jól helyreteszi a dolgokat. A legtöbb fantasy szerző, aki kozmikus horror-elemekkel él, mind ezek idegenségét, nem pedig gonoszságát emeli ki, az eredeti változathoz hűen. A popkultúrában sem látok olyan motívumokat, amelyek kifejezetten Derleth-től származnának. (A Nagy Öregek visszatérése, ami neuralgikus pontnak tűnik, például a Cthulhu hívásában is felbukkan.)
* Nem, ezt nem fogom a szokásommá tenni :P