Világok ​harca 176 csillagozás

H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca H. G. Wells: Világok harca

A „Világok harcá”-ban Wells a marslakók és a földi emberek közötti háborút írja le, megalkotva ezzel a műfaj egyik legsikeresebb, hallatlanul izgalmas, végig feszültséggel teli alapművét. E szuggesztív hatású könyvből készült – híres-hírhedt – Orson Welles rádiójáték képes volt igazi tömeghisztériát előidéző pánikhangulatot okozni az Egyesült Államokban. A kötet e rádiójáték teljes szövegét is tartalmazza.

Eredeti mű: H. G. Wells: The War of the Worlds

Eredeti megjelenés éve: 1898

Tartalomjegyzék

>!
122 oldal · ISBN: 9789633988138
>!
Ulpius-ház, Budapest, 2005
252 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637253521 · Fordította: Mikes Lajos
>!
Lazi, Szeged, 1998
196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638585110 · Fordította: Mikes Lajos

4 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 10

Most olvassa 6

Várólistára tette 134

Kívánságlistára tette 72

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
H. G. Wells: Világok harca

Azzal, hogy végre elolvastam ezt a könyvet, az egyik legrégebben a várólistámon lévő* regényt sikerült kivégeznem, és ennek kapcsán elméláztam pár dolgon.
Először is, miért nem olvastam én ezt eddig?
Kézenfekvő a válasz: mert ismertem a történetet – legalábbis a lényegi részeket – a hivatkozásokból, és persze a hírhedt Welles-rádiójáték kapcsán született cikkekből, így aztán valahogy folyton hátracsúszott az olvasási listámon.
A másik dolog, hogy milyen furán konstruktív is az emberi emlékezet.
Olyan régóta virított ez a könyvet a polcomon, hogy időközben meggyőződésemmé vált, hogy valamikor biztos olvastam már. Hiszen tudom is, hogy miről szól.**
A harmadik dolog, amin eltűnődtem, hogy vajon az irodalmi maradandóságot, vagy a (pop)kulturális beágyazódottságot jelzi-e, ha egy könyvet anélkül is ismer az ember, hogy egyébként olvasta volna?
Hajlok rá, hogy az utóbbit. Főleg azután, hogy végre ténylegesen, elejétől végéig elolvastam a regényt.

A Világok harca ugyanis minden tiszteletem mellett nem egy szépirodalmi remekmű. Őszintén szólva, főleg az elején, egy elég unalmas***, és több szempontból is ügyetlen narrációjú írás. Eleve nem túl jó ötlet visszaemlékezésként bemutatni az eseményeket, hiszen ezzel a potenciális feszültség nagy részét kiiktatja az író a szövegből. Ráadásul némileg ötletszerűen nézőpontot is vált néhányszor a szöveg, ami megint csak egy nem túl frappáns megoldás az események több oldalról történő bemutatására. A mesélő pedig – annak ellenére, hogy maga a regény a brit kolonializmus elleni példabeszéd (is) lenne – meglehetősen konzervatív és kissé dölyfös is, szóval az általa leírtak nem hatnak olyan nagyon hitelesnek – és megint csak utalnék a visszaemlékezésre, mint narrációs formára –, ami miatt jogos a kétely az olvasóban, hogy mennyire színezi át a főszereplő az eseményeket és az azokban játszott szerepét.
OK, tudom én, hogy annak idején még ebben a kissé sótlan stílusban**** is sokkoló lehetett a regény egy jóravaló brit polgár számára, de manapság már mások az elvárások.
S én vagyok az első, aki elismeri, hogy a fenti szájhúzogatásom ellenére ez a regény nem csak az SF műfajban számít alapműnek. Abban is az, hogy az elsők között ábrázolta azt a félelmet, ami a modern háborúk előestéjén egyre több emberben kezdett munkálni: azt, hogy ezek a háborúk már a mészárlásról fognak szólni. Hogy a civilizációs máz pillanatok alatt leég az emberekről, és tömegből rövid időn belül csőcselék válik, s az ország bölcs vezetőibe – akik majd megoldanak mindent – vetett vakhit acsargó gyűlöletbe, vagy ami rosszabb, letargiába fordul. A regény igazából abban erős, hogy bemutatja, hiába minden képzelt felsőbbrendűség, a Brit Birodalom polgárai sem különbek azoknál a népeknél, akiket ők hódítottak meg korábban. Holott az arrogáns birodalmi logika szerint minden gyarmati nép nyilvánvalóan alacsonyabb rendű, mint a kolonizáló, hiszen meghódították őket. De vajon mekkora traumát okoz, ha a hódítókat igázzák le?

Az inváziós tematika miatt sok olyan toposz is előkerül, amire később majd találunk persze megrázóbb műveket is, de a „Két nap az élet” reménytelensége már itt felsejlik. Arról nem is beszélve, hogy a túlélők helyzetre adott reakcióit is jól bemutatja a regény. A narrátorral együtt bujkáló tiszteletes önpusztító kétségbeesése, a putneyi-dombi férfi látszólagos céltudatossága, és tényleges tehetetlensége közötti diszkrepancia, vagy a londoni tömeg agyatlan csőcselékké züllése olyan momentumok, amelyek azóta is vissza-visszaköszönnek az inváziós és apokaliptikus művekben. S messze nem csak az SFF zsáneren belül.

* Az én kötetem egy 1990-es kiadású példány, amit valamikor a ’90-es évek elején vásároltam. Még a blokk is benne volt, de olyan régi, amelyen még nem volt dátum, de fillér még igen…
** Ráadásul tényleg van még egy rakásnyi régóta meglévő olvasatlan könyvem, amiről eszembe sem jutna azt gondolni, hogy olvastam, igaz, azok nem ennyire közismert sztorik.
*** spoiler
**** Megjegyzem, a 120 éves magyar fordítás sem tesz sokat azért, hogy kevésbé porosnak érződjön a szöveg. Annyira nem remekmű ez a fordítás, hogy ne lehetne lecserélni egy frissebbre és szabatosabbra.

>!
Oriente P
H. G. Wells: Világok harca

Nyilván tudtam, hogy a tudományos fantasztikum egyik ősregényét olvasom, de messze nem számítottam ilyen jóra. Hát ez izgi volt! És elgondolkodtató! Társadalomkritikával, meghaladott, de érdekfeszítő tudományos elméletekkel, frappáns befejezéssel. Nem mondom hogy nem volt némileg álmosító London agglomerációjának vasúti menetrendszerű ismertetése (már 1898-ban 6 millióan laktak csak a brit fővárosban), de a tájleírások, a pusztítás érzékletes megjelenítése, a narrátor belső vívódásainak részletezése engem teljesen lekötöttek. A kortárs disztópiák elbújhatnak kérem szépen, olyan szemléletes az apokaliptikus pánik, amit Wells megjelenít. A fejvesztett riadalom, ahogy az emberek egymást taposva menekülnek, fosztogatnak, ahogy elpattan a józan ész és elszabadul az eszement káosz. Csak kiégett gépkocsik helyett itt felborult szekerek, csézák, és lócsontvázak szegélyezik a kihalt utakat.
Egy saját korában elképesztően modern, formabontó könyvről van tehát szó, ami idén 119 éves. A könyv lezárásáról pedig az jutott eszembe, hogy a zsáner egyik legjobb kortárs nagyregényében ugyanez az alapötlet fogalmazódik meg, igaz egy ellentétes nézőpontból. spoiler Nagyon intelligens az a relatív látásmód is, ahogy Wells az inváziót sok helyütt elfogulatlanul, a marsiak szemszögéből elemzi.

Zárásként felidézném az egyik kedvenc részemet. A narrátor egy ponton összetalálkozik egy tiszteletessel(!), aki kétségbeesésében eszét veszti a zűrzavarban. „Mik ezek a marsbeliek? ” teszi fel a kérdést. „Mik vagyunk mi?” kérdezi válasz helyett a szerző. Na erről van szó: ilyen egy jó sci-fi.

2 hozzászólás
>!
Serno_au_Barca
H. G. Wells: Világok harca

Támad a Mars (UK)

Jelen értékelésben eltekintenék Wells művének korszakalkotó mivoltának értékelésétől és minden sci-fik nagyapája cimének taglalásától. Ezt úgyis sokan megirták élőttem az értékeléseikben.

Hogyan kezdődik egy brit marsinváziós könyv? Ellentétben az USA-t ért sorozatos támadásoktól itt a hőseink nem menekülnek pánikolva és boltokat fosztogatva, hanem megisszák a délutáni teájukat aztán megnézik a marslakókat. Ebben a századfordulós milliőben nem terjednek, úgy a hirek mint napjainkban. Vidáman korzóznak a londoniak miközben tőlük pár mérföldre már caplatnak a tripodok.
Ami a legjobban tetszett és újszerűen hatott, az a korabeli fegyverarzenál és haditechnika felvonultatása. Nincsenek hőkövető rakéták meg Apache helikopterek csak tábori tarackok és félautomata puskák. A britek leghasznosabb fegyvere a haditengerészetük. Bár nem feltétlenül jó arány az egy dreadnought/tripod a marslakók elleni háborúban.

2 hozzászólás
>!
Spaceman_Spiff P
H. G. Wells: Világok harca

Önmagában, mai szemmel a könyv nem kifejezetten erős darab: szimpla idegeninváziós sztori, még komoly izgulni való sincsen benne…
Na de ez nem egyszerűen egy idegeninváziós történet: ez minden idegeninváziós történetek ősatyja. Így nézve viszont már egészen más a helyzet.
Egyrészt roppant érdekes úgy olvasni a könyvet, hogy tudjuk, itt még nincs meg az emberekben az idegenekkel szembeni félelem, nem tudják, mi jön, szemben velünk, akiknek 100 évnyi előnyünk van ilyen sci-fik terén (még az inváziós SF-ek paródiái is több, mint 60 évesek!) Ezek a szereplők most élik át először azt, amit az irodalomban már rajtuk kívül több ezren. És Wells először kezd el azon töprengeni, milyen lehet egy idegen invázió, mi mozgatja ezeket a lényeket, mit kezdhetnek velük az emberek. Ráadásul nekiáll allegóriaként tekinteni erre az egészre, ami szintén kifejezetten újító dolog.
Másrészt pedig ez még abban a világban játszódik, ahol nem volt első és második világháború. Nem látták még azt a pusztítást, amit az emberiség képes okozni saját magának. Mások a viszonyítási alapok, maga az idegenek inváziója is csupán egy kis területre korlátozódik.
És itt kell megjegyeznem, hogy Wells nem csak az ötletei miatt tudott fennmaradni több, mint száz éven át, hanem mert Wells jó író. Jó stílussal ír, érdekesen, ahol kell, ott képes megteremteni a hangulatot is. Nem a mai értelemben vett irodalmi zseni, de hát akkor még más volt a standard.
Az persze ma már eléggé megmosolyogtató, hogy a nagy tudású marsiakat bacik ölik meg: minden valamire való SF olvasó tudja, hogy szkafander nélkül a kisujjunkat sem dugjuk egy idegen világ atmoszférájába, nem hogy megesszük az ott élő lényeket. Ennek ellenére a marsiak bemutatása kifejezetten élvezetes, Wells mint rendes sci-fi író végiggondolta az ötleteit és persze ahol kellett, ott kicsit maszatolt. De ettől lesz tényleg igazi sc-fi ez a könyv, ami méltó módon vált kiindulópontjává egy egész tematikának.

>!
zamil P
H. G. Wells: Világok harca

Már régóta ki akartam olvasni ezt a könyvet. Nagyon kíváncsi voltam, hogy több mint száz éve, hogy képzelte el Wells az idegenek invázióját.
Le a kalappal, nagyot üthetett a regény a maga idejében, mára már megkopott, de biztos, hogy több sci-fi írót indított el a pályán.
Érdekes volt a két nézőpontból való történet vezetés. A főhős, aki a „frontvonalon” éli meg a dolgokat, és az öccse, aki a menekülők közt. Ez még valóságosabbá tette a regényt. Viszont sajnos itt éreztem a regény nagy hibáját is, hogy ez a két nézőpont nem volt jól elosztva. Többet szerettem volna a frontvonalról tudni, mint az emberek kétségbeeséséről.
Végig a regény olvasása alatt azon gondolkodtam, hogy a tájleírás olyan részletes, hogy Google mapon meg kéne tervezni. Nagy munka lenne, de érdekes is lenne.
Megérte elolvasni, eddig Wellsben nem csalódtam, sokat köszönhet a sci-fi irodalom neki.

18 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth MP
H. G. Wells: Világok harca

Amikor először kézbevettem a Világok harcát, még nem tudtam a környezeti hatásokat kizárva, teljes koncentrációval olvasni. Akkor természetesen unalmas, felületes, avítt írásnak tűnt, de mára sokat változott a helyzet. Rájöttem például, hogy bizonyos keretek között nagyon élvezem a régi korok írói és olvasói által izgalmasnak, félelmetesnek, megrázónak ítélt, ma már vintage szövegeket. Olyan nosztalgikus benyomásokat lehet átélni az ilyen könyvek által, amiket ma élő ember ritkán tapasztalhat csak meg – emellett ezeknek a műveknek rengeteg saját erénye is van. A Világok harca például egy veszettül pontos, találó sci-fi lehetett a maga korában – amikor még nem is létezett a zsáner.

Bizony, mint tudományos-fantasztikum, a regény jobban funkcionál, mint elsőre gondolnánk. Saját korának kérdéseire reagálva több érdekes, a közeljövőben realizálódó jelenséget megjósolt. Nem csak a frontvonalak nélküli, civilt és katonát, csatateret és hátországot nem ismerő totális háborút, hanem ennek új fegyvereit: az ütközeteket uraló, személyzetüket páncélzattal védő spoiler járműveket, a vegyi hadviselést, egy elszólás erejéig a harci repülőgépeket, sőt, az állások mögé ledobott légideszantot oké, azt talán nem. Ugyancsak lenyűgöző, ahogy riportszerűen beszámol a nemzet infrastrukturális, társadalmi, szervezeti rendjének felbomlásáról, kitérve a lassan terjedő hírekre/pletykákra, a médiaspekulációkra, a fejvesztetten menekülő tömeg pszichológiájára, végül a túlélők újjáépítést célzó terveire. Ezzel szoros összefüggésben az apokaliptikus események közben szétforgácsolódó, majd spontán újjászülető emberbaráti összetartás is hangsúlyos téma. A számomra legfontosabb rejtett motívum azonban a tiszteletes szerepeltetése: Wells mintha általa mutatná meg, mennyire reménytelen dolog a vallási tanok betűszerinti betartásával reagálni a modern idők kihívásaira.

Végeredményben tehát a regény széleskörű, makro és mikro léptékben is gondolkodó forgatókönyv egy újfajta katasztrófáról, amit az izgalom kedvéért okozhatnak űrlények, de akár maga az ember is. A valóságban pedig húsz évnek sem kellett eltelnie, hogy mindez, vagy valami hasonló végül tényleg bekövetkezzen – igaz, marslakók nélkül…

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2005
252 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637253521 · Fordította: Mikes Lajos
>!
Dominik_Blasir 
H. G. Wells: Világok harca

Kultúrtörténeti érdekességeket mindig… érdekes olvasni. Nem mindig szórakoztató vagy élvezetes, de legalább egy kicsiny szeletét átélhetjük egy régebbi világnak, más irodalmi előzményekkel, más szokásokkal és társadalmi helyzettel. Ha kellően a korabeli olvasó helyébe képzeljük magunkat, akkor pedig azt is megérthetjük, miért is kelthetett felzúdulást ez a regény.
Történetesen egyébként Wells-t szórakoztató és élvezetes is olvasni: kellemesen összetett és kalandos a cselekmény, kicsit talán túlírt, de azért abszolút fogyasztható a stílusa, figurái pedig egydimenziójuk ellenére is szerethetőek. Nyilván értelmetlen olyasmiről beszélni, hogy mennyire eredeti az ötlete, ugyanakkor láthatóan Wells nem ignorálta a tudományt, ami mindenképpen szimpatikus.
A legerősebb aspektusa szerintem (a deus ex machinaként is felfogható) történeti koncepciójából ered: nagyon hatásosan adja át azt a fajta „kicsinység”-érzetet, amikor az ember ráébred, hogy mennyire apró és mennyire észrevétlen pont az univerzumban – és milyen nagy mértékben a körülményei határozzák meg az életét, melyekre neki az égvilágon semmilyen ráhatása sincs. Maximum szerencséje lehet (bacik!). Ez akkoriban különösen üthetett.
Szóval váratlanul kellemes, nem feltétlenül csak kultúrtörténészeknek ajánlva.

2 hozzászólás
>!
ViraMors P
H. G. Wells: Világok harca

Régi „adósságom” volt az irodalom felé ez az olvasás. Mert függetlenül attól, hogy az inváziós filmek/könyvek nem igazán tekinthetők az én műfajomnak, ez azért mégiscsak alapmű…
Érezhetően majd' 120 éves, ettől függetlenül jó kis könyv ez. Ami kifejezetten tetszett, az az, hogy mennyire határozottan és hatásosan ábrázolta a különböző érzelmeket: a kíváncsiságot, a rémületet, a pánikot, a reményt, a reménytelenséget, a megkönnyebbülést…
Néha viszont kifejezetten soknak éreztem a szenvedést, bár az ilyesmit nálam mindig is könnyű volt túladagolni.
A végső „megoldás” határozottan tetszett, a kötet végén pedig a rádiójáték és a hozzá kapcsolódó beszámolók igazi csemegék.

6 hozzászólás
>!
Orsi_olvas 
H. G. Wells: Világok harca

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel, az értékelésével.

Természetesen fantasztikus szellemi teljesítmény, Well egészen új szintre emelte az inváziós irodalmat. Az idegen fajjal való találkozást ő jeleníti meg először regény formában. Hihetetlen fantáziáról tesz tanúbizonyságot, és a sci-fi alapjait is megteremti ezzel a művével. Űrutazás, hősugár és tripodok – tényleg zseniális fickó lehetett!

Ugyanakkor a szöveggel elég komoly problémáim vannak. Hol túlzottan részletes, már-már dagályos, máshol hiányokat éreztem, elvarratlan szálakat. A legnagyobb baj, hogy a szövegtől, a fogalmazásmódtól, a narrátortól az életkedvem is elment, egyszerűen untam.
Szóval hiába klasszikus, hiába alapmű, hiába a sci-fi ősforrása és eredete, nem tudott teljesen lenyűgözni. Az igazat megvallva többet vártam és kicsit csalódott vagyok.

>!
Sai_home
H. G. Wells: Világok harca

A ma elérhető sci-fi felhozatal mellett talán sokaknak nem lesz „elég” ez a könyv, de ha valaki képes beleképzelni magát az 1900-as évekbe, amikor még nem voltak inváziós történetek és a nagyobb pusztításokat is inkább a természeti katasztrófák végezték (tűzvész, járványok), akkor ez egy nagyon is élvezhető regénnyé válik.
Wells nagyon jól ír, könnyen elképzelhetőek a lények és a ténykedésük, pedig nyilván csak olyan dolgokhoz tudja hasonlítani őket, amik akkoriban már léteztek! A mai íróknak ebből a szempontból sokkal könnyebb dolguk van, hiszen egyrészt sokat fejlődött a világ is, másrészt sokszor elég „ellopni” egy más által kitalált leírást, esetleg filmekben látható motívumokat, amik elég közismertek ahhoz, hogy könnyen használhatók legyenek.
Számomra érdekesség az akkor élet leírása is, bár ez csak „mellékszál”, de mintha nyugodtabb lett volna az élet, legalábbis az emberek bemutatott rétegének az élete.
Akciódús mű, ami bizonyítottan kiállta az idő próbáját.


Népszerű idézetek

>!
Oriente P

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a csillagos tér lelketlen végtelenségén.

217. oldal, Második rész, X. fejezet - Befejezés (Göncöl, 1990)

>!
RKAti P

Ott üldögéltem az asztal mellett, cigarettára gyújtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy elhamarkodottságán, s bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a marsbéliek okoztak. Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodomadárhoz. Ez is úrnak érezte magát a fészkén, s a vadhúsra éhes, kegyetlen hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez: – Agyonvagdaljuk őket holnap a csőrünkkel, kedvesem!

>!
pwz ISP

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Soha sem is volt háború, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

140. oldal (LAZI, 1998)

>!
Csacsifarm

A mi sorsunk is az lett, ami az övéké: leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.

VI. Két hét műve

>!
revelácifa

A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki, hogy a földi életet olyan értelmes lények kísérték beható figyelemmel, akik ugyan halandók, mint az ember, mégis hatalmasabbak; hogy az embereket, akiket lefoglaltak saját ügyeik, olyan gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, múlékony teremtményeket szokás mikroszkópon keresztül.

(első mondat)

>!
MrClee 

De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodómadarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük. Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai, és nincs jogunk panaszkodni a marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.

7-8. oldal

>!
MrClee 

Valóban, ha semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra, hogy szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a mi uralmunk alatt szenvednek.

163. oldal

>!
psn

– Legyen férfi – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzvész sújtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridge-dzsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!

>!
Orsi_olvas 

Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott.

>!
Evione

Soha életében nem volt még távol Angliától, inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát, ismerősök, barátok nélkül és így tovább. Szegény asszony! Úgy látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a marsbeliek szörnyen hasonlíthatnak egymáshoz.

1. rész - A Mars-lakók érkezése - XVII. A villám


Hasonló könyvek címkék alapján

David Mitchell: Felhőatlasz
Mary Shelley: Frankenstein
George Orwell: 1984
John Wyndham: A triffidek napja
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia
John Wyndham: Chocky
John Wyndham: Szemünk fényei
Aldous Huxley: Szép új világ
M. R. Carey: Kiéhezettek
Alastair Reynolds: Napok háza