Dr. ​Moreau szigete 85% 304 csillagozás

A Dr. Moreuau szigetét évekig kerülgettem, mígnem az „Alkimista lányának különleges esete” kapcsán kicsit közelebbről megismertem a szereplők egy részét.
Gyors, egyszerű olvasmány volt. A szövegezése engem Charles Darwin: „Egy természettudós utazása a Föld körül”-re emlékeztet, tárgyilagos egyszerű megfigyelésekre épül. Pont emiatt zavaró néha a ködösítés, és misztikum megteremtése a sok sejtelmes utalással.
Ha a történetet lecsupaszítjuk, és csak a körülményeket nézzük hamar felismerjük hogy a Jurassik Parkot a Dr. Moreau ihlette. Még a sziget neve is hasonló, bár a leginkább szembetűnő azonosság az istent játszó, teremtő ember képe.
Dr. Moreau minimum cinikus, de ha túlozni akarnék: élet és halál ura. Tökéletességre törekszik, elhajítja a selejtet, és mindenre van magyarázata. Ráadásul abszolút felsőbbrendű. Ezen tulajdonságai miatt a karaktere jóval túlmutat önmagán, tulajdonképp társadalomkritika is. Az állati vagy épp a tökéletlen életek értéktelensége, és a tudomány, valamint a nagyobb jó eszménye, mint felmentés minden gonoszság alól, teljesen jól értelmezhető társadalmi jelenség. Ahogy az erővel való visszaélés a fenyegetés és a bántalmazás is. Ha az erkölcsi alapokat nézzük borzasztó a könyv. Élveboncolás, állatkísérlet, kegyetlenkedés. Ha a történetet nézzük, izgalmas, jól felépített, gyorsan olvasható. Valódi rémregény, abszolút csúcskategóriás, némiképp hihető, de mégsem túl valós, könnyű belegondolni, átérezni, azonosulni, borzongani.

A tavalyi évet egy Wells kisregény olvasásával kezdtem, úgyhogy úgy gondoltam, hogy stílszerű lesz az évet egy másiknak az olvasásával zárnom.
Egy meglehetősen régi adósságomat tudtam le ezzel az olvasással, mert bár a történetet magát ismertem – a Zórád Ernő által rajzolt képregényt még gyerekként olvastam a Fülesben – de magát a könyvet nem olvastam.
Ez a kisregény tulajdonképpen a Frankenstein mítosz egyik leágazásának tekinthető, és első szinten a tudomány és a tudósok felelősségét feszegeti. Wells az evolúciós elmélet és a progresszív sebészet akkoriban modernnek számító eredményeit gondolta tovább és a címszereplő Dr. Moreau pedig ezek segítségével „javítja fel” a kísérleti állatokat, amelyekből így akik lesznek.
A morális kérdés pedig az, hogy vajon mennyire lehet őket ténylegesen intelligenciával, morális és etika érzékkel bíró lénynek tekinteni, vagy továbbra is egyszerű állatok, amelyeket csak a külső kényszer „civilizál”?
Regényként azt hiszem, hogy talán a legjobban felépített az eddig általam olvasott Wells írások közül: a szereplők egészen árnyaltak és az egymáshoz illetve a teremtményekhez fűződő viszonyuk is differenciált. A cselekmény során pedig többször is éreztem azt a feszültséget, amit pl. az Időgépből nagyon is hiányoltam. A főhős, Edward Pendrick kalandjai sokkal izgalmasabbak, tépelődésével és félelmeivel sokkal jobban együtt lehet érezni, mint Wells korábbi hőseivel.
Ami miatt szerintem nem csak az SFF zsánerben maradandó a regény, az az utolsó fejezet. spoiler

Sajnos az én olvasási élményemet erősen rontotta, a Mikes-féle közel 120 éves fordítás, amit én a DiBookon szereztem be, remélvén hogy a MEK-en ingyenesen hozzáférhető verzióhoz képest legalább a helyesírást és a szerkesztést modernizálták, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem vették rá a fáradtságot…

„A fájdalom nem más, mint beépített orvosi tanácsadónk, amely figyelmeztet és ösztönöz.”

Azt szokták mondani, hogy két féle olvasó létezik: az egyik szereti a klasszikus irodalmat, a másik ódzkodik tőle. Szerintem én valahol a kettő között helyezkedem el, mert bár a könyvtáram szép számban gyarapodott – az elmúlt évekre visszatekintve – ilyen típusú könyvekkel, mégis úgy gondolom, hogy sokkal kevesebbet veszek kézbe, mint szeretném. Ennek nagyon egyszerű oka van, mégpedig az aggódás. Talán hétköznapi dilemmával küzdök és jó érzés lenne, ha mások megerősítenének abban, miszerint szorongásom alapja nem is olyan ritka. Feszengek minden alkalommal, hogy vajon mennyire leszek képes belemerülni az adott kor szellemébe. Vajon a XXI. századi szabad gondolkodásom képes lesz-e egy-egy karakter helyzetét megfelelően megérteni, érzékelni, látni és empátiával fogadni? Nyilván ez felmerülhet a szórakoztató irodalmi szférákban megjelent kötetekre is, de mégis úgy érzem, ott kevésbé vagyok kitéve ennek a negatív előítéletnek.

Mindezt azért vázoltam fel már az elején, mert eme kötet is „áldozatául” esett a fent említett dilemmámnak. Sokáig húztam az olvasását, közel két éve már, hogy polcom lakójává vált, de egészen eddig váratott magára. Most is elsődlegesen egy közös olvasói kihívás alkalmával döntöttem úgy, hogy ezt a kötetet veszem kézbe. Hogy megbántam-e?

Herbert George Wells (1866. szeptember 1 – 1946. augusztus 13) angol szerző, akit a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotói között tartanak számon. Elsődlegesen science fiction stílusban írt könyveiről ismert, de számos más műfajban is alkotott az utókor számára. Nyugati típusú, szocialista nézeteket vallott, amelyeket nyíltan felvállalt a világ előtt, ezért számos regényében találhatunk politikai vagy szociális jellegű utalásokat is.

Az író természetesen nem volt számomra ismeretlen, hiszen valamikor középiskolás koromban: H. G. Wells: A láthatatlan ember című regényét volt szerencsém forgatni. Akkoriban pozitív véleménnyel csuktam be a kötetet, ezért ebből az érzésből merítkezve, már bátrabban merültem el világában.

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete című regénye számos kiadást élt már meg hazánkban is. Az én könyvtáramban a Németh Gyula által illusztrált kiadvány található, amely 2020-ban jelent meg a Cser Kiadó gondozásában. Ennek a kiadásnak nagyon erős és kissé groteszk „díszei” azok az illusztrációk, amelyek a történettel párhuzamosan haladva tárják az kíváncsi olvasó elé magukat. A kiadvány végén található albumot érdemes külön is részletesen szemlére venni, akár úgy is, miközben a történetet olvassuk éppen.

„Az állat lehet vérszomjas és ravasz, de hazugságra csak az ember képes.”

Történetünk főhőse, Edward Prendick egy fiatal természettudós, aki hajótörést szenved. Több napos hánykolódás után, amikor már úgy érzi, hogy csak a halál lehet számára megváltás, nagy „szerencséjére” megmenti egy különös férfi.

Montgomery „szokásos” beszerző útján talál rá Prendick-re, akiben az élet már alig pislákol. A két férfi között kialakuló, kissé torz és bizalmatlan ismeretség egy olyan szigetre vezeti el őket, ahol a halál megváltás és a törvények szigorú betartása az élet kulcsa.

Dr. Moreau egy kissé torz lelkű orvos, aki hosszú évtizedek óta tanulmányozza az állatok világát. Kísérletei által új fajok felfedezésére törekszik, amelynek eredményei a szigeten garázdálkodó furcsa teremtmények. Vajon az embernek mennyi joga van ahhoz, hogy beleszóljon az evolúció körforgásába? Milyen szinten változtatható meg az ösztön, amely születésünktől fogva magunkénak érzünk? És hol a határ, ha ezért a fájdalom és könnyek folyója egyszer kitör medréből?

„Ha tudom, hogy mindez a szenvedés a szomszéd szobában némán megy végbe, így visszagondolva, azt hiszem könnyebben elviseltem volna. Ilyen szánakozás csak akkor tör ránk, amikor a szenvedés hangra talál, és az idegeinket tépi.”

Őszintén szólva ez a regény sokkalta többről szól, mint azt elsőre remélni mertem. Az emberi és állati ösztön párhuzam ennyire éles szemléltetésével igen ritkán találkozom, úgy gondolom. A halál és élet közti vékony határvonal számos szerzőt megihletett már, de a két biológiai kategória közti eltérés és azonosság ebben a kötetben új értelmet nyer magának. Az ember elsődlegesen attól egyéni, hogy egy igazi túlélő évezredek óta. Az állatok és növények pusztulásával, vagy éppen reinkarnálódásával egy örök körforgás részeként fejlődik. Ámbár a tudomány előrehaladás nem egyenlő az ösztön és gondolkozás fejlődésével. Vajon mennyire vagyunk másabbak, mint századokkal élt elődeink és az életünkért való harc esetén, döntéseink feljebb vagy lentebb taszítanak minket a ranglétrán?

„(…) a szellemi berendezés képlékenyebb, mint a testi. Egyre többet tudunk a hipnózis tudományáról, amely azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a régi ösztönöket újakkal válthatjuk fel, átprogramozhatjuk, kicserélhetjük az öröklött beidegződéseket. Az úgynevezett erkölcsi nevelés jórészt az ösztönök mesterséges idomítását és megcsúfolását jelenti, így lesz az önkényeskedésből bátor önfeláldozás, az elfojtott szexualitás pedig vallásos ájtatoskodássá szelídül.”

Bővebben: link

Nagyon régen már olvastam Wells könyvét, de amikor megláttam, hogy újra kiadják és illusztrálva, nem volt kérdés, hogy kell nekem. És nem bántam meg, hogy megvettem, mert egyszerűen gyönyörű. Először a zseniális képeket néztem végig és a könyv végén a galériát. Hátborzongatóan csodálatosak a képek. Köszönet érte Németh Gyulának és a Cser kiadónak. Maga a történet sajnos elég rövid, ezért is a fél csillag levonás, mert kicsit hiányérzetem van. Egy angol természettudós hajótörést szenved és így kerül az őrült tudós, Dr. Moreau szigetére, aki borzalmas kísérleteket hajt végre élőlényeken. Bevallom, én sajnáltam az áldozatait, mert senkinek nincs joga, hogy beavatkozzon a természet rendjébe. Szerintem ennek a könyvnek a mondanivalója most is nagyon időtálló. Nem vagyunk Istenek, csak kis porszemek a természethez képest és nagyon megbánjuk, ha beleavatkozunk a világ rendjébe.

Civilizált ösztönök – avagy hol ér véget az állatember és hol kezdődik az emberállat?

Ugyan megfogadtam, hogy az elmaradt értékeléseimmel sorban fogok haladni, és bepótolok mindent a napokban, de ez a kötet mégis felborított mindent. Egyszerűen muszáj volt kiírnom magamból a hajnali bágyadt madárcsicsergés közben befejezett olvasás után bennem ragadt és egyre örvénylő, kavargó gondolatokat.

A kiadványról
Fényes, luxus fotópapír, súlyos (és nem utolsó sorban hangsúlyos) borító. Pazar! A Cser Kiadó nem spórolt semmit, hogy egy igazán igényes, maradandó darabot alkosson meg, ami aztán hátborzongató dísze lehet a könyvespolcunknak hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. A dizájn tervezőnek ezúton küldök egy virtuális ölelést, mert az ilyen és ehhez hasonló, kiváló minőségű könyvek után mindig olyan érzésem van, hogy nem hogy nem bánom meg a megvásárlásukat, de kvázi nyugtázom, hogy nem lenne az a pénz, amit drágállnék értük.
off

Az illusztrációk
Szóval Németh Gyula az. Manapság az ő nevére érdemes és kell odafigyelni, ha illusztrációkról van szó. Baromi ritkán találkozik ugyanis az ember fia és lánya ennyire igényes és lélegzetelállítóan hatásos vizuális gyönyörűséggel. off
A vegyes technika, amivel Németh Gyula játszik a képeken, az valami pazar. Az emberek comic book szerű rajzai vegyülnek a groteszk, akvarell hatású torzszülöttek velőtrázóan ismerős, mégis idegen képeivel. Mindezt egy hol erősen kontrasztos, hol a fények és árnyékok puha varázsával átitatott dzsungelkörnyezetbe oltotta Németh Gyula… a zseniális illusztrátor.
A képek önmagukban is megállnák a helyüket, annyira aprólékosak és hatásosak, de közben pedig a több mint 120 éves szöveget olykor-olykor egyenesen hátborzongató magasságokba emeli. Az állat-ember kimérák veszedelmes, mégis groteszkül aranyos megjelenítése egyszerre ébreszt az olvasóban zsigeri undort és gyengéd szánalmat a regény eseményeit mintegy elszenvedő teremtmények iránt. Ebben a tekintetben pedig világossá vált számomra, hogy Németh Gyula nem csak úgy passzióból vetette papírra ezeket a gyönyörűségeket, hanem értette, sőt, szerette ezt a történetet. Ehhez még el sem kellett olvasnom a kötet elején elhelyezett bevezetőt spoiler, pusztán a képek alapján nyilvánvaló lehet mindenki számára az a fajta művészi rajongás Wells időtálló története iránt, amit Németh Gyula néhány fénypászmával vagy tagbaszakadt testtartással olyan ámulatba ejtően közvetít az olvasók felé. off
Végeredményben a képek szöveggel való szoros szimbiózisa adja ennek a kiadványnak a páratlan voltát. Sok-sok ilyet szeretnék még magaménak tudni a jövőben! :)
spoiler

A sztori
Maga a történet hozzám is rettenetesen közel áll, mert a kilencvenes években készült film Fairuza Balkkal, Val Kilmerrel és Marlon Brandoval kábé az agyamba égve kísért a mai napig. Noha az adaptáció jócskán eltér az eredeti műtől, a vizuális hatás és a mondanivaló jelentős része ugyanaz.
Mennyire működőképes egy rendszer, ahol azt követelik meg a hatalom gyakorlói, hogy az egyének tagadják meg elemi lényegüket? Meddig tartható fenn a rend, ha azt követeljük a közösségtől, hogy az ösztöneiken uralkodva természetüktől idegen, tanult magatartásminták mentén kényszerüljenek élni?
Moreau hiába hangoztatja, hogy a selejtesnek bélyegzett kísérleti alanyait magukra hagyta és nem érdekli a sorsuk, hiszen közben az általa rögzített “törvények” szigorú betartását kívánja meg a torzaktól. Két lábra és vegetáriánus diétára kényszerít ragadozó géneket is hordozó egyedeket, ergo Moreau azért büntet, ha valamelyikük enged saját természetének. Moreau büntetésnemei között pedig csak egy létezik: a könyörtelen kiirtás erről a világról.
Az egyetlen esély a túlélésre ezen a borzalmas szigeten, ha megtagadod mindazt ami azzá tesz, ami. Akkor is, ha állat… és akkor is, ha ember vagy.
És, te jó ég, ez a történet nem is állatokról szól! Rólunk szól. A civilizációnk hasadékairól írnak a szavak, amik közé durván betüremkednek az ösztöneink. Főleg akkor, ha korlátok elé állítják a közösség tagjait! Főleg a mai világban!

A hajnali felismerés víziói meg egyre csak pörögtek az agyam homályos, még félálomban lebegő zugaiban. Most pedig már csak arra vagyok kiváncsi, vajon mikor marad belőlünk is csupán egy maréknyi fehér lepke.

Addig, amíg nem kezdtem el ilyesmit olvasni, meg voltam győződve róla, hogy én nem szeretem a horror műfaját. Nincs az a pénz, amiért én leülnék egy horrorfilmet megnézni.
Viszont rájöttem, hogy elolvasni nagy élvezettel tudom! Igaz, ezt a klasszikust a wiki elsősorban sci-finek tekinti… Mindegy, nekem akkor is tetszett.

Magam is meglepődtem rajta, hogy ez az őskövület ennyire beszippantott. Először is maga a műfaj, másodszor pedig az, hogy klasszisokkal jobbnak éreztem, mint a hasonló besorolású Lovecraftot, akivel szintén idén kezdtem el megismerkedni.
Az biztos, hogy Oscar Wilde és Edgar Allen Poe után H. G. Wells is felkerülhet nálam a szívesen olvasott/kedvenc klasszikusok listájára.

Nagyon rövid, de annál tanulságosabb történet. Szörnyű volt és mégis jó. Nagyon sajnáltam az állatokat, dühöt is éreztem közben, ilyet nem lenne szabad tennie senkinek se, semmilyen élőlénnyel. Ennek ellenére mégsem tudom azt írni, hogy rossz könyv, mert ahogyan meg van írva, azt nem tudom rosszként jellemezni.

Bevallom, a megannyi filmes feldolgozás ellenére nem ismertem pontosan a sztorit. Annyi rémlett, hogy Dr. Moreau szigetén különös lények élnek, de hogy mifélék, és mi a titkuk, arról sejtelmem se volt. Így aztán hősünkkel, Prendick-kel együtt fedeztem fel én is a szigetet, a bizarr lakóit, és nőtt bennem is egyre jobban a rettegés és az undor Dr. Moreau-t illetően. Mígnem rá kellett döbbennem, hogy bizony rendesen lóvá tettek.
A sziget leírása bámulatos. Wells néhol csak néhány szóval festette le a tájat, mégis magam előtt láttam minden apró részletével. Ahogy pl. leírja a sötétedés perceit miközben hősünk egyedül ragad kint a rejtélyes és ijesztő vadonban, szinte ott bolyongtam Prendick mellett.
Az állatnép és Moreau szerepe újra és újra átértelmeződött a fejemben. A állatnép szenvedett az emberi törvényektől, Moreau pedig istenként állt felettük. Ám ezek a lények sokszor emberibbek voltak az embernél. Vajon mi emberek is ilyen szenvedés árán váltunk emberré? A sok filozófiai és biológiai fejtegetés, az emberi törvények és a velük összeegyeztethetetlen ösztön törvényei miatti állandó belső küzdelem teszi maradandóvá és a mai napig érvényessé ezt a művet, amely komolyan megkérdőjelezi emberi mivoltunk felsőbbrendűségét.
Annyival több ez a mű egy borzongató sci-fi horrornál, olyan sok rétegű, hogy bármelyik aspektust veszem figyelembe az értékelésnél, biztosan kimarad megannyi jelentéstartalom.
Számomra ez a remekmű egy allegorikus teremtéstörténet. Telis-tele van hasonlatokkal, de maga a mű is egy hasonlat.
spoiler
Érdekes számomra, aki nem vagyok vallásos ember, ezt a történetet ilyen szemszögből értelmezni. Félelmetes, mennyire labilis világban élünk, ha civilizáltságunkat csupán vallási, erkölcsi értékek, tradíciók törvényben előírt követése tartja fenn.
Prendick utolsó mondatai pedigspoiler talán nagyobb hatással voltak rám, mint az egész mű.

Wells neve is ott szerepelt azon a képzeletbeli bakancslistán, amelyen a pótolandó klasszikusokat gyűjtöm. Mikor hírét vettem a Dr. Moreau szigete illusztrált kiadása megjelenésének, és elolvastam az első kritikákat, értékeléseket, tudtam, hogy ezzel fogom kezdeni a megismerését az író életművének. Aztán egy ajándékszerző körút során megláttam a Libriben, és egy sima impulzusvásárlás keretében megajándékoztam magamat is.

A kiadás oldalszáma kissé csalóka, meglehetősen kevés idő kellett a könyv elolvasásához, amely a modernebb, 1996-os fordítást használja. A kor angol irodalmát ismerőknek nem meglepő módon messziről indítja a kalandokat, megszellőztetve némileg a Pendrickre váró borzalmakat, hogy aztán szépen komótosan fedje fel a sziget titkát. Dr. Moreau állatokat alakít át emberszerűbbé, és a Törvényt kényszerítve rájuk próbálja őket valamilyen civilizáltabb formában tartani. De mi történik, ha eltűnik az az erő, amely betartatja a Törvényt? A történet egyfajta allegória az emberi társadalomra, amit szintén szabályok tartanak össze, amiket mások tartatnak be. Mi történik, ha eltűnnek ezek az erők, és felbomlanak a társadalmak? Nos, ez már a disztópiák terepe, lásd például A triffidek napját, amely szintén egy angol szerző ízig-vérig angol könyve.

A kiadás szépségét nem lehet elégszer leírni, bárcsak több hasonló jelenne meg a jövőben (avagy Folio Societyt ide nekünk, magyarul, álmodozni ugye szabad?).

2023/104, otthoni polc, 111/260 eddigi értékelés

Sok az értékelés, röviden csak annyit írnék, hogy Wells korai könyve (1896) csupa ellentmondás. Egyrészt ugye szimpla kalandregény, amelyben erősen jelen vannak az igazi (tehát nem öncélú) horrormotívumok. Igen ám, de éppen azért hatásos a horror, mert a regény cselekménye kitűnően szerkesztett, a párbeszédekben pedig – attól függően, mennyire vesszük őket komolyan – tartalmas gondolatokat találhatunk.
Lehetünk problémaérzékenyek a tudomány és a technika fejlődésével kapcsolatban, beszélhetünk a tudós vagy felfedező felelősségéről, az ember helyéről a természetben stb. Vagy profetikus üzenetet is adhatunk a műnek, hiszen sorai pl. napjaink génsebészetéhez is szólhatnak, gondoljunk a nemátalakító műtétekre vagy a génmódosított növényekre etc:
https://moly.hu/idezetek/1875036