A tudományos-fantasztikus regényeiről híres angol író életművének két népszerű darabja A láthatatlan ember (1894) és Az istenek eledele (1904). Wells korlátlan fantáziájának remek terméke a történet Griffinről, a világ legtehetségesebb fizikusáról, aki korát messze meghaladó felfedezése révén azonban nem világhírt vívott ki, hanem a földhözragadt kortársak rettegését és gyűlöletét. Szánalomra és megvetésre egyaránt méltó a Láthatalan Ember, akinek zsenialitása rideg, kíméletlen lélekkel párosul, és útja óhatatlanul tragédiához vezet. Hasonlóan megelőzik korukat a tíz esztendővel későbbi regény, Az istenek eledele óriás gyermekei. Ők már nem magukat rekesztik ki a társadalomból, hanem a törpék társadalma szövetkezik, félelemből, maradiságból, a jobb sorsra érdemes kísérleti emberek ellen. Az istenek eledelének alapgondolata Swift Gulliverjének Liliputban tett utazásra emlékeztet, de a két mű nagy, szemléletbeli különbsége, hogy Guliver helyzete reménytelen, mert a törpék együttes… (tovább)
A láthatatlan ember / Az istenek eledele 42 csillagozás

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion
Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 21
Kívánságlistára tette 13
Kölcsönkérné 1

Kiemelt értékelések


H.G.Wells a tudományos-fantasztikus irodalom képviselője a fülszöveg szerint. Nem is vitatom ezt, mégis úgy érzem a könyv elolvasása után, hogy nem annyira a tudomány maga a lényeg, nem maga a felfedezés – merthát mit is tudunk meg magáról a láthatatlanná válásról, vagy az istenek eledele elkészítéséről? , semmit – inkább a felfedezések következményeiről, emberi kihatásaikról ír. Talán ezzel akar üzenni a tudósok felelősségéről, hogy mennyire fontos, hogy egy felfedezés ne gonosz kezekbe kerüljön (lásd Griffin, aki saját önző céljaihoz használja), vagy nemtörődöm módon, felelőtlenül kerüljön nyilvánosságra, holott a felfedezője pontosan tisztában van következményekkel (pl. Bensington, aki 'eltűnik').
Ezen túlmenően, főleg az istenek eledele nagyon jó társadalom kritikát ad – bármennyire is furcsának hat, mégis, szinte a mai világunkra mutat, kezdve a fogyasztásra ösztönző reklámoktól a politikusok tömegmanipuláló szónoklataiig (szófosásaikig :)).
Nekem mindkettő tetszett, talán az istenek eledele kicsit jobban, mert cselekményesebb, több mindenre kihatóbb és valahogy előremutatóbb, mert míg a láthatatlan embert nem tudtam megkedvelni, csak szánalmat keltett a sorsa, addig az istenek eledele (hogyismondjamcsakhogynelegyenspoiler) fogyasztóiért izgultam, nekik szurkoltam a 'kicsinyes törpék' ellenében.
Tehát nekem többet mondott egyszerű fikciónál.
Szóval most is megállapítottam, mint már annyiszor, hogy érdemes klasszikusokat olvasni. nem véletlen, hogy ezek a művek nem kerültek a süllyesztőbe.


Ezek a több írást tartalmazó könyvek mindig kicsit furák, nehéz hirtelen átrázódni egyik történetből a másikba. Itt is úgy voltam vele.
A láthatatlan ember némileg sunyi és embertársait kihasználó világából, nem is sikerült rögtön váltani az óriások világába, majd figyelni tulajdonképpeni „öntudatra ébredésükre”.
Majd a kezdődő harcokra.
A két „mese” közül nekem Az istenek eledele valahogy jobban tetszett, jobban megvolt a dolgok miértje és hogyanja és jobban is érdekelt az egész.
A láthatatlan ember az inkább csak kis unaloműző érdekességként hatott.
Újfent csak azon tudok csodálkozni, hogy Wells micsoda fantáziával volt megáldva, hogy kitalálta ezt a történetet.


Nem is tudtam, hogy mire számítsak, amikor a kezembe vettem ezt a két regényt. Csak a molyos címkék alapján volt egy kis elképzelésem róla. Mindenképpen elgondolkodtatóak. Mi lenne ha velünk is mindezek megtörténtek volna? Mi lenne, ha tényleg láthatatlanná válhatnánk? Milyen következményei lennének a szociális életünkre nézve és a belső világunkra nézve? Milyen irányban változna a személyiségünk? Láthatatlan hősök lennénk vagy láthatatlan bérgyilkosok? Ami pedig Az istenek eledelét illeti: humoros, vicces, olvastatja magát. Megmutatja milyen kirekesztettnek lenni, milyen kisebbségben élni. Mindenképp olvasásra érdemesek.


Nagyon durva, de még így harmincannemkevés évesen is élveztem! (magam sem gondoltam volna!)


Az utószóval kellett volna kezdeni. Akkor megértettem volna, hogy H. G. Wells úttörő volt a témában, és „ ötletet adott az irodalomnak. ”
A láthatatlan ember nem volt rossz, de Az istenek eledelével szenvedtem. Az utószó nagyon tetszett, azt viszont nem ő írta.


A könyvet a láthatatlan ember miatt vettem meg, mert mindenképp el akartam mar olvasni. Nagyszerű történet, Wellstől megszokott atílusban megírva. Az istenek eledele csak hab a tortán, nagyon örültem ennek a kötetnek, hogy 2 regényt is tartalmaz, mert ugyan nem hallotam még az imént említett műről, felkeltette az érdeklődésem. És nem is kellet csalódnom, eme regény is egy nagyon jól felépített utópikus történet.


Nagyon nagyon nagyon bánom hogy csak 25 évesen olvastam életemben először H.G.Wells-t.
Mindkettő történet csillagos ötös, a Láthatatlan embert egy délután kiolvastam, komolyan olyan volt olvasása mintha képregényt lapozgatnék, könnyed, laza, és átkozottul beleéltem magam…mint ahogy régen pl. a Pókemberes, szupehősös, szupergonoszos, világuralomra törő dr. Fátum képregényekben. (Bocs hogy nem tudom világosabban kifejezni magam) Amúgy képregényes szekciót nem akartok indítani?:))))
Na azt kevés időm maradt utána olvasásra(hülye munka) ugyhogy a „papis” történet kb. fél(!) hónapomba telt mire végignyálaztam. Tökre elfilozofálgattam közben hogy ha majd győznek az óriások, akkor vajon nem-e ugyanolyan társadalmat alakítanak-e ki mint a picik? Én arra jutottam hogy igen.:)
Népszerű idézetek




Nem simerte a fizikai és gazdasági törvényeket, a mennyiségek és a reakciók szabályait, amelyeket az egész emberiség egyhangú szavazata sem tudna megváltoztatni, és amelyeket csak pusztulás árán lehet áthágni. Nem tudta, hogy vannak erkölcsi törvények, amelyeket semmiféle csillogó látszattal, semmiféle ékesszólással nem lehet meghajlítani – vagy ha igen, visszapattannak, és megbosszulják a kísérletet. Redwood biztos volt benne, hogy ez az ember, ha srapneltűzbe kerül, vagy az Ítélet Napja vár rá, elbújik a képviselőház szavazatai mögé.
377. oldal (Istenek eledele)




Letette minden vizsgáját, bevágott minden adatot, de nem volt benne több értelem, mint egy forgatható lexikonállványban.
248. oldal (Istenek eledele)




A parlamentáris eljárásra oly fogékony angolszász szellem ezúttal is megnyilvánult: sokáig vitatkoztak, de döntő lépésre nem tudták elszánni magukat.
37. oldal (Láthatatlan ember)




Amint hátrafordította a fejét, megint más szagok rohanták meg – sör, sajt, rothadt alma és ócska cipők szaga; ez az utóbbi képviselte a „vezérmotívumot” a szagok szimfóniájában, amely az eltűnt Skinner házaspár emlékét hirdette.
232. oldal Istenek eledele




Névtelen levél volt, és én sem árulom el, ki küldte, hiszen az írótól elvárható, hogy regényalakjainak titkait tiszteletben tartsa.
286. oldal, (Az istenek eledele)




Így lesz még sok nemzedéken át. A kicsik akadályozni fogják a nagyokat, és a nagyok elnyomják a kicsiket.
394. oldal (Istenek eledele)




Legyünk nagyobbak. Nőjünk fáradhatatlanul, szüntelenül. Nőjünk fel egészen az Istenig, hogy megértsük, és társai legyünk. Nőjünk olyan magasra, hogy a föld csak zsámoly legyen a lábainknál. Nőjünk, amíg a szellem el nem űzi, meg nem semmisíti a félelmet, és el nem jut egészen odáig!
396. oldal (Istenek eledele)




Torkaszakadtából üvölteni kezdett: – Megállj, gazfickó! – ordította megint, aztán vitézül utánaeredt. Ám alig tett tíz lépést, amikor a lábszára rejtélyes módon beleakadt valamibe, és ettől kezdve nem annyira futott, mint inkább elképesztő sebességgel repülni kezdett a levegőben. Hirtelen egész közelről pillantotta meg a földet. A világ mintha millió örvénylő fényrepeszre tört volna szét, és egy kortárs szavaival szólván, Huxtert „a következő események már cseppet sem érdekelték”.
56. oldal (A láthatatlan ember, 10. fejezet)




De egyelőre még a kis Redwood – az új emberfaj úttörője, az első a csodaszerrel táplált gyermekek közül – gyerekszobája padlóján mászkál, bútorokat tör össze, harap, mint egy ló, és csíp, mint egy harapófogó, és hatalmas hangján csecsemő módjára gügyög, a „mam… mának”, a „dad… dának” meg a rémült „pap… pának”, aki ezt az egész bajt elindította.
Jóindulatú gyerek volt. „Padda jó, jó”, szokta mondani, miközben összetört minden törhetőt. „Padda” az ő nyelvén annyit jelentett, mint Pantagruel (a becézőnév, amelyet apja adott neki).
255. oldal (Az istenek eledele)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Lewis Carroll: Évike Tündérországban 88% ·
Összehasonlítás - Lewis Carroll: Alice a Csodák országában ·
Összehasonlítás - Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé 83% ·
Összehasonlítás - Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde 86% ·
Összehasonlítás - Robert Louis Stevenson: Yekyll doktor csodálatos története ·
Összehasonlítás - Robert Louis Stevenson: Jekyll és Hyde 82% ·
Összehasonlítás - Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete 82% ·
Összehasonlítás - Bram Stoker: Drakula 86% ·
Összehasonlítás - Bram Stoker: Drakula, a vámpír 85% ·
Összehasonlítás - Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei 84% ·
Összehasonlítás