A ​kis ebihal 3 csillagozás

„Csak az ember változik, lesz jóvá, gonosszá, lesz csecsemőből bankár, munkanélküli, hajléktalan.”

Kicsit úgy érzem, hogy eltévelyegtem, ami eme kötetet illeti, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy valami mesét fogok olvasni. Igen, talán naivságomat azzal is magyarázhatom, hogy a borító megtévesztett, de talán nem lennék teljesen őszinte, ugyanis vágytam valószínű mélyen ott belül erre a formációra. Miután megállapítottam tévedésemet, már felengedett bennem egy bizonyos feszültség, és elmerülhettem egy igen csak szokatlan vallomásban.

Győri László szerző munkássága már ismerős volt a számomra, elvégre még 2020-ban volt szerencsém kézbe venni Éjszakai híd című verseskötetét, amely akkor ámulatba ejtett és nem eresztett azóta sem. Polcom egyik büszke tagja, így mikor felismertem a nevét egy nagy mosollyal az arcomon kezdtem olvasni eme cseppnyi kötetet.

A borítóról még annyit írnék, hogy Buzási Viktória munkáját dicséri, ahogy a könyvben elszórtan található illusztrációk is. Nagyon „családias” érzést keltettek mondanom sem kell, de persze ettől még nem lett volna ilyen hatással rám a történet.

Milyen is a boldog és büszke nagyszülő? Teszem fel rögtön a kérdést. Nos, biztosan nem olyan, aki tollat ragad, és áhítatos szöveget formál az unoka születésétől kezdve egészen a gyermek serdülővé válásáig. No már most ez történt, hiszen a szerző minden szeretetét, örömét és büszkeségét papírra vetette. Nagyszülőnek lenni sokszor nehéz feladat, hiszen nem elég szeretni és büszkén mutogatni minden érdeklődő és kevésbé figyelő rokonnak, szomszédnak, ismerősnek az unokáról készült fotókat. Bizony el is kell rontani mindazt, amit a szülők a hétköznapokban tanítottak. Mert ugye a szigorúság nem a nagyszülők dolga, az maradjon meg az utódoknak, akik persze rendre morgolódnak, hogy megint kezdhetnek mindent újra. De ez így van rendjén, hiszen ezt tapasztalták anno a felmenők is, és míg világ a világ valószínű ez a bejáratott folyamat fenn is marad.

„(…) először fogtam föl igazán, hogy nagyapának lenni csakugyan öröm, s ha közben egy-egy rettenetes betegség ér, akkor gyógyír, vígasz. Kirügyezett az ágacska ágacskája, amelyet közönségesen unokának hívnak. Szeretnék valami szebb, jobb nevet találni rá, de hát ennyi a nyelv, nem lehet eltérni tőle, különben senki sem érti, az unoka tehát unoka, nem egyéb. Milliószámra teremnek, és milliószámra lesznek az apákból nagyapák. Nekik írom, hogy tudják: nagyapának lenni jó dolog, a csecsemőknek, hogy tudják, unokának lenni szép küldetés. A nagyanyák se térjenek ki előlem, ezek a följegyzések nekik is szólnak. Merengjenek és nevessenek, ha olyan erdei tisztásra lépnek, ahol bugyogni kezd a jókedv. A csecsemő ugyanis csupa móka, a karjai úgy csapdosnak összevissza, mint egy bohócé, a szeme olyan ravaszkás, hogy sosem tudod, mit olvashatsz ki belőle. Csak mókásan érdemes a kis ebihalról írni; jókedvűen, mert minden íze csupa játék, miközben teljes erővel fúrja előre magát az életbe.”

Bővebben: link

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a blogom. Most ugyan nem képregényt értékelek, de a bejegyzés eredeti helyén van néhány olyan kép a szövegben, amit mindenképpen érdemes megnézned. Például két gyönyörű. kedves, nagyon vidám kép a lényomról és az unokámról. Legszívesebben iderajzolnám egérrel. De nem tudok, ilyet tenni. Ezért neked kellene odafáradnod.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/9999/12/31/gyori_laszlo…

*
Ma érkezett meg a dolgozdámba a Napkút Kiadó új pakkja (Mohabácsi pakkot kapott, hahaha!) az új olvasnivalókkal. Hazahoztam mindet, de ennek a kis könyvecskének még odabent, az utolsó, szemműtétes lakóra várva nekiestem. Az érintettség jogán. Nem az unoka vagyok.

Az alcíme volt az érdekes, a címét már elsőre sem véltem találónak. (Majd mondom, miért.) Az alcíme, ugye, ez: Egy újszülött nagyapa meg egy újszülött unoka feljegyzései.

Annyira jó volt az „újszülött nagyapa” kifejezés, hogy menten érdekelni kezdett, milyen gondolatai is vannak egy ilyennek, mint olyannak.

Mert majdnem vadonatúj nagypapaként nekem is voltak/vannak és nyilván lesznek gondolataim. Arra voltam kíváncsi, vajon összecsengenek-e valamelyest, bármennyire ezek a gondolatok? A gondolataink. Mint minden ember, én sem bánom, ha megerősítésre találok.

(Bár kétségtelenül egyre inkább nincsen rá szükségem: biztosan tudom, hogy semmit sem tudok, így tévedni sem tévedhetek nagyot, ha meg igen, akkor mi van? (Erről meg az jutott eszembe, hogy éppen tegnap üvöltöztem az itthoni triónk két nőtagjával, mert simán ablaküvegnek néztek mindketten egy konfliktushelyzetben, s ha változtatnék, akkor vajon ugyanezt mondanám-e a tévedésről…)

A válasz a kérdésre ambivalens. Is-is, de inkább nem. Ha friss apa lennék, több összecsengés lenne. De ez már a lényeg, ne legyünk már ilyen in medis res!

BOGYÓ ÉS SZAMÓCA
Szóval öt hónapja van egy unokám. Egy gyönyörű kislány, Lili. Aki Bogyó! Istennek hála, teljesen egészséges ő is, az anyja is, és bizony ugyancsak méltányolandó, hogy az apja is.

A helyzetjelentéseket naponta kapom, mi mindent csinál már nagyapó unokája, és mindent nem (vannak bajok az éjszakai alvással; javuló tendenciával). Úgy hetente kétszer találkozunk, mert szerencsére közel van a munkahelyem a lányomék lakásához.

Ha találkozom velük, és Bogyó éppen nem alszik, zaba van, mer' az a kis vaskos combikája nekije, hát nem lehet megállni, na, hát, nagggyon nyamnyam!

Ööö…

Nem vagyok, nem voltam soha gügyögős apuka, soha nem mentem át hülyébe a baráti kör gyerekeinek esetében sem, pedig volt néhány csimota, akit nagyon kedveltem. Főleg P-ék környékén, Regi és Ambrus, akikkel nagyon sok időt töltöttünk együtt. Soha nem gyügyörésztem sem a saját kettőmnek, sem senkiének. Bogyónak sem gügyögök. Csak ennivaló. Na!

A nagypapaságommal kapcsolatban van egy csomó örömöm, félelmem, meglátásom, töprengésem, bizonytalanságom. Mondom csomó mindenem.

Ezekből párat már Bogyó anyjával, a lányommal Szami (mert Szamóca; jóvanna, az első ultrahangon összekvertem a szedret a szamócával, de rajta maradt, mindenki így szólítja). Volt, amit drasztikusan kérdeztem, mert kibukott belőlem a legnagyobb félelmem:
– Ugye, édes lányom, nem lesz belőle hülyepicsa?
Szami csak felvonta a szemöldökét, akkor szokta ezt tenni, ha sérti, amit hall. Nem válaszolt. Illetve úgy, hogy abból tudtam, hanyagolnom kell nagyon ezt a kérdést.
– Miért lenne belőle az?

Volt amit sokkal nyugodtabban kérdeztem tőle.
– Ismersz, tudod, hogyan neveltelek benneteket. Azért alkalomadtán rabolhatom a csemetét magunkhoz?
– Persze, apci, miért ne vihetnéd?
– Hát, mert nem akarnék, nem is tudnék elvtelen, parttalan nagyapó lenni. Lesznek szabályok, meg következmények.
– Hurrá! Én már alig várom, hogy lehessenek!

De számomra a legnagyobb meglepetés az volt, mennyire örültem Bogyó érkezésének, meg az, mennyire nagyon el tudok tőle olvadni. Remélem, ez így is marad!

Nekem két fantasztikus nagypapám volt. A gyerekeimnek sajnos csak egy semmilyen jutott. Az én apám már nem élt, amikor Szami született, pedig Apunak csak néhány évet kellett volna várnia, hogy lássa őt. De az ital fontosabb volt a számára.

Az egyik nagypapám vidám, mulatós ember volt. A másik művésztípus: írt, festett, alkotott. Mindekttővel jó volt együttlenni. Az egyikkel a vidámsága miatt, a másikkal, mert sok mindenre tanított, sakkozni, kártyázni, képzőművészeti albumokat mutogatott, karikatúrákat nézegettünk együtt, ő szoktatott rá a Fülesben megjelent képregények gyűjtésére, szeretetére. Szeretnék olyan nagypapa lenni, hogy Bogyó úgy emlékezhessen majd rám, ahogy én őrájuk.

Azonban az a könnyebbség, hogy csak a nagypapája vagyok, rejt néhány csapdát is. Nem volt közöm például ahhoz, hogyan fogják őt hívni. Természetes, hogy nem volt közöm hozzá, de számomra kicsit… hm, nem fájdalmas… aha, sajnálatos, hogy nem. Nem vagyok teljesen kibékülve a keresztnevével sem: nézz rá, az egész kiscsaj merő ragyogás. A Lili név egyáltalán nem ragyog. Megfelelő közelítésben talán ha: kedves. S némi szomorúság fog el, ha arra gondolok, hogy Bogyó a családunk nevét sem viszi tovább. Persze, tudom én, hogy a gyerek az apja nevét viselje, nincs ezzel baj, csak mégis, picit szomorkásan leszek, ha erre gondolok.

Azzal nincsen semmi bajom, hogy az unokát, ha elfáradtam úgy általában vagy éppen miatta, vissza lehet adni a szüleinek. Abba még nem gondoltam bele, amit Szerelmetesfeleségtársam említett, hogy akár vihetjük magunkkal nyaralni is. Erre a gondolatra első blikkre némi önzés, elkényelmesedett berzengés érkezett: vége lenne a szabadság szabadságának. Ami tény és való, tagadni is kár. De aztán az is eszembe jutott, hogy mikor máskor tölthetnénk hosszabb időt együtt vele? Már ha lesz rá igényünk.

Nem folytatom, bár egy csomó mindent tudnék még írni. Pedig a poronty még csak öt hónapos. De elvégre ez a bejegyzés nem Bogyóról, az anyjáról és rólam szól, hanem Győri László nagypapa-könyvéről.

GYŐRI LÁSZLÓ KICSIT ÁTVÁGJA AZ OLVASÓIT
Több mindennel. Pedig tizenegy könyves szerző, nem kellene ilyet tennie!

[Itt is van ott kép]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/9999/12/31/gyori_laszlo…

Lássuk egyből a könyv címét. Vulgáris leszek, tizennyolc plusszos mondat következik. A könyv címét Győri az unokájára mondta annak közvetlenül a születése után. Namost: amikor az ember ebihal-szerű, az mikor is van? Na? Úgy van, a fogantatás előtt, amikor még nem is ember, csak félember, huszonhárom kromoszómával. Kis $@!%!

Csakhogy a könyvben mindvégig egy negyvenhat kromoszómás képződményról beszélget velünk.

Aztán: Győri nem most lett első ízben nagypapa. Csak most lett olyanja, hogy ír a nagypapa-létről. De ezzel is átvágja az olvasót, mert a nagypapa-létből startolva voltaképpen írt egy könyvet az újszülöttek érkezéséről, meg az ilyen-olyan dolgairól. A nagypapaságról vajmi keveset tudunk meg.

Sietek leszögezni: a könyv nagyon olvastatja magát! Gyakorlatilag egy kicsit a kocsiban ülve olvastam, meg hazafelé, útközben, buszon, egy megállónyi vonatúton (három perc), aztán a tűzhely mellett, a napi utolsó kávét lefőztét várva döbbentem rá, hogy a végére is értem. S kerestem milyen élményt is hagyott bennem. Mert, mondom, olvasni nagyon élvezetes volt.

Olvasás közben végig nagyon vártam, hogy mikor érünk már végre ahhoz a részhez, amit nagyon várok. Mert semmi baj nincsen azzal, hogy olvasok a gyerek mindenféle méreteiről, meg olvasok a névválasztásról, meg olvasok arról, ki szerint kire hasonlít, meg olvasok arról, hogy nem kell neki minden vacak játékott megvenni, amire vágyik, nincsen ezekkel semmi baj. Csakhogy ez egy könyv az újszülött nagypapáról. Az ő feljegyzéseivel teleírva. Nem egy újszülött apukáéval.

[Itt már illusztráció van a könyvből, nekem az is csudára tetszik
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/9999/12/31/gyori_laszlo…

Én, mint valóban újszülött nagypapa, akinek egy darab unokája van, nem mint Győrinek, aki immár háromszoros újszülött nagypapa, az újszülött nagypapaságról akartam olvasni. Nem arról, milyen az, amikor megszületik egy gyerek. Gyerekem már született kettő. Azt tudom, milyen. Nagypapaként vagyok most újszülött, Győri úr, kérem, erről akartam olvasni, ha már ezt ígérte!

Minden élvezetessége ellenére a könyv közepén kapott el egy olyan érzés, amit talán a könyv mérete is indukált, hogy egy olyan kis tréfás kézikönyvecskét olvasok, annak leple alatt, hogy milyenek is az újszülött nagypapák az újszülött érkezéséről. Biztos találkoztál már ilyenekkel, kis könyv a bigyóról, kézikönyv a vicikvacakról, rövid útmutató a hogyishívjákhoz.

Mert az a helyzet, hogy ebben a könyvben sem Laci nagypapa, sem Márton unoka nincsen benne. Én máris egy csomó mindent tudnék Bogyóról mesélni neked, komolyan! (Pedig nagyon sok időt még nem is töltöttünk együtt.) Önmagamról pedig naná, hogy még többet. De ezekben a feljegyzésekben a kézikönyvek általánosságit leltem, nem pedig a személyes történeteket, tanulságokat. Amikből majd én levonom az általánost (vagy nem), de hadd legyen már nagypapa-ahaérzésem, hadd hatódjak meg, hadd legyen úgy, hogy igen, ezt én is pont így, meg olyan is, hogy én ezt így biztos, hogy soha, a büdös életben sem! Csak találkozzunk valahol. Mint nagypapák.

S minden élvezet ellenére ez a találkozás elmaradt. S tartok tőle, hogy mert általánosságokról egy gyerek születése kapcsán újat mondani nem nagyon lehet, olyan lesz ez az olvasmány mint a vattacukor: pillanatnyilag jólesik ugyan, de aztán enni kellene valamit, mert az éhség megmaradt, csak a pillanatnyi élvezet kapott valamit, de semmi igazán tápláló nem jutott a szervezetnek. S annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom.

A KÖNYVECSKE ILLUSZTRÁCIÓI
Egy rossz szavam nem lehet rájuk! De tényleg! Azt sajnáltam, hogy nincsen belőlük több! Az a Buzási Viktória rajzolta őket, aki A zapumai kóbor villamost is. Amit szintén a Napkút Kiadó adott ki. De a hölgy mégsem a Napkút háziszerzője. Persze, ha az is lenne, se lenne baj.

A rajzok kedvesek, találóak, tényleg illusztrálnak, kihangsúlyoznak. Isten tartsa meg a jó szokásukat! Meg a kiadóét (kiadókét), hogy foglalkoztatják a hölgyet!

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!

♥
2022 közepe felé. A múlt héten technikai dolgoka tettem tönkre, céges kocsi ablakának a kitörése, kilenszáz giga film és zene eltüntetése, stb. A héten saját magamat. Hétfőn a napi nyolc óra után hat órát álltam a Groupama Arénában az Iron Maiden koncerten és az előzményeim. Másnapra az itthoni légkondi fázatott meg annyira, hogy lázközeli állapotban szenvedtem végig a munkát és a délután. Csütörtökön hazafelé jövet a Mocsáros-dűlőn átvágva zakóztam egy hatalamasat a sáron elcsúszva: nem ütöttem meg magamat, de a derekam úgy meghúzódott, hogy tegnap úgy mozogtam, akár a hátára fordított büdösbogár. Volt is kétségem, hogy ma tudok-e menni dolgozni, de a tegnapi többszöri lóbalzsamozás jótékonnyá lett. Nagyon nem tünet nélkül, de különösebb őrült fájdalom nélkül sikerült végigcsinálnom a napot. A derekam gyógyulásának a biztos jele volt, hogy visszatért a tegnapelőtti takony, egy félcsomag zsepit telenyomtam.
A hétvége így a pihenős semittevésé, minden szempontból.