A ​hegyi füzet 89% 65 csillagozás

Azt hiszem, ifjú írók százainak az az álma, hogy a semmiről is tudjanak írni vagy hetven-nyolcvan oldalt. De úgy, hogy a semmi felé törekedve egyre közelebb kerüljenek ahhoz a ponthoz, amikor a szöveg már magáról a mindenről szól – itt csap át a mennyiség hiánya minőségbe. Van ebben valami zen. Így született meg ez a kötet a maga "puszta, nyers életével, a csillagok alatt. Irigyeltem.”

Tökéletes könyv spoiler. Végtelenül gazdag, Pilinszky János és Hamvas Béla nyomában a kereszténység és a keleti filozófiák válasza az emberi kiszolgáltatottságra és szorongásra. Minden bekezdése hosszas meditációra szólít, minden mondata tiszta költészet, tiszta, mint a forrásvíz.

Rohanó világunkban nagy szükségünk van időnként egy kis szusszanásra, egy pihenésre, amikor a lelkünk lenyugszik, a szívünk csendesebben ver. Nekem Győrffy Ákos rövidke kötete ezt adta: az író kézen fogott és elvitt magával a Börzsönybe, hogy elgondolkodjak az élet legfontosabb kérdésein. Jólesett a hegyi levegő…

Valószínűleg senkinek sem újdonság, hogy vannak olyan könyvek, amelyek nem a terjedelmüktől, a fizikai méretüktől, hanem a mondanivalójuktól rendkívül súlyosak. Az eleinte egyértelműen költőként induló Győrffy Ákos (főleg a két legutolsó verseskötete, a Nem mozdul és a Havazás Amiens-ben nyerte el tetszésemet) második prózakötete, A hegyi füzet is ilyen.

Története mindössze annyi, hogy a mindvégig névtelenül maradó narrátorunk (akiben nem nehéz felfedezni magát a szerzőt) magányos sétája során egy elhagyatott faházra lel a Börzsönyben, ahová ezután rendszeresen kijár, és ahol rövidebb-hosszabb ideig szemlélődik, gondolkodik egyedül, és ahol gondolatait lejegyzi egy szintén ott talált világoskék fedelű füzetbe. Ezek a gondolatok és kézzel írt jegyzetek alkotják az alig 75 oldalnyi szöveget.

Ha külön-külön nézzük ezeket a rövid feljegyzéseket, akkor olyan, mintha szerkesztetlen és ad hoc módon egymás után pakolt gondolattöredékeket szemlélnénk, de ha összeolvassuk az egészet, akkor hirtelen Győrffy Ákos birkózását látjuk az élet nagy, ősi, sokszor közhelyesnek tűnő és minden bizonnyal megválaszolhatatlan kérdéseivel: kik vagyunk? Miért vagyunk? Miért élünk? Mi az élet? Mi van bennünk? Van-e Isten? Hol a helyünk a világban? És még sorolhatnám.

A hegyi füzet mondanivalója nagyon erősen kötődik a filozófiához, a gondolatisághoz, a hithez és a transzcendenshez (valahol egy keresztény, buddhista, panteista háromszögön belülre helyezném el egy saját helyét nem lelő férfi szemén keresztül láttatva), amit azonban néha-néha megtör egy-egy valódi, az erdőn kívüli életből beszivárgó jelenet, amelyben a hajléktalanokat segítő narrátorunk találkozik a való élet minden mocskával és az ebben vergődő nyomorult alakokkal, akiknek feljegyzett monológjai, megrázó és emlékezetes élettörténet-szilánkjai mindig képesek új lendületet adni a szövegnek, és nem hagyják túlontúl leülni azt.

Bár a lényeg nem ez, nem a 21. századi Budapest életének és lecsúszott alakjainak a bemutatása, hanem hogy ebben a fizikailag egy helyben álló road movie-ban, és az emberi léptékkel szemlélve mindig változatlannak tűnő, külső, börzsönyi tájban ott van a töprengő ember a maga felfedezésre váró belső tájaival, ami épp annyira hasonlít bármelyikünkére, hogy érdemes legyen gondolkodnunk rajta, vele.

Ez a karcsú kötet egyértelműen rétegirodalom (utalások formájában jelen van Pilinszky vagy Hajnóczy, szellemiségében talán Hamvas Béla is), kevesek tudják és kevesek fogják érdemben befogadni ezt a rendkívül sűrű és tömény lírai szöveget (a rövidsége ne tévesszen meg senkit – csak lassan, a leírtakon gondolkodva és az olvasottakat átérezve lehet és érdemes olvasni A hegyi füzetet; a prózaforma is csalóka: ugyanakkora a nyelv ereje és ugyanúgy magas fokon égő költészetet olvasunk, mint eddigi Győrffy kötetek esetében, csak az írásmód más). Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, aki elgondolkodott már azon, hogy mi van belül, mitől ember az ember, és hol a helyünk a világban. Ők valószínűleg érteni és értékelni fogják.

Tudom, hogy mindenki számára a saját revelációi a legfontosabbak, ám ez nem jelenti azt, hogy ezeket feltétlenül ki is kell adni. Sőt. Jobb, ha azok megmaradnak mindenki hegyi füzetében, tekintve, hogy ennek a bizonyosnak még a nyelvezete sem valami lenyűgöző, helyenként egyenesen giccsesnek találtatott. Nálam pontokat – pardon: csillagokat – azzal szerzett, ami egyedül érdekes volt az egészben: a gyerekkori és a hajléktanszállós élmények. Ezeket érdemes volt, a többi túl sok tölteléknek. A sor folytatható lenne az eredetiség hiányával satöbbi. De minek? Legyek én is Győrffy Ákos?

Szép, nyugodalmas és lírai próza hegyi kunyhókban való elmélkedésekhez. Nem volna baj, ha volna belőle egy saját példányom, mert jó volna néha csak úgy hagyni, hogy kinyíljon valahol.
Olyasmi, mint a Tao Te King. Pont mellé raknám a polcomon.

„Tele van az erdő énem levetett burkaival.”
Nem igazán vagyok elvonulós remete típus, de ez a kis kötet mégis kellemes olvasmány volt, egy kicsit olyan, mint egy füveskönyv. Az ilyen kötetek, „pillanatok az időtlenség élményével ajándékoznak meg, akár a gyermekkor előtti emlékek.”
A természetbe való elvonulás és a szegénységben, az elesettségben való megmerítkezés adja a két ellenpólust, amely egy különös egésszé áll össze.
Ebben a műben is előfordul Márai Sándorra való hivatkozás.

Ez egy sétakönyv – ahogy én nevezem őket, egy meditatív írás, az íróban kerengő életérzések manifesztációja. Lehetne fikció is, de valószínűleg nem az, mert ahogy tudni lehet, Győrffy Ákos keretei itt vannak. Valószínűleg, nem tenné bele saját élethelyzetébe más ember gondolatait. Ráadásul ezek a gondolatok nagyon mélyek, őszinték, szépek.
Az elbeszélő talál egy elhagyatott kis házat az erdőben, ahová, ha csak ideje engedi, feljárogat. Jön, lép, sétál. Szavait kilépi magából.
Nekem nagyon ismerős ez az életérzés, sokban hasonlítok a szerzőre, könnyű volt vele éreznem. Ő hajléktalan ellátás, én a gyermekvédelem legsötétebb rétegeiben dolgozom. Én is rengeteget megyek, ahogy az író is. Akárcsak ő, séta közben én is gondolkodom, és sokszor nagyon hasonló dolgokról. Érdekes állapot ez, tényleg. Aki hagyja, hogy gyaloglás közben csak úgy áramoljanak magában a dolgok, nem hallgat zenét, csak lép és lélegzik, megéli a gondolatok szabad mozgását. Ha elég sokáig mész, lassan áttérsz egy meditatív állapotba is. (Ez ugyan már más téma, de biztos meg lehet élni bennük kicsiben az El Camino érzést. Direkt nem a „zarándoklat” szót használtam. )

Nem egy szokványos kötet A hegyi füzet, 80 oldal merengés. Lehet vele nem egyet érteni, gondolkodhatsz te másként is, de érdekes felvetés, hogy vajon a mai ember mikor, és hogy találkozhat a saját gondolataival, érzéseivel. Ha teret engedne mindenki magának, az ő hegyi füzetében mi szerepelne?

Bár szépirodalom ez a kötet, egyértelmű, napló is, meg költői próza is, de mindenképp egy lépés is hátra az anyagi világtól.

Hiánykönyv – a szavak közti csend lenyomata, a bizonyosság tétova leirata. Arról, hogy a semmi a minden, s így, innenfelől megérthetővé válik az érthetetlen.

Szavak az erdő csendjében, gondolatok az emberről, világról, amelyben élünk. Kis költészet, kis filozófia. A Babérligetkönyvre asszociáltam róla, amit, jól látjátok, nem olvastam még, csak belelapozgattam. Szeretni fogom azt is. Érték ez a kicsi könyv.