Péter ​és János 19 csillagozás

Guy de Maupassant: Péter és János Guy de Maupassant: Péter és János

A Péter és János Maupassant egyik legszebb és legmélyebb műve: azzá teszi problematikája, feszült, izgalmas léköre, realitása, világos szerkezete, stílusa, egyszerű, kristálytiszta nyelve.

Eredeti megjelenés éve: 1888

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Regénykönyvtár Révai

>!
Európa, Budapest, 1969
642 oldal · keménytáblás · Fordította: Benedek Marcell, Benyhe János, Illés Endre, Justus Pál, Király György, Pór Judit
>!
Corvina, Budapest, 1958
380 oldal · Fordította: Justus Pál

Enciklopédia 3


Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

SteelCurtain>!
Guy de Maupassant: Péter és János

Egy féltve őrzött titok, mely lassan csaknem az egész család tudomására jut. Megmérgezi, átformálja a kapcsolatokat. A múlt nem hagyja eltemetni magát, együtt kell élni vele. Bele is lehet pusztulni, vagy lelkileg megrokkanni, lassan sorvadozni. Maupassant szépen illusztrálja az egyes családtagok vívódásait. Az anya figurájával azonban nem voltam teljesen elégedett. Tudom, hogy egészen más történelmi korszak, s egészen más erkölcsök uralták akkoriban a világot. Mégis, valahogy eltúlzottnak érzem a reakcióit. Mintha Maupassant ezúttal engedményt tett volna az akkoriban divatos elvárásoknak. Valahogy ez az asszony kilóg a hús-vér szereplők sorából.

2 hozzászólás
mohapapa I>!
Guy de Maupassant: Péter és János

Harmadszor is füllentek. Megint azt hazudom, hogy én EZT a könyvet olvastam.
Pedig még csak a kezemben sem volt ez sem. Mármint konkrétan Maupassant regényének olyan kiadása, amiben egyedül ez a regénye szerepel. Egy olyan kiadás van a birtokomban, azt olvastam, amiben benne van EZ IS. Meg az „Egy asszony élete”, meg a „A Szépfiú”.
Ha a három regény értékelését együtt bocsátom útjára, az egy annyira maratoni szöveg lenne, mint ide Lacháza.
Az olvashatóság érdekében tehát a három regényt három értékelésben küldöm fel a Moly-ra. Ez a harmadik.

*
Erdetileg persze a blogomon jelent meg a szöveg, ahol tagoltabb, ezáltal olvashatóbb. És képesebb.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2022/09/22/guy_de_maupa…

*
PÉTER ÉS JÁNOS
Ahogyan a könyv második regényének az értékelésekor, a bevezetésben is írtam, Maupassant-ról összefoglalva a sorozat első részében írtam. Ami akkor és ott megjelent, nem ismétlem meg a továbbiakban, mert minek?

A sorozat harmadik részében, logikus módon a harmadik regényt veszem górcső alá.

Aminek a magyar címével látatlanban sem vagyok kibékülve. Azért nem, mert az eredeti cím, ugye, Pierre et Jean. Ami ugyanaz, mint a magyar cím, csak franciául. Viszont valahogy piszok fura lefordítva látni. Mert rendben van, hogy Jules Verne az Gyula, Karl May meg Károly, de a sor itt véget is ér. Ők meg azért Gyula és Károly, mert annyira szeretjük őket, hogy adoptáltuk mindkettőt. Ezt bizonyítja fehér holló mivoltuk is. Mert hirtelenjében nem is jut eszembe több, ilyen természetességgel magyarított nevű, külföldi szerző. (Na jó, még Marx és Engels, de őket nem szeretjük, kizárólag ideológiai kötelezőből lettek Károllyá és Frigyessé.)

Viszont a Pierre et Jean még csak nem is annyira szerves részei a magyar tömegek által ismert Maupassant-kánonnak. (A Molyon például összesen heten értékelték, és ebben benne van az összes magyar kiadása, akár önálló kötetben, akár más regénnyel kapcsolt áruként. E kötet másik két regényét egyenként száz feletti értékeléssel illették.) Úgy fest, ezt a verziót csak a fordító Justus Pál preferálta.

Ez volt a Maupassant-regény, aminek száz százalékosan szüzen vágtam neki. Az égvilágon semmit sem tudtam róla.

*
Nem kap semmiféle indokot, magyarázatot: a regény előtt olvashatjuk MAUPASSANT ESSZÉJÉT a realista regényről, mint olyanról. Az esszé elején kapnak egy nagy sallert a kritikusok és az olvasók is. Tegyék helyre magukat, amikor véleményt mondanak egy regényről. Olvasóként például ezt kapom:

„A kritikusok legtöbbje azonban tulajdonképpen csak olvasó, s ennek az az eredménye, hogy majdnem mindig alaptalanul hordanak le, vagy pedig fenntartás nélkül és mértéktelenül dicsérnek bennünket.
Az olvasó, aki a könyvben csakis vele született lelki hajlamainak kielégítését keresi, azt kívánja az írótól, hogy alapvető ízlésének feleljen meg, tehát mindig azt a művet vagy részletet minősíti jelentősnek vagy jól megírtnak, ami megfelel idealista, vidám, sikamlós, szomorú, álmodozó vagy realisztikus képzeletének."

Helyben vagyunk. Innen is tudom tehát, hogy nem kritikát, hanem véleményeket írok.

Maupassant nagyon szellemesen helyre teszi a kritikusokat is, konkrétan a regények kritikájával kapcsolatban. Azt mondja, hogy az a kritikus, aki annyi, de annyi nagyszerű, korszakalkotó regény (sokat fel is sorol) elolvasása után (már ha egyáltalán…) bármire azt meri mondani, hogy az nem regény, akkor ő, Maupassant meg azt mondja, hogy aki ilyen véleményt fogalmaz meg, az „olyan éleslátásról tesz tanúságot, amely nagyon hasonlít a hozzá nem értéshez”. Püff neki! Ezek után merjen valaki, bárki és akárki kritikát, határozott véleményt mondani bármiről! Pacsi, monsieur Maupassant! S közben nevetek ám önmagamon is. Mert írogattam én már mindkét, ön által idézett szellemben.

Könnyen meglehet, hogy véleményt írni, vagyis felvállalni a saját szubjektív nézeteimet még mindig becsületesebb, mint kritikusi talárban tetszelegve pofára zuhanni a maupassant-i elvárásokon és kritériumokon.

Mert a véleményemet még mindig alá tudom támasztani Maupassant meglepően modern ismeretelméleti soraival.

„Különben is gyerekes dolog a valóságban hinni, hiszen mindegyikünk gondolkodásában és érzékszerveiben hordja a maga valóságát. Szemünk, fülünk, szaglásunk, ízlésünk annyiféle valóságot teremt, ahány ember csak él a földön. És mindegyik elme, amely ez érzékszervektől érzeteket vesz át, más-más behatások alatt úgy észlel, úgy elemez és úgy ítél, mintha mindegyikünk más-más fajhoz tartoznék.
Ez azt jelenti, hogy mindegyikünk csak illúziót alkot magának a világról, költői, szentimentális, vidám, mélabús, szennyes vagy gyászos illúziót aszerint, hogy milyen a természete. S az írónak nincs más hivatása, mint hogy hűségesen visszaadja ezt az illúziót, mindazon művészi módszerek segítségével, amelyeket megtanult, s amelyekkel rendelkezik.
Itt van például a szépség illúziója, ami puszta emberi konvenció! Vagy a rút illúziója, amely a vélemények változásának alávetett valami! Az örök és változatlan igaz illúziója! Az aljas illúziója, amely sok ember számára vonzó! Azok a nagy művészek, akik rá tudják kényszeríteni az emberiségre a maguk illúzióját."

*
S akkor mindezek hátterén merjek akár jót, akár rosszat írni a harmadik, általam olvasott Maupassant regényről. VÉLEMÉNYT ÍROK. Mint mindig.

*
Gondolkodtam már olvasás közben, hogy BELEFÁRADTAM-E MAUPASSANT-ba, vagy ezzel a harmadik regénnyel van a baj? Bármelyik előfordulhat. A regény végére érve döntésre jutottam.

*
A TÖRTÉNET EGYSZERŰ. Adva vagyon egy család, felnőtt fiakkal. Ők Péter és János. Meg apu és anyu. Péter, hiába felnőtt, még nem tudja, mi legyen, ha egyszer nagy lesz, jelenleg az orvosi pályával kokettál. János jogi pályát választott, ügyvéd.

Egy napon hivatalos értesítést kapnak: meghalt a család egyik régi barátja, és a teljes vagyonát Jánosra hagyta. Nem a szülőkre, nem a két gyerekre, hanem csak Jánosra.

Péterben mozgolódik már a kisördög, amit aztán barátja, az öreg, lengyel patikárius meg is erősít: nem jól van ez így, mert ugyan mi mást sugallhat ez a kizárólagos örökösű végrendelet, mintsem azt, amit sugall: anyunak annyira intim köze volt az elhunythoz, hogy abból lett János. Mer' mi másért történhetett volna úgy a dolog, amiképpem megesett?

Péterben jó talajra hullik a gyanúsítás. Az addig sem teljesen felhőtlen kapcsolata Jánossal még inkább megmérgesedik. Amin nem sokat segít, hogy anyu rávetette magát János életére, lakást keres neki, majd amikor talál, elkezdi berendezni az ügyvédúrnak, méltó keretként a jövendő praxisához.

Apu meg csak van.

Péternek nem az a baja, hogy neki nem jutott pénz. Bár az is, mert hogy a fenébe be ne…? De elsősorban az eszi a szívét, hogy lám, anyuban sem lehet megbízni, ő is tisztességtelen. ő sem becsületes, habalaba-habalaba…

*
Volt egy ismerős család. Apu, anyu, két azonos nemű gyerekkel. Amikor megismertem őket, a gyerekek már nem voltak gyerekek. Anyu és a nagyobbik gyerek között szemmel látható, egyértelmű volt a genetikai kapcsolat. S nagyjából egyértelműen hideg a viszony. Legalábbis anyu és apu részéről, bár a karmester anyu volt.

A kisebbik gyerek volt a kedvenc a kettő közül. Senki sem értette, miért. Ő sem. Őt nem tették félre, vele volt kommunikáció, az ő első gyerekéért elmentek az óvodába a nagyszülők, pesztrálták, hétvégén őrizték, beszélgettek vele, ahogy az kell.

Az anyura hasonlító nagyobbik egyre érezhetőbben mostoha gyerekké vált. Nem keresték, nem nagyon hívták, a gyerekei sem voltak a nagyszülők körében népszerűek. Továbbra sem értette senki, miért a megkülönböztetés.

Én vagyok az az aljas, akiben felmerült a Péter és János dilemmája, pedig akkor még nem ismertem a regényt. MI van, ha a szeretett kisebbik nem aputól van, hanem valakitől, akit anyu igazán szeretett, akibe veszettül szerelmes volt. Ez megmagyarázná az ordító dizájn-különbséget a két gyerek között, és megmagyarázhatná a viszony-különbséget is.

Ez a titok nem kapott feloldást, ahogyan Péter és János története.

*
A regény fele azzal megy el, hogy Péter dilemmázik, töpreng, depizik, magánykodik a szobájában, magánykodik a tengerparton, séta közben, be-beszól a tesónak, anyunak, és dúl-fúl, hogy milyen vacak neki, hogy olyan az anyja, amilyen.

*
– Kedvesem, te mit szólnál, ha feltéve, de nem megengedve, kiderülne, hogy akár te, akár a bátyád nem az édesapátoktól van?
– Nem tudom… Mit kéne szólnom?
– Csökkenne valamit a szemedben édesanyád?
– Tényleg nem tudom… Miért?
– Gondolkodtam, én miként vélekedtem volna, ha Anyu nem hal meg, ha lett volna tesó, s ha évek múlva kiderül valami furfangosság a genetikánkat illetőn. Ha előáll egy Péter s János-helyzet.
– És…?
Legyintettem.
– Ufó vagyok, tudod… – SzFT bólint és mosolyog. – Az sem zavart, hogy Anyu halála után nem tudom mennyivel Apu egy idegen nőt kefélt a lakótelepi szobában, és a néninek hallhatóan kellemes volt az élmény. Nem éreztem, hogy Apu emléket gyaláz, meg mit képzel, hogy Anyu megszentségtelenült, meg egyéb ilyen baromságok. Anyutól miért várnék többet, miért gondolnék rosszabbat?
– Aham…

*
Aztán előkerül egy medalion, az örökhagyó arcképével. Anyu fiókjában volt. Anyu mismásol vele kapcsolatban. De mondom, csak előkerül. S általa kerül elő. Az arcképen a családbarát ábrázata kiköpött olyan, akár János: szőke, szakállas, arcforma, stimmt.

Péter visszapörgeti az eseményeket, és konstatálja, akkoriban tűnt el az addig közös térbe kitett fénykép, amikor Péter férfiasodni kezdett és szőrt kezdett engedni a feje. Mer', gondolja Péter, túl szembetűnővé lett a hasonlóság.

Eközben János csak azt érzi, hogy Péternek valami baja van. Ő pusztán a pénzre gondol. Aztán beszélnek egymással. Péter megosztja vele a gyanúját az anyjuk tisztességéről.

János annyira kis böcsületes, hogy addig studirozik, amíg azt találja ki, hogy no, neki már úgyis van öröksége, így ha apu, illetve akit eddig az apjának hitt, meghalna, akkor az eddig apunak hitt úriember után maradó teljes örökség majd Péteré lesz. Neki abból semmi nem kell. Egyfelől mert neki már van öröksége, másfelől ahhoz, akit eddig apunak hitt, neki valójában semmi köze nincsen, miért is örökölne hát tőle bármit is? Ilyen kis becsületes ez a tesó! Kár, hogy a jófejségét nem osztja meg a fivérével, talán az is jobban érezné magát.

De azt még mindig nem tudjuk, hogy mi is az igazság? Anyu tényleg…? S hogy a medalion valóban azért tűnt el szem elől, mert feltűnő lett a hasonlóság?

Péter nem rest, az első adandó alkalommal beszél anyuval, rákérdez, és megtudja az igazságot…

Aztán örvendezik, mert hajóorvos lehet egy óceánjárón, kis kabin, kevés levegő, de biztos bevétel, és távol lehet az övéitől. A család kikiséri, mitöbb, a család hajójáról még egy utolsó, plusz integetést is kap, amikor az óceánjáró kifut a nyílt vízre.

És ennyi…

*
A történet két pad között a földre esett. Használtam már a következő hasonlatot, de most újra megteszem. Amikor a nő a pillantásaival, a szája széle nyalogatásával, a teste macskamozdulataival, az inged kigombolásával, a ruhája ledobásával, nem folytatom, mert innen pornográfia, úgy, de úgy izgalomba hoz, de aztán hozzád nem ér, bugyi marad, alsónadrág nem, majd legnagyobb hökkenetedre hidegen felöltözik, elbúcsúzik, és csukódik is mögötte az ajtó…

Mert úgy indulunk, hogy van itt egy titok: miért kapta János az örökséget? Van egy egyre fokozódó gyanú, amely eszi, rágja, tépi, marja Péter lelkét. A gyanú egyre több tápot kap, gyűlnek a jelek, a bizonyítékok. Mi meg várjuk a katarzist, a Nagy Kiderülést, a végső összecsapást, hogy valami történjen. Mert a feszültség egyre fokozódik.

Aztán jön az a pont, amikor a kíváncsiságunkat felgerjesztő író úgy dönt, rendben, akkor lezárja a sztorit. S ez a lezárás tökéletesen agyonvágja mindazt, amit addig felépített. Egyfelől, mert nagyjából annyi, hogy ja, igen, az van, amit kezdettől gondolsz, nyájas olvasó, nincsen ezen mit ragozni, szevasz tavasz! Vége, haccá'.

S az döbbenet, hogy tényleg valahogy így. Természetesen nem ebben a stílusban, de a tempó stimmel. S emiatt az egyszeri olvasó meg csak les, hogy vajon miért volt szükség a titokzatosság, a nyomozás felépítésére, ha egyszerre csak hagyjuk a csudába az egészet? Ha se poén, se fordulat, se meglepetés, és főleg katarzis sem? Mintha Maupassant azt mondaná: „Bizony, c'est la vie! Miért, mit vártál?”

Félreértés ne legyen! A másságos befejezés nem azért hiányzik, mert ilyen vagyok, hanem azért, mert Maupassant egészében teljesen erre utaló magatartással él! Erről szólt a regény teljes „testbeszéde” elejétől fogva. Emiatt a vége hatalmas csalódássá vált.

*
Gondolkodtam, MIRŐL IS SZÓL EZ A REGÉNY? Az előző kettőnél nem tettem ilyet. Mármint nem kellett ezen gondolkodnom. Azért nem, mert adta magát. Lennének tippjeim, hogy emez miről szól, de olyan kis lapos bármelyik végeredmény, ami eszembe jutott, hogy az már túlzás. Mármint túlzottan lapos dolgok jutottak az eszembe.

Ami feltűnt, hogy Maupassant milyen fájdalmasan nem hisz a tartós párkapcsolatban. Nem emiatt a könyv miatt tűnt fel, hanem mindhárom miatt. Úgy együtt. Mert mindhárom azt mondja, a házasság mint olyan: reménytelen, biztos kudarc. S hogy nincsen, nem létezik pár- és házastársi kapcsolat titkok, elhallgatott kilengések, félre kufircok nélkül. A „legjobb”, ahogyan ezt az Egy asszony életében Jeanne szülei teszik, ha nem beszélnek róla, csak tudomásul veszik, és ragaszkodnak egymáshoz. Annak ellenére, ami anno történt. Lesújtó. Lehet, hogy Popper Péter túl sok Maupassant olvasott, mert neki, mint Magyarország egyik vezető pszichológusának, megmondó emberének ugyanez volt a véleménye.

*
Biztosan velem van a baj, Én határozottan monogámnak tartom magamat. A fiam szerint nem monogám vagyok, csak , hű, hogyan is fogalmazott… bakker, a pontos szó nem jut eszembe… Valami olyasmit mondott, hogy permanens monogám. Nem, nem ez volt. A lényege, hogy lesajnálta a monogámiámat, mert nem egy nő volt az életemben, és akik voltak nem voltak mind a feleségeim.

Nem értek egyet a fiammal. A monogámia szerintem nem azt jelenti, hogy egyetlen nő van egy ember életében, hanem azt jelenti, hogy aki van, ahhoz teljesen hűséges. Egy kapcsolat megszakadhat, véget érhet, elromolhat, bedögölhet. Váltam már. De tizenhét évig akkor is hűséges voltam. Az utolsó három évünk haldoklás volt, ki lett téve a szűröm a kapcsolatból, úgy, hogy még három, majdnem négy évig együtt éltünk. A harmadik év vége felé lett egy kapcsolatom, meg is bántam, nem az exem hanem egészen más okból, de akkor már a gyakorlatban nem voltunk házasok, a házasságunk már csak papír volt.

Szerelmetesfeleségtársammal tizenöt éve vagyunk együtt. Eddig még eszembe sem jutott, hogy mellette más nővel kezdjek bármilyen kapcsolatba. S ezt nem csak azért mondom ezt, mert olvassa a blogomat. Hanem mert szeretem, ahogy van, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül.

*
Vagyis úgy döntöttem, számomra nem a házasság, mint olyan kilátástalanságáról, sokkal inkább az értékéről szól ez a regénye is Maupassant-nak. Illetve a kommunikáció, az őszinteség fontosságáról. Meg arról, hogy ami a szőnyeg alá kerül, abba előbb-utóbb úgyis bele botlunk. Vagy szaga lesz. De mindenképpen éreztetni fogja a hatását. Tehát vagy őszintén, vagy sehogy.

*
2022 szeptember háromnegyede- Hideg van. Reggel már nagyon. Azért szeptemberben már nagyon régen volt 13 fok. S úgy különben nem történt semmi. Azon kívül, hogy lemaradtunk a Riverside és az Opeth koncertjéről is. A hátvágán Tide From Nebula. Még kétesélyes.

>!
Európa, Budapest, 1969
642 oldal · keménytáblás · Fordította: Benedek Marcell, Benyhe János, Illés Endre, Justus Pál, Király György, Pór Judit
Gadrika>!
Guy de Maupassant: Péter és János

Érdekes téma, de nekem a befejezés nem tetszett. Hirtelen lett vége, legszívesebben olvastam volna még tovább a történetet.


Népszerű idézetek

Lara>!

A tehetség az eredetiségből származik; ez pedig nem egyéb, mint a gondolkodás, látás, értelmezés és ítélés különleges módja.

11. oldal

Kapcsolódó szócikkek: eredetiség · gondolkodás · tehetség
Norpois>!

[…] a pszichológiát ugyanúgy leplezni kell a könyvben, ahogy a valóságban leplezik az élet tényei.

"A regény"


Hasonló könyvek címkék alapján

Honoré de Balzac: Vesztett illúziók I–II.
Émile Zola: Állat az emberben
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Gustave Flaubert: Madame Bovary
Émile Zola: Thérèse Raquin
Honoré de Balzac: A vidéki orvos
Susan Kay: A fantom
Clara Dupont-Monod: Egy közülünk
Oddfríður Marni Rasmussen: Addig nem
Romain Gary: A virradat ígérete