Erős, ​mint a halál 84% 63 csillagozás

Éjfél is elmúlt már és én kis naiv azt gondoltam, esti „mesének" olvasok pár oldalt elalvás előtt ebből a könyvből, hiszen úgyis még a fele hátra van! Aztán azon kaptam magam, hogy már nincs több mondat…És hajnali 3 óra van…Lekapcsoltam az éjjeli lámpát és csak bámultam magam elé a sötétben. Végtelen szomorúság töltött el és nem értettem, miért is létezik szerelem a világon, miért annyira fontos a fiatalság vagy a kinézet az embereknek….Miért olyan erős az élet, mint a halál? Avagy miért halálosan szomorú a lét, miért az elmúlással van kikövezve rövidke utunk eme valóságban? Miért nem lehet pusztán szeretni gyötrelmek nélkül és miért ez a sok-sok miért? Kerestem, kutattam a válaszokat, de még nem leltem…Így hajnali 5 óra lett és megkezdtem a reggeli tornámat. Hamarosan indulok a buszhoz. Végem van.

Azt írja a, azaz inkább az egyik fülszöveg, hogy két öregedő ember bánatos szerelme…
Hát így is lehet olvasni.
Meg úgy is, hogy két ember beleszorulása egy olyan kapcsolatba, ami valójában mind a kettőnek fáj. Mert soha nem lehet teljes. Amiből csak kitörni lehet. Radikálisan, fájdalommal telve, fájdalmat okozva. Ez utóbbit nem tudják, nem akarják felvállalni. Talán tényleg azért, mert ők lennének az igaziak egymásnak. De a békés, egymás melletti öregségre esélyük sincs.
Nem, nem a szerelmük reménytelen, az életük.

Aki még nem volt hasonló helyzetben, annak talán megható, aki átélte, annak inkább megrázó lehet. Olvasva átélni a lopott percek boldogságát, a reménytelenséget, a féltést, a féltékenységet, a ragaszkodást, a gyötrelmet…

És az, hogy ehhez a XIX. század végének Párizsa, vagy éppen más kor, más város a helyszín igazából mellékes. Az érzések mindenhol és mindenkor ugyanolyanok. spoiler

„Az asszony érdeklődéssel, szinte meghatva figyelt, mintha regényt olvasna, melynek ő a hősnője.”

A történet alapjáraton nem nyert meg magának, mert öregnek kikiáltott kora negyvenes (!) szereplők boldogtalan, fülszövegben csúfosan elspoilerezett vergődő szerelméről olvasni annyi örömforrással kecsegtetett, mint elmélyedni egy szerelvénybolt akciós prospektusában, ámde még a kondenzációs kazánok és flexibilis lefolyócsövek rejtelmeiben is buzgón merülnék el, ha Maupassant elemzi a kollekciót.
Az író annyira ügyesen ábrázol még egy huszadrangú, abszolút érdektelen mellékfigurát is, aki max 3 oldalon jön szembe velünk, és semmiben nem mozdítja előre a cselekményt, hogy az ember szinte régi ismerősének véli. A vaskos melankólia emiatt egyszerűen letehetetlen volt, nem l'art pour l'art szenvelgésnek tűnt az érzelmi vergődés, hanem a pontos lélekrajzok és gördülékeny stílus miatt mintha magad is ott figyelnél a helyszínen, miközben a meglepően normális főhősök beavatnak lelkük mélyi tipródásaikba. Te pedig a spoiler ellenére is önkéntelenül szorítasz nekik, mert tehetetlen helyzetük és érzelmi zsákutcáik dacára a grófné és a festő üdítően felnőttesen áll a sztorihoz, nincs itt olaszos szenvedélyburjánzás, pusztító temperamentum, se afféle őrjöngő szerelmi téboly, amire reakcióként nem lenne túlzás egy alienhorda részéről az azonnali Földlikvidálás-projekt. Guilleroyné nem hisztizik, és Olivier se hazudozik összevissza, úgyhogy legyen bármilyen bús a regény, csillagözönnel önteném le pusztán az értelmes figurái miatt, akik bár érzelmeik végett csupa óhatatlan bánatba csúsznak, de legalább szépen írt lélekkurkászások közepette mennek tönkre depresszíven. Azért kedvenc sosem lesz, írt ennél ezerszer jobbakat is Maupassant, a vége pedig szerintem kifejezetten összecsapottan elrugaszkodott, mintha nem lenne elég az egész történeten végighullámzó szürke letargia, még öntsük nyakon egy vödör kátránnyal is a mesét. Viszont ennyi amortizáló attribútumból ilyen pazarra kihozni a könyvet vitathatatlan zsenialitásra vall. Szeretném beköltöztetni a szereplőket a szomszédba, hogy éljenek itt tényleges öregkoruk végéig pompás idillben, miközben néha antik festőklubot tartunk a teraszon.

„Úgy tetszett, mintha az asszony folyton benne élne, mintha sohasem hagyta volna el: mikor eltávozott, valami maradt belőle, valami kifejezhetetlen, finom utóhatás.”

A Szépfiúban ezt már megírta, csak sokkal erősebben, durvábban, realisztikusabban. Ez lányregénynek is lightos. Első csalódásom Maupassantban.

Hanyatlunk, s ha parodisztikus öregségünk mégis belekapaszkodhatna valamibe (rút ideákba, mi másba), az nem zuhan velünk, könnyen elereszt. Tudjuk.
Példázataink mégis – elégtelenek.
S amikor már a bőrünkön a felismerés, akkor tudjuk meg igazán:
Rajmali-aga s vele Förgeteges Edigej, Olivier Bertin, majd Gozsdu Elek.
Mindannyikat kasztrálta és fához kötötte a társadalom, és a nők szemeinek nem-lehet fényei, melyek elmondják, ami mondhatatlan.

Maupassant-nak nem a novelláit érdemes olvasni, akármilyen nevezetesek is, hanem ezt a kisregényét. Súlyos és fontos témákat vesz elő ebben a műben az író (nem véletlen a címadás), és a hősök olyan jól vannak megírva, hogy valóban élnek. Magával ragadó, nagyon szép történet!

Nehéz értékelni ezt a könyvet, hisz 2 kisregényt tartalmaz.
A Péter és János nagyon megfogott. Elgondolkodtató volt, szívbe markoló. Az alapkonfliktusa felkavaró és zseniálisan volt megírva. A vége felé még az is meg lett említve, hogy másokkal sokkal rosszabb dolgok történnek, és mint minden szenvedő, Péter sem tudott másokra koncentrálni. Nagyon tetszett.

Az Erős, mint a halál története nem fogott meg. Tény, hogy gyönyörűen volt megírva. Az akkori világkép úgy tárult fel a szemem előtt, hogy szinte észre sem vettem, csak úgy belecsöppentem. Szóval az írót zseniálisnak tartom. A történet, mint említettem nem fogott meg. Nem szerettem meg a szereplőket, nem igazán sajnáltam senkit. Amikor Any imádkozott, azt nevetségesnek tartottam,spoiler Kicsit unatkoztam olvasás közben, de Péter és János miatt megérte kézbe vennem a könyvet.

Ebben a kisregényben minden benne van, amit az öregedésről és a féltékenységről tudni lehet.

A könyv, amivel a kedvencem lett Maupassant.
Egyszerû szerelmi történet, gondolnánk, de Mauoassantnál semmi sem,egyszerû. Szereplôi lelki vilaga általában irgalmatlan kanosszajárást szenvednek el, mire megmenekülnek, vagy eltávoznak. Minden esemeny több szintû, minden mondat egy csavar. Bel-ami méltó társa.

A Világirodalom Remekei sorozat kötete két kisregényt tartalmaz. A Péter és János témája örökség miatti testvérharc. Vagyis nem harc (mert igen egyoldalú), hanem belső küzdelem, féltékenység, igazságtalanság-érzés, elhidegülés. Végig vártam, hogy a végén a fokozódó feszültség valamiféle tragédiába torkollik, de igazából elmarad a nagy kitörés, helyette csendes drámát látunk. Zavart, hogy a Pierre és Jean neveket magyarra fordították, így végig olyan hangulata volt a regénynek, mint egy bibliai történetnek… A második, címadó műben történést / klasszikus cselekményt ne keressünk. Kétszáz oldalon keresztül lényegében egyetlen érzelem „elmesélése” zajlik. Alapjában szeretem a szenvedős, beteljesületlen szerelmeket megéneklő történeteket, de itt már túlzó, és valahogy mégis felszínes volt a negédes, alárendelt, de mégis plátói szerelem boncolgatása, ráadásul mindez valódi esemény nélkül. Mindezek ellenére, Maupassant olvasóbarát stílusának köszönhetően mindkét kisregény nagyon olvasmányos.