Elbeszélések ​I-IV. 27 csillagozás

Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV. Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV. Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV. Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Guy de Maupassant teljes életművét felölelő válogatás

>!
Európa, Budapest, 1979
2986 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630722771 · Fordította: Benyhe János, Benedek Marcell

Enciklopédia 2


Kedvencelte 10

Most olvassa 3

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Tóth_Orsolya>!
Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Maupassant egyszerűen zseniális. Én személy szerint a negyedik kötettől haladtam visszafelé, de az élmény így is megmaradt :) Továbbra is töretlen kedvenc!

evol>!
Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Fura volt, hogy egy két novella szó szerint megjelenik az egyéb regényei részeként is. Több ilyen példát is találtam a négy kötetben, főleg az elsőben, másodikban.
Amúgy imádtam, nagyon szeretem a stílusát Maupassantnak.

A sorozatnak van egy negyedik kötete is!

Hannibal_Lector>!
Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Változó, hogy mennyire tetszettek, de a hangulata majdnem mindegyiknek kellemes.
Gyöngy kisasszony és társai. Élveztem, de nem veszem elő még egyszer. Picit azért talán hozzám tett.

Midnite>!
Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Nagyon szeretem Maupassant műveit. A stílusa, egyéni látásmódja, a hangulat, amit megteremt még a gyengébb történetű írásait is elviszi a hátán, de legtöbbször a sztori is elég jó.

Sceurpien I>!
Guy de Maupassant: Elbeszélések I-IV.

Maupassant novellái alatt tanultam meg igazán, mi is az a novella. Mindegyik nagyszerűen van felépítve, mégsem érződik, hogy mesterkélt lenne. Mindben van egy kis realizmus, egy kis groteszkség, valami undorító, vagy valami félelmetes. Mind egyedi, és mind önmagában véve lehetne egy jó film alapja.


Népszerű idézetek

Cneajna>!

Szeretem a temetőket: megnyugtatnak, mélabús hangulatba ringatnak, s erre szükségem van néha. Amellett jó barátaim is nyugosznak ott, barátok, akiket nem látok többet; ki-kijárok hát időnként.

238. oldal

Kapcsolódó szócikkek: temető
Cneajna>!

Az őszi hangulat, halálos avarszagot lehelő, langyos nyirkosság, a lankadt, fáradt, vérszegény napfény mintegy költőivé tette, s ezzel csak fokozta a magány és a megmásíthatatlan vég élményét, mely e fölött az emberi halállal átitatott hely fölött lebeg.

240. oldal

Norpois>!

Amit erősen szeretünk, végül mindig megöl.

Az éjszaka

Kasztór_Polüdeukész>!

Haláltusa nélkül, csendben hunyt el, ahogy olyan asszonyhoz illik, akinek makulátlan volt az élete; most csukott szemmel hanyatt feküdt az ágyán, vonásai nyugodtak, hosszú, ősz haja gondosan lesimítva, mintha halála előtt néhány perccel még rendbe hozta volna magát; a sápadt, élettelen arc ünnepélyes, békés, megadó kifejezése arról tanúskodik, hogy ebben a testben szelíd lélek lakott, hogy ennek a derűsen nyugvó öregasszonynak tiszta volt minden tette, hogy a tisztes élet végén önvád és megrázkódtatás nélkül nézett szembe a halállal.

542. oldal Virrasztás

Kasztór_Polüdeukész>!

– Most, hogy a hencegéseket befejeztük, szeretném elmondani nem a legutolsó, hanem a legelső kalandomat, mármint életem első kalandját, mikor legelőször belebuktam (mert bukás az) egy nő karjaiba. No, nem az első… hogy is mondjam csak?… nem az első próbálkozásomat fogom elbeszélni. Az első árok, amelyen átugrunk – az árok szót átvitt értelemben használom –, egyáltalán nem érdekes. Rendszerint sáros, és mi egy kissé mocskosan, egy szép illúzióval szegényebben, szívünkben a szomorúság fullánkjával és némi undorral tápászkodunk fel. A szerelemnek ez a kézzelfogható valósága kissé visszataszító, mikor először megismerjük; másnak képzeltük el, légiesebbnek, finomabbnak. Testi-lelki viszolygás marad utána, mintha véletlenül valami ragacsos anyagba nyúltunk volna, és nincs víz a közelben, hogy kezet moshatnánk. Hiába dörzsölgetjük, rajta marad.

Hát igen! De milyen gyorsan, milyen könnyen megszokja az ember! Úgy bizony, egykettőre! De azért… azért én mindig sajnáltam, hogy nem adhattam tanácsot a Teremtőnek, mikor azt a bizonyos dolgot megszervezte. Magam sem tudom pontosan, mit eszeltem volna ki, de azt hiszem, én másként rendeztem volna el. Illendőbb és költőibb, igen, költőibb megoldást kerestem volna.

Úgy vélem, a Jóisten ebben az esetben igazán túlontúl… igen, túlontúl… naturalista volt. Találmányából hiányzik a költészet.

A retesz

Kasztór_Polüdeukész>!

Az életben ez az egyetlen álmunk teljesedik be… Gondolja csak meg! Bárki is ő, elutazunk vele kettesben. Mindenfelé kettesben járunk-kelünk, összeforrva, csodálatos, felejthetetlen gyöngédség egyesít bennünket. Életünknek csupán ez az egyetlen szakasza merő varázs, ez az egyetlen ábrándunk, amely oly zavartalan, hogy csak hónapok múltán ocsúdunk fel belőle, ez az egyetlen bódulat, amely oly erős, hogy Rajta kívül mintha az egész világ megszűnt volna. Ugye most azt akarja mondani, hogy gyakran nem is vagyunk igazán szerelmesek. Mindegy. Akkor mindenesetre azt hisszük, hogy szeretünk, a szerelembe vagyunk szerelmesek. Az a férfi mellettünk maga a szerelem, ő a testet öltött illúziónk, beteljesült várakozásunk, megvalósult reményünk.

Nászút

Kasztór_Polüdeukész>!

Már a szerelem témájánál tartottak, s parázs vita kerekedett – az örök vita – arról, vajon csak egyszer lehet-e szeretni vagy többször is. Példákat emlegettek föl, az egyetlen, életre szóló szenvedély példáit; aztán olyanokat is, melyek gyakran és megannyiszor hevesen kigyúló szívekről szóltak. A férfiak általában azt hangoztatták, hogy a szerelem, mint a betegség, többször érheti ugyanazt a lényt, viszont érheti halálosan is, ha valami akadály áll útjában. Jóllehet ez a felfogás nem volt kárhozatosnak mondható, mégis a nők – inkább költői hajlamukra támaszkodva, mint megfigyeléseikre – azt erősítgették, hogy a szerelem, az igazi, nagy érzés, csak egyszer lepheti meg az embert, s akkor olyan, mint a villámcsapás, mely a szívet kopáran, földúltan, kiégve hagyja maga után, képtelenül bármely más érzésre, még egy szegény utóábrándnak a kizsendítésére is.

A márki, sok-sok szerelem hőse, hevesen tiltakozott ez ellen a hiedelem ellen:

– Én csak azt mondhatom, hogy az ember többször is szerethet minden erejével és egész lelkével. Önök a szerelem öngyilkosaira hivatkoznak, mint a második szenvedély lehetőségének cáfolóira. Erre azt felelhetném, hogy ha az illetők nem követték volna el azt a csacsiságot, mely megfosztotta őket a visszaesés lehetőségétől, bizonyára meggyógyultak volna, s újra- és újrakezdték volna a szerelmet, egészen a természetes halálig. A szerelmesekkel úgy vagyunk, mint a részegesekkel. Aki egyszer ivott, az mindig inni fog, aki egyszer szeretett, többször is szeret. Az egész csak temperamentum dolga.

A székfonólány

Kasztór_Polüdeukész>!

A legélesebb fájdalom, amit az ember érezhet, bizonyára az, mikor az anya elveszíti gyermekét, vagy mikor a férfi elveszíti az anyját. Éles és rettentő kín ez, felforgat és összetör, de fel lehet belőle gyógyulni, mint a nagy és vérző sebekből. De aztán vannak bizonyos találkozások, futtában észrevett, villanásszerűen feltárult dolgok, titkos bánatok, a sors egy és más apró gonoszsága, melyek az eltűnődés egész fájdalmas világát keltik fel bennünk, a lelki szenvedés titokzatos ajtóit nyitják sarkig előttünk, szövevényes és gyógyíthatatlan betegségekét, amik annál mélységesebbek, mert majdnem megfoghatatlanoknak érezzük őket, annál makacsabbak, mert csak álszenvedéseknek rémlenek, s lelkünkben a szomorúság uszálya húzódik utánuk, valami fanyar utóíz, a kiábrándulás keserű érzése, melyet csak nagy sokára rázhatunk le újra magunkról.

Menüett

Kasztór_Polüdeukész>!

Meglehetősen furcsa módon ismerkedtünk össze. Valami tanulmányt fejeztem be, melyet fenomenálisnak képzeltem, aminthogy az is volt. Tizenöt évvel később tízezer frankért kelt el. Egyébként olyan magától értetődő ügy volt, akár a kétszer kettő, s rácáfolt minden akadémiai szabályra. A vászon egész jobb oldala sziklát ábrázolt, egy roppant, szemölcsös felületű sziklát, ellepve barna, sárga meg vörös zuzmókkal, melyeken olajosan csordult végig a napsütés. A fény – a mögöttem megbúvó napot nem lehetett látni – rátűzött a kövekre, s tüzes arannyal vonta be őket. Jó dolog volt. Az előtér csupa vakító ragyogás és nagyszerű lángolás.

És balra a tenger; nem a kék vagy a palaszürke tenger, hanem a jadekő-színű, zöldes, tejes áttetszésű tenger, mintegy megalvadva a mélykék ég alatt.

Annyira elégedett voltam művemmel, hogy táncoltam, mikor hazavittem a csárdába. Szerettem volna, hogy lássa az egész világ, éspedig azonnal. Emlékszem, hogy egy útszélen legelésző tehénnek is megmutattam, rákiáltva:

– Ezt nézd meg, öregem! Nem egyhamar látsz ehhez foghatót!

Miss Harriet 2

Kasztór_Polüdeukész>!

Derék teremtés volt, olyanfajta lélekkel, amelyek rugóra járnak, s melyekben ez a leszorított rugó a lelkesedés hevében hirtelen szabadjára lendül. Nem volt meg a kellő egyensúlyozottsága, mint ahogy egyetlen nőnek sincs meg, aki ötvenéves koráig leány marad. Olybá tűnt, mint a megtestesült besavanyított és eláporodott ártatlanság, de szívében mégis megmaradt valami nagyon fiatalos, üde lobogás. Szerette a természetet és az állatokat, túlzó szeretettel, mely olyan volt, mint a nagyon régi, erjedt bor – az érzéki hév égett benne, melyet sohasem ajándékozott férfiaknak.

Miss Harriet 2


Hasonló könyvek címkék alapján

Maár Judit – Ádám Anikó (szerk.): A bűvös kéz
Anatole France: Le Miracle de la Pie / A szarka csodája
Borbás Mária (szerk.): Halhatatlan szerelmesek I–II.
Alphonse Allais: Horgász a pácban
Franz Fabian – Bárány György (szerk.): Fantasztikus történetek I-II.
Bárány György (szerk.): Fantasztikus történetek
Ruttkay Kálmán – Budai Katalin (szerk.): A három idegen
Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai
Raymond Queneau: Stílusgyakorlatok
Oscar Wilde: A canterville-i kísértet