Egy ​asszony élete 84% 384 csillagozás

Nagyon féltem ettől a könyvtől, többszörösen cseréltem le másra, nem akartam végig szenvedni egy sikertelen könnyes asszonysorsot, ehhez képeset tegnap este belekezdtem és hajnalig le se tudtam tenni, reggel pedig első dolgom volt, hogy ismét kézbe vegyem. Maupassant megragadott és nem engedett, mint egy erős mágnes magához vonzott és minden lappal erősebben tartott. Most pedig miután vége, itt hagyott, érzem az ürességet. Gondban vagyok hiszen nehéz írásba foglalni az érzéseimet, amit az értelmetlen életetek felett érzek. Végig azon meregetem Jeanne hibázott e valamit, elismerem nagyon megvolt kötve a keze, de akkor is egy tengerparti házban, gazdagon, könyvekkel körülvéve, unatkozni és semmit nem tenni, bűn! az élet ellen, magunk ellen, amit a sors sosem bocsájt meg. Rosalie pedig menjen a fészkes fenébe, ő lehetett volna a kulcs, ez helyett mikor már minden mindegy, akkor elpufogtatja a mindenki által idézett mondatott, pedig végül is rajta fordulhatott volna a karma. Kedvenc szereplőm az öreg kövér pap volt, megint egy francia Abbé aki érti mit jelent Isten földi szolgájának lenni, hittel, szívvel, megbocsájtással fordulni a nyája felé. spoiler
Maupassant ígérem többet nem futok el előled, már látom, nincs miért.

Jeanne élete nem éppen olyan, mint amilyennek képzelte. A regény elején megtudhatjuk, hogy édesapja öt évre zárdába küldte, ahonnan 17 évesen került ki, majd elhatározza, hogy élvezni fogja a nagybetűs Életet.
Sajnos azonban a zárdai neveltetése nem készítette fel a való életre, édesanyjához hasonlóan álmodozó maradt, és ahogy a csapások sorban érik, úgy keseredik meg egyre jobban. Az általa rózsaszínűnek képzelt világ fokozatosan omlik össze, amelyből sajnos a korban nem találhatott kiutat.
A férje egy igazi szemétláda, ám később a családja tagjairól is előkerülnek piszkos információk.
Jeanne-t nagyon sajnáltam, mert borzasztó élete volt.
Maga a történetet nagyon felemásnak éreztem. Egyrészt Maupassant nagyon szépen fogalmaz, az ember lelkét szinte simogatják szavai. Ugyanakkor nem fél egyet-kettőt rúgni az olvasóba, fogalmazását fenntartva, úgyhogy igazán el is tudott borzasztani.

Ha hibát kéne keresnem benne, az néha az időhúzás. Főleg a nászutas résznél éreztem, de később is megfigyeltem, hogy úgy durván 30 oldalt le lehetne belőle csípni spoiler.
Unalmasnak semmiképp nem mondanám, viszont időt kell neki hagyni, hogy teljesen átéljük. off

A Szépfiúval Maupassant nálam nagyon jól indított, ezt a szintet pedig ezzel a kötettel is fenntartotta. Szép részletgazdagsággal ír természetről, érzelmekről, finoman vázolja a szereplői személyiségét, az a fajta szöveg, amit lassan élvezve kell olvasni.
A felfelé ívelő történetet karácsony előtt olvastam, a maradék 2/3-ot, amelyben Jeanne élete mélyrepülést vesz, sikerült szentestére időzíteni, jól le is húzta a hangulatom. Úgy képzelem, semmi szokatlanról nem szól a történet, egy asszony élete és ezer másiké abból a korból, ahol a válás szóba sem jöhetett, a félrelépést tanúk előtt eltussolják, a cselédnép szexuális abajgatása bevett szokás volt, aminek mégis ők itták a levét. Jeanne hibája, ha lehet így nevezni, a passzivitásában és naivitásában rejlik. Megadja magát mindennek és mindenkinek, egyetlen szenvedélye a gyereke és a vágyott második terhessége, ez tölti ki később is az életét. Szomorú sors ez, és számomra még a befejezése sem adta meg a fellélegzést.

Már az első fejezeteknél éreztem, hogy ez a regény bizony bekerül a kedvenceim közé! Kezdettől fogva magával ragadott Maupassant lehengerlő stílusa. Mindent olyan csodálatosan ábrázol; legyen az akár a táj, a növényzet, egy kert, az évszakra jellemző időjárás. Éppúgy az érzelmeket is – a lélek legapróbb rezdülésétől a legmélyebb fájdalmáig – finoman jeleníti meg.
A történet, az ifjú hölgy, Jeanne története 1819-ben indul, ahogy kilép a zárdából, tanulmányait befejezve a boldog és immár szabad jövőjéről ábrándozik, mint minden ilyen korú lány. S az ő életét kísérjük végig egészen idős napjaiig.
Tulajdonképpen az évszám nem is lényeges, bármilyennel helyettesíthető, még a jelenlegivel, 2017-tel is. Témája és mondanivalója örök, éppen ettől válik egy irodalmi mű örök érvényűvé és értékűvé, mert mindenki, kortól és nemtől függetlenül magára találhat benne, szembesülve saját életével és sorsával is akár.
A regénnyel Maupassant erkölcsi kérdéseket feszeget. Meddig és milyen mértékben vagyunk felelősek másokért; meddig érdemes önfeláldozónak maradnunk, lennünk, és mi is az a pont, mikor már nem másokért, hanem csakis önmagunkért, önmagunk érdekében kell áldozatot vállalnunk, meghozva a sokszor fájdalmas, ám racionális döntést.
Ez a könyv mindannyiunkról szól, akik már átéltünk keserű csalódást, s ott álltunk a kérdés előtt, remélhetjük-e még, hogy pozitív változás áll be és minden jóra fordul? Érdemes-e erre várni, ebben hinni? És meddig vajon? Miközben hónapok, évek telnek, és csak a puszta reménység marad.
A megbocsátás nem jelenti-e inkább azt, hogy szemet hunyunk a velünk szemben elkövetett igazságtalanság, sőt, ami még súlyosabb: bűn felett? Ugyanakkor világosan látjuk és tudjuk, érezzük, mindez csak felületkezelés, önámítás, sőt önbecsapás, a külvilág felé történő megfelelés, sokszor éppen emiatt nem a józan észre, hanem „külső” tanácsnak, az egyháznak, a vallás tanainak engedelmeskedve hozott megalkuvás. És belül, mélyen bent továbbra is ott hordozzuk a fájdalmat, csalódottságot és megaláztatást. Tényleg mindent meg kell, és meg is lehet bocsátani?
Mindezekkel szembesíti olvasóját az író, nyitva hagyva a kérdéseket – ám a válaszokat nagyon is érezzük és tudjuk, ahogy megismerjük Jeanne történetén keresztül egy asszony életét.
Ilyen regényt olvasva sajnálom nagyon, hogy csupán 5 csillaggal lehet jutalmazni :-)

Ez talán az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha is olvastam. (Talán Lev Tolsztoj: Anna Karenina című könyve után…)
Nagyon mély mondanivalója van számunkra a történetnek. Amit leginkább megtanultam és számomra a legnagyobb tanulság, az az utolsó sorban olvasható : „– Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük."
Vajon hány meg hány lánnyal, nővel történhetett hasonló eseménysorozat a történelem során? Hiszen minden leány kezdetben igen naiv, valljuk be. És minek a hatására „érnek meg" lelkileg? Minek kell történnie ahhoz, hogy kinyithassuk végre a szemünket? Vagy jobb néha lehunyva tartani őket? Jobb, ha nem is figyeljük a körülöttünk lévő világot és hagyjuk, suhanjon el mellettünk az élet? Bízhatunk-e bárkiben is? Lehetnek-e reményeink egyáltalán? Létezik-e igaz szerelem? Illetve létezik-e valójában szerelem házasságon belül és kívül? Vajon miért nem válnak el azok egymástól, akik nem is szeretik a másikat? …
Oly sok kérdés felmerülhet az olvasóban, de egy biztos. Történjen bármilyen nagy csapás is, az életünket ne dobjuk el! Mert még az utolsó percben is van remény és léteznek csodák! Ahogyan ez a kötet is egy csoda…Biztos, hogy egy nagyon meghatározó könyvélmény volt ez számomra. Benne lenne abban az 50 könyvben, amit magammal cipelnék egy lakatlan szigetre és amire évek múlva is emlékezni fogok!

„mert régen az emberek még tudták, hogy mi az az erkölcs…”

Azért mindenkinek a kezébe nyomnám ezt a könyvet, aki erre alapozva, bezzegamaifiatalokozik.

Guy bácsi egy zseni, de, gondolom, ezzel nem mondok újdonságot.
Szép kerek történet egy szépreményű bárókisasszonyról, aki lehetett volna boldog…
Az más tészta, hogy van, aki szerint a körülmények a hibásak, szerintem meg egyszerűen a depresszió.
Egyfelől persze lehet sajnálni Jeanne-t, elvégre megcsalja a férje, elárulja a „tejtestvér” szolgálója, csalódik a szülei erkölcsösségében, a vallásban, és még az imádott fia is átveri…
Másfelől, a boldogság kék madara nem fog sültgalambként senki szájába repülni… (azt hiszem ez egy jól sikerült képzavar lett)

És mivel több Jeanne-t, és majdnem Jeanne-t ismerek (sőt néha én is hajlamos vagyok csodákra várni, hogy majd minden megoldódik magától), így nem igazán tudom sajnálni a hősnőt.
Ezzel szemben az utolsó fejezetben hősnővé váló Rosaliet, becsülöm. Ő az, akivel Jeanne-t a férje először csalja meg… (már, amiről az olvasó tudomást szerez) Ő törleszti az adósságát.

És, ha már a regény, számomra, pozitív szereplőiről van szó, akkor ott az öreg báró, aki egyszerűen jó ember, nem hibátlan, de jó.

Maupassant meg ebből a hétköznapi lecsúszás történetből olyan olvasmányos regényt kanyarított, hogy kár lett volna kihagyni. Ráadásul az tanulság igény szerint vonható le. Bár Rosalie végszava tökéletes erre a célra, ha valaki nem akarja túl agyalni:

– Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Maupassant hangulatos írásai szinte új dimenziót kapnak, ha az ember a fűbe heveredve olvassa őket egy madárcsicsergős, tavaszi napon. A kert, vagy a virágos park ilyenkor lehetne akár a XIX. században is, és az olvasó azon sem lepődne meg, ha a történetek szereplői hirtelen elsétálnának előtte a korabeli ruhájukban, karjukon piknikkosárral… közben pajkos megjegyzéseket suttogva egymásnak.
A napsütötte tavaszi idő azonban inkább Maupassant novellásköteteihez illik, a regényei már borúsabb időjárást idéznek. Az egy asszony élete a kezdetben ragyogó kékre igen gyorsan felfesti a sötét fellegeket, végül pedig egy vigasztalan borús nap hangulatába vált, amikor az olvasó mellett elsétáló szereplők néhány pajkos megjegyzés után gyors agonizálásba és kesergésbe süppednek, változatosan lehangoló vonásait bemutatva az emberi természetnek.
Meglep, hogy a mélységes fásultságot Maupassant úgy tudta ábrázolni, hogy az ember nem akarja menten felkötni magát az első fára, sőt, inkább érdeklődéssel merül el a gyászos sztoriban. Pedig ahogy haladunk előre, úgy süllyedünk egyre kilátástalanabb bugyrokba, de néha mégis feldereng valami kósza reménysugár, vagy kedélyesen böfögő abbé (új reverendában, legfeljebb egyhetes ételfoltokkal!), aki ha nem is srófolja fel a kedélygörbét, de legalább enyhíti a tömény mélabút.
Ez a könyv aztán alapos kiábrándulás az emberi jellemből, legalábbis egy tapasztalatlan, naiv, butuska lány szemszögéből nézve mindenképpen, akit nem megedzett az élet, hanem bedarált. Aki reményekkel telve, türelmetlenül várta, hogy otthagyhassa a zárdát, de az Ida regénye helyett sajnos Maupassant főhőse lett. „Hát minden csak nyomorúság, bánat, szerencsétlenség és halál? Mindenki csal, hazudik, szenvedést és könnyeket hoz? Hol találhatunk valamelyes nyugalmat és örömet? Bizonyára egy másik létben.” – borong Jeanne két siránkozás és egy apatikus maga elé bámulás közt, erősen önsorsrontó üzemmódban.
Sokadszorra levont hasznos tanulság az élethez: a párválasztás fontos. Mert hékás, ha egy mód van rá, „az ember nem úgy megy férjhez, hogy alig ismeri a vőlegényét.”
Ritka lehangoló történet nem túl megnyerő szereplőkkel, de Maupassant csuda élvezetesen ír. Izgalmas lélekábrázolásokkal engem kenyérre lehet kenni, legyen bár olyan nyomasztó a légkör, hogy Winston Smith is menten otthon érezné magát benne.
spoiler

„Érzelmeinkben vannak titkok, amiket a józan ész semmiképpen nem fejthet meg.”

Arany János sorai jutottak eszembe a Híd-avatásból: „Ah, kínos élet, reggel, estve / Öltözni és vetkezni kell!”. Maupassant regényéből világosan megérthető, hogy az idő értelmes eltöltésének módját ugyanúgy tanulni kell, mint bármi mást az életben. A hasznos tevékenységre való képtelenség, az idővel való gazdálkodás képessége nélkül csak csupa szorongással teli, merő üresség lesz a létezés, az unalom tényleg pusztító lehet. Ha pedig valakit teljesen burokban nevelnek, az az emberi gyarlóság legenyhébb megnyilvánulását megtapasztalva is úgy fogja érezni, hogy összeomlott körülötte a világ. Szegény Jeanne egész élete az unalommal folytatott küzdelemről, látszat-tevékenységekbe menekülésről és az álomvilágának kétségbeesett védelmezéséről szólt. Maupassant – hősnőjének sorsán keresztül – megosztja velünk a teljes életképtelenség receptjét, s bár az ő Jeanne-ja valószínűleg korának és társadalmi osztályának az áldozata elsősorban, azért nem gondolom, hogy a története a ma embere számára ne lenne tanulságos.

Amilyen kifejező és kendőzetlen a címe, olyan csodás érzékkel vezet végig az író Jeanne életén. Valóságos, kíméletlenül őszinte és pontos meglátásait csak néha töri meg az írói túlzás. Alapvető értékének a hitelességet, a realitást éreztem, a búskomorság és a fájdalom kifejező erejét, amihez a régi korok francia írói nagyon értettek – ennek ellenére mégsem letargikus, inkább tanulságos. A borzalmat és a határtalan boldogságot ügyesen ütközteti, mellettük pedig egy sor lelkiállapotot felvonultat még. A mozgalmassága nem hagyott unatkozni, folyton zajlik, mint maga az élet. A karakterek félelmetesen jól körülhatároltak – nem elmosódott, csak sejthető vonásokkal bírnak, így képesek megadni egy-egy pillanat élét, hogy rajtuk keresztül az olvasót is gondolkodásra és érzelmekre sarkallják. A báró, az apa például megnyugtató színfolt volt panteista, simulékony, melegszívű, kissé megvezethető, mégis szilárd és éles meglátásokkal teli jellemével. Julien, a férj karaktere átsütött a regényen, hogy tisztán érezhetővé vált a megnyerő férfi álarca mögött az önzés, ami mindent elvesz magának, a zsugori zsarnok, akinek puszta léte maga a megsemmisülés a körülötte élők számára. Egyébként a külső-belső változások, az „élet nyomai” szintén érzékletesek a műben, akárcsak a természeti leírások vagy tájábrázolások, amik szerencsére nem dagályosak, pont annyit adnak, amennyi szükséges.
Egyértelműen egy nagyon jól megírt és felépített alkotás, amiben el lehet mélyedni, és amivel együtt lehet érezni. Értékes mű!

Maupassant azon kevesek közé tartozik a világirodalomban, akik úgy képesek megragadni érzéseket, képeket, hangulatokat, tájakat, hogy a szöveg tartalmasan és pontosan, emellett mégsem nehézkesen ábrázolja az érzékeltetni kívánt folyamatokat. Tájleíráskor képes arra, hogy elkerülje azt a gyakori, és megfoghatatlannak tűnő hibát, amitől ez olyan unalmassá tud válni sok írónál; Maupassant esetében valósághűen megelevenedik a kép, méghozzá már-már élesebben láttatja a tájakat, mint ahogy az olvasó a saját környezetét észleli, s mindezt úgy, hogy a tájleíráshoz használt szimbólumok hűen tükrözik a cselekmény és a szereplők hangulatát, mialatt maga a természeti kép sem lesz kevésbé hihető.
A cselekmény hiteles, illúziómentes, amellett, hogy kritikával elsősorban egy bizonyos társadalmi réteget illet, a mellékszereplők sorsán látszik, hogy az írónak a szegényebb réteggel kapcsolatban sincsenek illúziói. Ahogy a megfogalmazásmód, úgy a tartalom is mértékletes; a történet ugyan szomorú, de nem hatásvadász módon az. A katolicizmus kritikája is központi elem, két katolikus pap kapcsán talán ezekben a mondatokban önt leghatározottabban formát, az egyikük, „aki a megboldogultról beszélt, papi kifejezésekkel dicsőítette, bánatosan, a papok hamis bánatával – a papok beszélnek így, akiknek minden holttest jövedelmet hajt” s később szintén ő, mikor szerelmi életéről faggatja a főszereplőt: „kérdezgetni kezdte, pontos, aprólékos részletességgel, a böjtölő ínyenc kedvével,” holott már jól ismeri az ilyesmit, tudja, miről panaszkodik az illető. A másik pap kritikája már súlyosabb, ő úgy érvel az istenhitről, „mint egy monomániás ügyész, aki matematikai képletekben vezeti le a kör négyszögesítését,” s számos gaztettért felelős.
A történet másik, talán egyik legfontosabb mondanivalója, igazolva a könyv cselekményét, abban a gondolatban rejlik, hogy „két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.”