Érzelmek ​iskolája 77% 93 csillagozás

Flaubert ezen regénye 1869-ben jelent meg, és azóta is a világirodalom egyik legjelentősebb műveként tartják számon.
A cselekmény mintegy 30 évet ölel fel, 1837 – 1867 között játszódik, a főszereplő Fréderic Moreau labilis lelkivilágát és ebből adódó hányatott útkeresését tárja elénk. Nagy álmokat kerget, ám a legkisebb befektetéssel szeretne pompás életet élni. Adósságot halmoz fel, édesanyjából él, egyetemre nem jár be, barátságokat köt és szüntet meg, plátói szerelmet táplál egy férjezett asszony iránt. Egyetlen igaz és hű barátot tudhat maga mellett, Deslauriers-t. Nagyon tetszett az ő kapcsolatuk, valóban kiállta az idők próbáját, megszűnt egy időre, majd újra feléledt, mintha édes testvérek lettek volna, rám úgy hatott kettőjük története.
Frédericet labilis ifjúként ábrázolta az író, nem látott célt, értelmet, de leginkább nem érzett felelősséget sem önmaga, sem mások iránt. Bennem már az első oldalakon azt a szólást juttatta eszembe, miszerint: Ki sokat markol, keveset fog. Illúziót kergetett, egyik nőtől a másikhoz sodródott, igazán azonban egyik mellett sem kötelezte el magát érzelmileg, kivéve az első, igazi, plátói szerelme, a fent említett Madame Arnoux mellett. Nagyon megérintett, megindított Rosanette-tel kötött élete, közös gyermekük, a kisfiú sorsa – vidékre adták dajkához –, majd a bekövetkezett tragédia. Frédericet nem rendítette meg, egyszerre hármas kapcsolatban élt, hazugságban, csalásban.
A mű nyelvezete kifinomult, Flaubert szép stílussal és igényes ábrázolásmóddal, olvasmányosan, ám sokszor terjengősen – úgy éreztem több esetben is – írta meg ezt a regényét, mely egyúttal történelmi regény is, Lajos Fülöp, a Második Köztársaság korába nyújt bepillantást.
Külön kiemelném az igényes megjelentetésű kötetet, a_Magvető Remekírók_ sorozat tagjaként, Fehér Hollók Könyvek néven adta ki a Magvető, dicséret érte, öröm kézbe venni.

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Egyrészt nagyon egyenetlen. Egyes részeket – főleg a párizsiakat – annyira sűrítve, leltározósan ad elő, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, hogy valahogy megjegyezzem a sebtében felskiccelt bohém marionettfigurákat. Ezeket az epizódokat nyugodtan duplájára lehetett volna növelni, hogy ne szinopszis, hanem tisztességes regényfejezet gyanánt hassanak. Másrészt a politikai tárgyú beszélgetések, elemzések alakjai szinte mind az idők folyamán a történelem kukájába került, másodvonalbeli politikusok, akiket a szerencsétlen olvasó kénytelen a kötet végi jegyzetekből visszakeresni, vagy olvasás közben átsiklani fölöttük. Harmadrészt a Gyergyai-féle fordítás ódon stílusa (pl. ki mond manapság ilyesmit, hogy 'mostan'), a gyakran mesterkélt párbeszédek is rontanak az olvasás élményén. Negyedszer pedig: ha már az előadásmód ennyire egyenetlen, legalább egy izgalmas főszereplővel fel kellett volna dobni, ehelyett kapunk egy lusta, álmodozó fingmatyit. S végül a történeten végighúzódó plátói szerelmes nyögdécselés sem tesz jót a regénynek.

Egy részt azért megdicsérek: a negyvennyolcas párizsi forradalom anarchista kavargását jól ábrázolja az író; ott helye van a rövid, gyors schnitteknek.

Flaubert gimnazista koromban ki volt kiáltva a XIX. századi realizmus egyik atyamesterének; és a Bovaryné tömörsége, helyenként szarkasztikus humora indokolja is az író rangját. Ez a műve viszont – meglehet, részben a fordítás gyöngeségei miatt is, de semmiesetre sem csupán ezért – nekem inkább egy csúnyán öregedő francia történelmi-politikai leltárnak tűnik (bár a legrettenetesebb leltározást Flaubert a (szerencsére) befejezetlen Bouvard és Pécuchetben követi el).

Maradjunk annyiban, hogy 1001 könyv ide, Gyergyai lelkes utószava oda, aki Flaubert-től valami jobbat szeretne, maradjon a Bovarynénél, vagy esetleg a Három mesénél.

Már a Bovaryné kapcsán is elgondolkodtam, vajon azért hangzik-e a cucc úgy, ahogy hangzik (modorosan, ítélkezősen), mert régimagyarul van, itt meg aztán főleg elgondolkodtam. Elolvastam 500 oldalt, és kb. egyetlen szereplő sem mondott ki egyetlen valódi mondatot sem. Minden kamu, szenvelgés, nyünnyögés, megjátszás (még az állítólagos tiszta és nemes szerelem is) – ez most akkor Flaubert vagy Gyergyai Albert? Tök jó lenne tudni. Bovaryné én vagyok, de ez a Frédéric gyerek biztos nem.

Woody Allen Manhattan c. filmjében, mint főhős felsorolja, miért érdemes élni. A listán Frank Sinatra, Marlon Brando, Groucho Marx, a svéd filmek, Louis Armstrongtól a Potato Head Blues, és más egyebek között az Érzelmek iskolája is szerepel, innen jött az ötlet, hogy elolvassam a regényt: ugyan nem kerül fel az „ezért érdemes élni”-listámra, de mindenképpen rendkívül elgondolkodtató, jelentős könyvnek érzem; jellegzetesen olyan történet, amit nehéz elfelejteni, mert hatással bír az ember életére. Talán fiatalon még könnyebb megérteni a főhőst, aki álmatagon, céljait-vágyait csapodáran újra és újragondolva sodródik az eseményekkel anélkül, hogy valóban részesévé válna a körülötte zajló történéseknek, félig-meddig szembesülve a világ, vagy inkább az emberek kegyetlenségével (és olykor persze szeretetével, szenvedésével is), de a középszerűségbe süppedése ellenére is megtartva éppen annyit illúzióiból, hogy ne kelljen szembenéznie az élete valóságával. Amellett, hogy remek lélek- és korrajz, emlékeztet arra, hogy milyenné nem lenne jó válni.

*későbbi értékelés*
Furcsa érzéseim vannak.
Nem igazán tudok a könyvből hibákat kiemelni, valamiért mégsem tudtam szeretni.
Itthon találtam a kötetet, valamikor még anyukám vette. Rákerestem, és a fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésem. Úgy gondolom, valahogyan lehetett volna „több” ez a történet. Így kissé unalmasnak hatott, olyan, amit az ember elolvas és elfelejt.

Nem igazán nyerte el a tetszésem. A könyv jó kétharmadában Frédéric egyszerűen baleknek tűnik, mindenki helyett fizet, hagyja, hogy kihasználják. Aztán egy hirtelen váltással ő maga is használni kezdi az embereket. Talán csak Madame Arnoux látszik kivételnek, de a végén az ősz hajtincse miatt érzett hirtelen kiábrándulás ezt a tiszta érzelmet is megkérdőjelezi. A mű csúcsa számomra a befejező mondat: a barátok visszatekintése egy eltékozolt életre, amikor egy gyerekkori semmiség tűnik a legtöbbek, a legtisztább dolognak a múltra visszatekintve. Ez az öngúny határozottan dobott a művön.

Szerintem ez volt az első regényfolyam, ami valaha megszületett. Nem az 'Ulysses' és nem 'Az eltűnt idők nyomában'. Azok csak utána jöttek. Ez volt az első ilyen típusú regény, ahol áll az idő, nem történik semmi, és mégis a szemünk előtt vonul fel a világ. Csak nézni kell. Az emberi természetet. Valószínűleg még sokáig nem olvasom el, ha nem kerül a kezembe a Tocqueville Emlékképek…című könyve, ahol az előszóban tesz említést John Lukács erről a regényről, mégpedig azt mondja, hogy szerinte csak itt és Tocqueville-nél lehet elfogulatlan, nem dogmatikus képet kapni erről az időszakról. Flaubert remekül ábrázolja a nyárspolgárt vagy hívjuk polgártársnak, tehát a ma emberét, és ellentétben az itt előttem hozzászólóval, én azt gondolom, hogy az kevés, hogy nem szeretnék ilyen lenni, mert már ilyen vagyok. És szerintem nem csak én, hanem mindenki. Aki nem ismeri fel magát itt ebben a könyvben, az nem ember, és nem érdemli meg, hogy Gustave Flaubert a szájára vegye.

A realizmus csúcsa, írják erről a műről, nekem még sem jött át. Ha sikerül belekapni akkor sodor magával a történet, de sajnos a legtöbbször nem kapott el.

Regényként olvasni elég nehézkes, aki romantikát, meghatódást, lendületes történetet vár, az csalódni fog. Viszont rendkívül jól meg lehet ismerni belőle a kort, különösen az 1840-50 közötti Párizs életét. Két dologról nem szól a mű: iskoláról és érzelmekről. Főhősünk se tanulni, se dolgozni nem hajlandó, a harcoktól is gondosan távol marad. Érzelgés meg ábrándozás, az van, de miután 600 oldalon keresztül hallgatjuk sirámait az ő egyetlen, nagy szerelméről, egy pillanat alatt kiábrándul, mikor meglátja a nő ősz haját. Nyilván szándékosan mutatja be ilyen antihősnek az író, talán holmi életvezetési tanácsadó műnek szánhatta, kicsit önéletrajzi ihletéssel, hogy hova juttatnak a rossz barátok, a léhaság, az elvtelenség, a céltalan élet. Hagyja, hogy kihasználják, soha nem tesz semmit, ami előre vinné bármilyen téren. A legjobb barátja is folyamatosan áskálódik ellene, de nem vesz erről tudomást. Ami még nagy tanulsága, hogy a legsemmirevalóbb ember is a pozitív hős a saját szemében.

Hát nekem ez nem jött be. Számomra nagyon unalmas volt, beismerem, hogy némelyik részeken csak átfutottam, annyira szerettem volna a végére érni a könyvnek. Valahogy nem fogott meg. Valószínűleg a történelmi háttér miatt is, ami nekünk sok mindent nem mond, egy francia jobban megérti a háttérben zajló eseményeket. Egyedül a vége felé kezdett tetszeni, de akkor már sajnos végére értem a könyvnek. Talán ha először az utószót olvasom el, akkor jobban értettem volna.