Bouvard ​és Pécuchet 75% 23 csillagozás

A próza francia titánjai közül nekem ő csak amolyan régi, testközeli barátom, tehát nem Monsieur Flaubert, hanem egyszerűen Gustave. Nem híres remekműveiről írnék szívesen: ezeket rengetegszer ismertették és agyonelemezték már. Gustave egyik „mellékterméke” érdekel, hiszen azon is rajta van a kézjegye, szellemi-művészi sphragisa; az is kiváló, csak az úgynevezett ”főművek” (például a Madame Bovary vagy a L’Éducation sentimentale) elhomályosították a fényét. Mára a figyelem perifériájára szorult: az olvasók zöme megfeledkezett még a létéről is.

A Bouvard et Pécuchet-nál (1881) létezik a világon jobb regény is, de ami sokkal jobban kifejezné „cselekményének” korát – nemigen. Flaubert tájékozottsága, tárgyi tudása egyszerűen elképesztő. Írói módszere, az aszkétikus impassibilité hihetetlenül felpaprikázza az olvasó kedélyét. Hősei – a maguk nagyra törő szürkeségével, heroikus, egyszersmind nevetséges teljességigényükkel – szánalmat, részvétet, ugyanakkor kárörömet és egyfajta „önigazolást” váltanak ki belőlünk. Lám, ide vezet az esztelen nagyot akarás, az empíriától távol eső, elméleti fellegjárás, a semmire sem jó tudás! Mert a két barát mindent tudni akar, és tud is, csak éppen rögvest kudarcot vallanak fóliánsokból fölhalmozott ismereteikkel, ahogy azokat az életben, a gyakorlatban kamatoztatni akarják. A tekintélyes, enciklopédikus agyú polihisztorok egyből sületlen dilettánsokká válnak, amint szakkönyveik tartalmát tettekben szándékoznak megjeleníteni, és a tanult elméletek helyességét kísérleteken, újításokon próbálják igazolni. Először gazdálkodni akar a két tősgyökeres párizsi (hivatalnok, illetve kereskedő). Egy szakkönyv alapján gabonatermesztéshez és állattartáshoz fognak. A hozzá-nem-értés meghozza ”gyümölcsét”: mindenük kipusztul. Ezután kertészkednek: teljes a csőd. Rájönnek, hogy a kudarcok oka az időjárás. Átnyergelnek a meteorológiára. Közben természetes trágyát állítanak elő – elhullott állataikból. Juhaik megkergülnek, ökreik a sok érvágástól megdöglenek. Tyúkfogattal irtják a cserebogarat; a tyúkok lába eltörik. Sört főznek tölgyfalevélből; majdnem belehalnak még a béresek is. Majd következik a gyümölcsnemesítés: csenevész termésüket elveri a jégeső. Újabb őrületük a kertépítés. A fákat, bokrokat állat alakúra nyesik; növényi gúlák, kockák, hengerek, karosszékek éktelenítik el a kertnek nevezett szabadtéri tébolydát. Konzerválás, tartósítás lesz az újabb ”dili”. De nincs megállás: pezsgőgyártás, pálinkafőzés, vegyészet, kórbonctan, belgyógyászat, anatómia s még sok egyéb tudomány és szakma kerül „kipróbálásra”, minden eredmény nélkül, illetve szörnyű pusztítás (pusztulás) közepette.

Flaubert regénye: vitairat. Mire megy az ember(iség) a hegységnyi ismerethalmazzal? Mi értelme van az élettől elrugaszkodott tudománynak? Élet vagy tudomány? „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” stb. stb. Flaubert kérlelhetetlen: nem. Ez (is) csak illúzió. A pamflet-torzkép tökéletes, és 1881-ben nyilván igaz is. Ma már nem, vagy máshogy igaz. Ám ha egy mai Flaubert írna hasonló témájú és hangvételű regényt a globalizációval kitágított, virtuálisan duplifikált, világhálóval átszőtt, klímaválsággal, éhezéssel, vízhiánnyal, atomenergia- és ezer más veszéllyel megterhelt világunk tudományáról és gyakorlatáról, ugyanoda jutna – csak több hajtűkanyarral –, mint Flaubert. Vagy Goethe: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.” Vagy a matematika-történet: „Nincs királyi út”.

Az Ön századvégi fikcója nagyon izgalmas, nagyon is aktuális és rendkívül szórakoztató még ma is, Gustave!

Ez a könyv nagyon egyedi, és úgy látom, teljesen alulértékelt. Akár posztmodernnek is lehetne nevezni, annyira más, mint egy „hagyományos” regény: tudományos és filozófiai adatokkal telezsúfolva mutatja meg, mire megy két kispolgár, ha túlságosan elmélyül a különböző tudományokba és filozófiába. Egyszerre vicces, szórakoztató, bizarr és megdöbbentő vagy akár szomorú is látni, hogyan kezd bele Bouvard és Pécuchet először földművelésbe, majd az orvoslásba, történelmi regények olvasásába, sportba, delejezésbe vagy akár a vallás kritizálásába. Kár, hogy Flaubert már nem tudta befejezni a könyvet.

Flaubert már a 19. században megírta Mekk Elek történetét. Ráadásul mindjárt két ezermesterrel.
Elképesztő mennyiségű ismeretanyag kellett a regény megírásához. Az első fejezetekben még szörnyülködtem a masszív természettudományos körítéssel tálalt dilettantizmuson, később már jobban élveztem Bouvard és Pécuchet filozófiai csetlés-botlását.
A mondanivaló ma is érvényes lehet, amikor az internet szűretlen információ alapján virágzik az amatőr gyógyítás, a házi bombakészítés és a tudományos összeesküvés-elméletek gyártása.

Flaubert remekül ír, és nagyon jól adja vissza az emberi természetet. Azt, hogy mennyire nem hiszünk a tudománynak és a szakembereknek. Száznegyven év ide, vagy oda, sajnos azt derült ki, hogy semmit sem változtunk.
Ezenkívül kapunk egy csomó lexikális adatot a kor tudományos, vallási, filozófiai, orvosi, kertészeti és még sok ezernyi témájából Tóth Árpád kitűnő fordításában.

Bámulatos, hogy ez a könyv tulajdonképp nem szól semmiről, és mégis mennyi minden benne van. Fantasztikus mértékű dilettantizmussal fűszerezve. :)
Viszont, amit íróként nagyon hasznosnak találtam, azok az ábrázolások és leírások. Nagyon sokat tanultam belőle a külső és belső tulajdonságok egyszerű szavakkal történő, ám hatásos lefestéséről.
Elsőre könnyű olvasmánynak tűnik, de valójában nem az!

Jó olvasmány, nekem különösen kedves, ezt hagytam el először a veszíts el egy könyvet játékban. :)