Oxfordi ​sorozat 82% 93 csillagozás

– Remélem, nem tesznek önre túl nagy hatást a kórházak – mondta. – A Radcliffe talán túlságosan is lehangoló. Hétemeletes épület. Talán ismeri Dino Buzzatit, az olasz írót, egyik elbeszélésének pontosan ez a címe: Hét emelet. Egy itt történt esemény ihlette, amikor Oxfordban járt egy konferencián, és valamelyik útinaplójában meséli el.

Meglepett, hogy szinte senki sem használ függönyt; azon tűnődtem, hogy ez vajon azért van-e, mert az emberek talán túlságosan is megbíznak az angol diszkrécióban – tudniillik senki sem alacsonyodik le odáig, hogy mások életében kémkedjen. Vagy épp annak az ugyancsak angol hagyománynak köszönhető, miszerint senki sem tesz semmi olyat a magánéletében, amit érdemes lehet kikémlelni.

13. oldal (Magvető, 2007)

Évek óta ő számít itt a legjobb nyomozónak, volt szerencsém betekinteni számos esetének jegyzőkönyvébe: aprólékos, körültekintő, hajthatatlan. De akkor is csak egy nyomozó, amivel azt akarom mondani, hogy képzése a szabályoknak megfelelő, tehát mentális műveletei előre megjósolhatók. Sajnos a nyomozók az Ockham-borotva elve szerint működnek: amíg valamiféle fizikai tény nem szól ellene, mindig az egyszerű hipotéziseket részesítik előnyben a bonyolultabbakkal szemben.

Megint megcsókoltam, és ahogy magamhoz öleltem, éreztem, amint mellkasomhoz ér a melle. Egyik kezemet a trikója alá csúsztattam, és hagyta, hogy megcirógassam a mellbimbóját – de riadtan megállított, amikor másik kezem a szoknyája alá igyekezett bejutni.
– Egy pillanat, egy pillanat – suttogta, miközben körülnézett. – Felétek az emberek a teniszpálya közepén szerelmeskednek?

Most, az évek múltával, araikor már senki sem emlékszik a történtekre, és amikor Skóciából egy szűkszavú e-mail érkezett Seldom szomorú halálhírével, immár úgy hiszem, megszeghetem azt az ígéretemet, amelyet ő sohasem kért tőlem.

(első mondat)

– Az idő tájt elég buzgó kommunista voltam, és egészen lenyűgözött Marx egyik mondata, amit talán A politikai gazdaságtan bírálatához című könyvében olvastam, és amely szerint az emberiség története során csupán azokat a kérdéseket veti fel, amelyeket képes megoldani.

64. oldal (Magvető, 2007)

Érdekes, mekkora vonzereje van a pszichiátriai feltevéseknek. Még ha hamisak is, sőt akár abszurdak, mégis mindig sokkal vonzóbbak, mint egy tisztán logikai érvelés. Az emberekben működik egyfajta természetes ellenállás, ösztönös bizalmatlanság a logikai sémákkal szemben. És még a téves érvekkel együtt is, ha az ember tanulmányozni kezdi a logika történeti fejlődését az emberi agyban, ennek az ellenállásnak valahol mélyen talán mégis lehet valami alapja.

145. oldal (Magvető, 2007.)

Még egy pohár bort töltött magának, és hosszan hallgattam egy valóban döbbenetes élet viszontagságait. Egyike volt azoknak a nőknek, akik a háború alatt mit sem sejtve részt vettek egy országos keresztrejtvényfejtő-versenyen, hogy aztán megtudják: a nyeremény mindannyiuk besorozása és internálása egy teljesen elszigetelt faluba, ahol az lesz a küldetésük, hogy Alan Turing és matematikuscsapata segítségére legyenek az Enigma-gép náci kódjainak megfejtésében. Ott ismerte meg Mr. Eagletont. Rengeteg anekdotát mesélt a háborúról, és persze megosztotta velem Turing híres megmérgezésének minden apró körülményét. Azt mondta, mióta letelepedett Oxfordban, a keresztrejtvény helyett a scrabble-nek hódol, amit, ha csak teheti, a barátnőivel játszik.

14. oldal

– Először sikerült elcsalni apát egy koncertre – mondta a nő hátrapillantva. – Azt hittem, ez egy kicsit elvonja a figyelmét a munkájától. Na mindegy, azt hiszem, már nem tart velem vacsorára. Istenem, az az ember, ahogy a torkát fogta… még mindig nem tudom elhinni. Apa azt hitte, hogy valaki fojtogatja, kis híján a színpadra lőtt, de az ütős arcát megvilágító fénykör miatt nem lehetett látni, mi van mögötte. Engem kérdezett, hogy vajon lőjön-e.
– És mit lehetett látni onnan, ahol ön ült? – kérdeztem.
– Semmit! Minden olyan gyorsan történt… Ráadásul én el is kalandoztam, a kastély tetejét figyeltem: tudtam, hogy a mozdulat végén lövik ki az első rakétákat Erre összpontosítottam teljesen, mert mindig engem kérnek fel, hogy szervezzem meg a tűzijátékot. Azt hiszik, hogy attól, hogy egy rendőr lánya vagyok, bizonyára jó a kapcsolatom a puskaporral.

16. fejezet

Mellettünk elcsitult a moraj, és a fények gyöngültek, majd szinte teljesen kihunytak. Erőteljes, drámai fehér fény világította meg a filagóriában ülő zenészeket. A karmester két rövidet koppantott a kottatartón, kinyújtotta a kezét a hegedűs felé, és felcsendültek a programnyitó szonáta első, magányos hangjai, mint valami füstfelhő, ami igyekszik a magasba szállni, és tapogatózva keres utat magának a csöndben.
A karmester egészen könnyedén, mintha finom kis szálakat gyűjtene össze a levegőből, intett Bethnek és Michaelnek, aztán a fúvósoknak, a zongoristának, végül pedig az ütősnek. Bethre néztem, bár az igazat megvallva akkor sem vettem le róla a szemem, miközben Seldomot hallgattam. Azon tűnődtem, hogy vajon ott a színpadon van-e valódi kötelék közte és Michael között, de mindketten elmélyültnek látszottak, és koncentráltak, a kottát figyelték, és sebesen lapoztak. Az üstdob váratlan döngése időről időre arra késztetett, hogy felpillantsak az ütősre. Ő volt a zenekar legidősebb tagja, nagyon magas, hajlott hátú ember, bajsza, mely egykor a büszkesége lehetett, már ősz volt, a hegyén pedig kicsit sárgás is. Tétovázónak, reszketegnek látszott, ami ellentétben állt ütései görcsös erejével, mintha kezdődő Parkinson-kórt akarna palástolni a többiek szeme elől. Észrevettem, hogy minden ütés után a háta mögé rejti a kezét, és a karmester teljes erejével azon igyekszik, hogy egy mulatságos jelzéssel mérsékelje a belépéseit. Fenséges crescendo következett, a karmester pedig energikus mozdulattal leintette a zenekart, mielőtt megfordult volna, hogy meghajoljon, és fogadja a közönség tapsát.
Elkértem Seldomtól a programot. A következő darab Aaron Copland Cheyenne Spring című opusza volt, az Évszakok-sorozat harmadik darabja triangulumra és zenekarra.

145-146. oldal