„Mind azt hisszük, hogy van időnk. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lesz mód pótolni az elmulasztott pillanatokat, de nem így van.”
Talán ez a regény fő mondanivalója, mellyel teljes mértékben egyetértek, hiszen ha ezt a gondolatot több ember látná be, mindannyian boldogabbak lehetnénk, és nem csak vágyakoznánk álmaink iránt, hanem sorozatban valósítanánk meg őket. Ha túl sokat koncentrálunk például a munkánkra, felesleges időtöltésekre, akkor egy ponton – amikor már lehet, hogy túl késő – azt vesszük észre, hogy felnőttek a gyerekeink, elvesztettünk számunkra fontos embereket, vagy nem utaztunk el álmaink helyére, mert sosem volt elég pénzünk, alkalmas az időpont. Az élet elszállt mellettünk, mi pedig úgy léteztünk csak, mint egy „köddé vált férfi”.
Személy szerint hozzám nagyon közel áll ez a gondolat, az egyik legfontosabb életigazságnak tartom.
A regény elolvasása után ennek ellenére megint csalódást éreztem, ahogy az Egy párizsi apartman után is. A Most! előnyére írva azt, hogy Musso ebben a könyvében legalább saját maga húzza keresztbe az utolsó 20-30 oldalon a megelőző kétszáz X oldalt, míg az Egy párizsi apartmanban végigviszi a gondolatmenetét és egy hatalmas bullshit kerekedik a végére megoldásként. A Most!-ban ez elmaradt, így nem éreztem annyira kínosnak a befejezést.
Ebből az írásból azonban hiányzik a koherencia. Elindít egy misztikus – rejtélyes vonalon magányos világítótoronnyal, sejtelmes szobával, ahova tilos a belépés, a 24-es szám bűvkörével, meghökkentő időutazással, mely folyamatos gondolkodásra készteti az olvasót, hogy vajon mi lehet ennek a feladványnak a megoldása. Az utolsó oldalakon kapjuk meg a választ, mely olyan, mintha önálló életet élne a regény megelőző részéhez képest, az addigi kíváncsiságunk egy pillanat alatt omlik össze, és rá kell jöjjünk, hogy néhány tollvonással át lett húzva mindaz, ami vitt előre az olvasásban. Mert persze, ez is egyféle magyarázat, viszont ha én a Star Warst kezdem el nézni, akkor annak a végén nem arra számítok, hogy Doktor Szöszi oldja meg a klónok háborúját a dauerolás vagy a Prada cipőkkel kapcsolatos ismeretei alapján. Mert mindkét műfaj rendben van a maga nemében, de ha én egy titkokkal átszőtt, misztikus regényt olvasok 200 oldalon keresztül, akkor nem akarok elcsépelt közhelyekkel teletűzdelt romantikus – filozofikus végkifejletet.
Azt hiszem, mást nem lehet kiemelni a regényből, mert végülis nem arról szólt, ami, így felesleges boncolgatni az első kétszáz oldalát. A borítón szereplő, unalomig ismételt frázis már gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy ne számítsak bravúros megoldásokra.
A megfogalmazott fő mondanivaló remek, és a könyv 90%-os értékelése alapján remélem, sokaknál eléri a célját.