Central ​Park 83% 27 csillagozás

Az írói gondolkodás néha elképesztően bátor, páratlanul színes, és nem torpan meg akkor sem, ha megközelíti az értelmezhetetlen tartományait. De azt mindig szem előtt illik tartani, hogy a bájos és a bárgyú között nagyon vékony a határvonal. Mert Musso könyve attól még nem lesz jó, hogy tele van jól felépített és időzített fordulatokkal. Ahhoz sokkal, de sokkal több kéne. Például olyan emberek, akikről többet tudunk meg pár szónál, akik nem az író kénye kedve szerint mozgatható báboknak tűnnek, hanem élő, lélegző, hiteles figuráknak. És itt merül fel újból a kérdés, hogy egyetlen ötlettel végig lehet-e írni (vinni) egy könyvet. Lehetett volna-e nem ehhez az ötlethez ragaszkodva ugyanezekből a cselekményszálakból egy érdekesebb történetet papírra vetni? Nyilván, csak az már egy másik regény lett volna… Lehetett volna felkavaró, nyomasztó, megdöbbentő vagy letaglózó is, de nem lett. Kár ezért a történetért. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy egy krimi vagy akár horror is lehet megindító, és drámai, akkor ne akarjunk már mindenáron romantikust alkotni.

„Elég egy röpke perc, egy pillantás, egy találkozás, hogy fenekestül felforgassa az ember életét. A megfelelő ember, a megfelelő pillanatban. A sors cinkos szeszélye.”

Guillaume Musso szövevényes, kalandos világában minden rendhagyó, mégis mindig csodával határos módon rendet hagy benned. Mestere a léleknek, a hangulatfestésnek, a furfangos cselszövéseknek, és a játékos labirintusoknak, melybe könyvein keresztül az olvasót vezeti. Central Park című, itthon a Park Könyvkiadó gondozásában idén megjelent kötetében ismét egy rendkívül izgalmas utazásra invitál meg bennünket. A helyszín ezúttal: New York.

Őszintén megmondom, Musso egyik legnagyobb előnye, hogy képessége van rá, hogy teremtsen: hihető hangulatot, helyzeteket, ismerős arcokat, valós tájakat, utcákat, tereket. Semmit nem hagy a képzeletre jóformán. Látom magam előtt, amiről ír: szőke hajtincset, lepukkant környéket, épületet, kávézókat. Az ő könyveit olvasván keresztül-kasul bejártam már a csodás Párizst, és ezúttal a Nagy Almát is. Semmi sem maradt észrevétlen. Egy kis darabka tengerentúli világ az enyém, ott ül a polcomon, csak le kell vennem, fel kell ütnöm, és ott találom magam, ahol valójában sosem jártam.

Néhol talán kissé sablonos, mármint abból a szempontból, hogy a saját meghatározott keretei közül nehezen, vagy egyáltalán nem tud kitörni. Ám ezek – mint említettem – a saját maga szabta határok, nem mások hatása, majmolása. Amit csinál, az egészen sajátos. Ugyanúgy felismerhető mondatairól, szóhasználatáról, karaktereiről, ahogyan Fredrik Backman, vagy Joanne Harris. Jellegzetes, senkiéhez nem hasonlító stílusa van, egyedi ötletei, és nagyon színes képzeletvilága. Ezúttal azonban felrovom neki, hogy túlságosan a kaptafánál maradt. A Central Park a „majdnem” kategória idei első félévének veretlen győztese. Lehetett volna igazán fenomenális, hátborzongató, átütő erejű, ám sajnos olyan ez a történet, mintha Mussonak ezúttal kifogyott volna a temperája az érzelmi színkavalkád festésekor. Nem arról van szó, hogy a karakterábrázolás szürke vagy egysíkú lenne, hanem arról, hogy nincs is. Az olvasó átsiklik az oldalakon, és bár az izgalom végig ott fészkel a mélyben, a tudni vágyás hajtóereje legyőzhetetlen, érzelmileg nem kötődik a szereplőkhöz. Nincs kihez. A férfi és a nő valóságosak ugyan, de nem kerülnek közel hozzánk. A szívem ez alkalommal tökéletesen értintetlen maradt.

Az alapötlet – ezt be kell vallanom – egyszerűen szólva zseniálisan elmés. A szokványos, ám leleményes krimi álcája mögül elősejlik a valós tartalom, az igazi mondanivaló, és ez a regény legerősebb ütőkártyája. Hogy nem az, aminek látszik. Sajnos ez azonban minden pozitív tulajdonsága mellett is kevés ahhoz, hogy letehetetlen, fantasztikus olvasmánynak ítéljem meg. Szeretem, mert izgalmas. Szeretem, mert utaztat. Szeretem, mert szép. De leginkább azért szeretem, mert Musso. Csakhogy ez nem mindig elég. A véleményem az, hogy ez az író ennél sokkal, de sokkal többre képes, és ezt már bizonyította is.

Mivel kedvelem Guillaume Mussot, maradjunk most annyiban, hogy továbbra is hiszek benne. Maradjunk annyiban, hogy rajongóknak, gyűjtőknek ez a kötet is kötelező jellegű. Minden cseppje Musso, attól függetlenül, hogy a híres varázslat-csipet ezúttal kimaradt a főzetből. Hogy miről szól mégis a regény? Miféle mögöttes mondanivalója van, amiért mégis érdemes kézbe venni? Erről az író maga tud a leginkább mesélni: „Vannak az életben olyan pillanatok, amikor kinyílik egy ajtó, és napfény árad az ember életébe. Ritka pillanatok, amikor valami felszabadul ott belül. Súlytalan lebegés, száguldás egy radar nélküli sztrádán. A döntések egyértelműek, kérdések helyett válaszok vannak, a félelem átadja helyét a szerelemnek. Kegyelmi idő. ”

A Central Park erről a kegyelmi időről szól, és arról, hogy mindezt elérni csak küzdelmek, súlyos vereségek árán és bátorsággal lehet. A regény fő üzenete egy egyszerű axióma, amit már ismerünk mindannyian, ám sokszor nem árt, ha valaki emlékeztet minket rá. „Az élet megy tovább. És te küzdeni fogsz érte.”

Az eredeti bejegyzés a blogomban olvasható:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2019/05/guil…

Paff vagyok. Az író hozta És azután-ban megjelenő és általam igen megszeretett formáját.
EZ a könyv egy jó nagy bizonyíték arra hogy a címkék nem mindig jellemzik jól a könyveket. Krimi igen talán Thriller abszolút ugyanakkor minden cselekmény ami jelen címkékhez tartozik a múltban történt és mi csak kullogunk az események után. A tényleges téma és a regény tényleges konfliktusa olyan csoda szépen el van rejtve, hogy amikkor koppan a poén te csak kapkodod a fejed…

Hehe, de átvert. Ilyen végre nem számítottam, csak a meglepetés miatt 5 csillag.

Lehet, hogy túl válogatós vagyok, de az átolvasott olvasói vélemények alapján sokkal többet vártam ettől a regénytől. Az írói fogásokat jól ismerő profi mesterember munkája, váratlan fordulatokkal és számomra hiteltelen zárással. Alice, a regény nyomozó hősnője egy minden tekintetben pontosan megszervezett összeesküvés elmélet szenvedő alanya, és Gabriel, a szuperhős, aki a regény során számos képzelt foglalkozást talál ki maga számára. Felváltva francia és amerikai helyszíneken játszódik a cselekmény, amely során az író kissé önhitten vall arról, hogy mennyire jól ismeri azokat. Elismerem, hogy ez egy bűnügyi regény, és nem útikönyv, de ha már jelzésszerűen felvillantja az adott hely képeit, talán egy kicsivel többet is szánhatna a leírásukra. Így a nem világot járt olvasónak teljesen mindegy, hogy hol fordulnak meg a szereplők, mert akár jellegtelen helyszínek is lehetnének. A hiányt a szereplők jellemzésében is tapasztaltam. Nincsenek egyénítve, karakterük papírízű, egy sémára épülő. Musso egy másik regényével még teszek egy próbát („Holnap”), de ha ugyanezeket tapasztalom, hiába napjaink egyik legnépszerűbb francia szerzője, nálam nem lesz az!

Borzalmas volt és buta… Egyetlen jó volt benne, hogy németül olvastam,