Élet ​a tajgán 7 csillagozás

Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

Amikor ​egy könyv embernemlakta helyekre vezeti el az olvasót, az útleírások egyéb értékei mellett mindig többletet is ad, az úttörő felfedezés izgalmas érzését. Ilyen érzéssel olvashatjuk Fedoszejev Szibéria ismeretlen tájairól írt könyvét. Írásának legnagyobb erénye, hogy az olvasó a természettel vívott harcnak szinte részesévé válik, s e kemény küzdelemben ismerkedünk meg Szibéria páratlan természeti szépségeivel, állat- és növényvilágával, az ott élő emberek szokásaival, életfelfogásával és sajátos érzelmi életével. Fedoszejev expedíciójának célja: egy jóformán ismeretlen világ tudományos felmérése, hegycsúcsok magasságának megállapítása, folyók forrásvidékének felkutatása, a népsűrűség megállapítása, a helyi sajátosságok felderítése, egyszóval a pontos térkép elkészítéséhez szükséges adatok beszerzése. Az író a köznapi élet bemutatásával azonban egyben rendkívül olvasmányossá is teszi beszámolóját, ősi legendák kelnek új életre, különös szokások honosodnak meg még az… (tovább)

A „Tропою испытаний” c. könyv önállóan 1958-ban, míg a „Смерть меня подождёт” 1974-ben jelent meg.
Gyűjteményes kiadásokban együtt és rövidített formában is kiadták 1963-ban, 1976-ban és 1989-ben.
Magyarországon a két történet rövidített változata Élet a tajgán címmel jelent meg.

Eredeti cím: Тропою испытаний – Смерть меня подождёт

Eredeti megjelenés éve: 1963

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjárók Gondolat

>!
Gondolat, Budapest, 1966
350 oldal · Fordította: Siklósi Mihály · Illusztrálta: Vincze Lajos

Enciklopédia 1


Kedvencelte 3

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 12

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Hoacin>!
Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

„Szépen sütött a nap. Az erdő halkan zsongott. A levegőben égett fenyőrőzse szaga terjengett.”
Vadregényes terepfelderítés a szibériai tajgán, amely legalább annyira gyönyörű, mint amennyire veszélyes. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan expedícióról, ahol ilyen sűrűn lehetett halálos veszedelembe keveredni: majdnem minden napra jut egy-egy szorult helyzet. Hóvihar, támadó medve, gonosz folyó, gonosz szellemek lakta hegy, életveszélyes terepek, súlyos sebesülések, váratlan időjárási fordulatok. Pókinvázió. Dalolnak a szánok, hóvihar lesz! Hát igen, a Dzsugdzsurral nem lehet tréfálni. Még jó, hogy velünk van útikalauzunk, az öreg evenk Ulukitkan, aki előtt semmi nem marad észrevétlen, és aki úgy ismeri a tajgát, hogy csukott szemmel is elkalauzol minket bárhová. Humoros és bölcs, az emberi lélek oly nyitott könyv számára, mint a nyomolvasás. A természet titkaiba úgy avat be minket, mint egy türelmes Matula bácsi (biztos jól kijöttek volna egymással), és kitartóan tanítgatja, hogyan tudunk iránytű nélkül is tájékozódni. Melyik oldalán púpos a fakéreg, melyiken fényes a fatörzs, hol több az ágakon a moha, merre nyílik a mókusfészek bejárata. (Ettől függetlenül persze mi készségesen eltévedünk. Ködben, ismeretlen terepen, magányosan nem túl jó ötlet nekiállni bolyongani.) „ A szemnek mindent látnia kell. Látni azonban nem elég, érteni is kell azt, amit látsz. ” Hát igen.
A könyv megszeretteti velünk nem csupán a tajgát, hanem a felderítő csapatot is, a vadászat közben fatuskóvá átváltozó Ulukitkant, a vadóc Trofimot, Agej apót, Nyikolajevicset, ezeket a sokszor regényes sorsú figurákat. Kucsumot és Bojkát, a két hűséges kutyát, a szelíd szarvasokat… megható olvasni a csapat összetartását, ahogy minden helyzetben kiállnak egymásért a végsőkig. spoiler
Kalandok és legendák, fenyőillat és medveszalonna, fenséges hegycsúcsok és süvítő orkán, barátság és szerelem… szerettem. Ulukitkant főleg. :)

„- Már ősidők óta ez itt a szokás. Aki átmegy a hágón, s vissza is akar térni, valamit itthagy, mert máskülönben a Dzsugdzsur nem engedi vissza.
Ravasz fickó vagy te! Miért tettél ide használhatatlan töltényhüvelyt?kérdeztem Nyikolajt.
A Dzsugdzsur úgysem látjafelelte elmosolyodva, s a piramis talpazatáról egy kisebb kosárkát emelt fel.Itt sok minden van leírva, hogy ki hova ment, milyen céllal, kit bántott a Dzsugdzsur. Mindent felírnak ide.
A furcsa kis kosárkában teleírt papírdarabok voltak. Kiemeltem az egyik megsárgult papírlapot. Gyermekes írás volt rajta, alig bírtam kibetűzni: „Dzsugdzsur, miért hajtottad el a szarvasainkat, most gyalog kell hazamennünk, magunk vonszoljuk a szánokat, s lehet, hogy egyhamar nem jutunk el az iskolába. Jegor Koleszov fiai.” Egy másik papírszeletkén ez állt: „Nem illik, Dzsugdzsur, így viselkedni! Tíz napig nem engedtél át bennünket a hágón, hideget küldtél ránk és sok szeszt megittunk, pedig a Halászati Szövetkezetnek kellett volna vinnünk. Hogyan fogunk elszámolni? Nem jó ez!"

2 hozzászólás
pwz I>!
Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

Megint egy gyöngyszem a második világháború utáni nagy szibériai, egészen pontosan távol-keleti felfedezések időszakából. Ez a szovjet „vadkelet” feltérképezésének utolsó időszaka. A munka első részét – még a 20. század első évtizedeiből – Arszenyev kapitány történetéből V. K. Arszenyev: Derszu Uzala ismerhetjük. Ezt tekinthetjük akár a „folytatásnak” is. Itt már a földmérő Grigorij Fedoszejev a mesélő, aki mellett ott van az elmaradhatatlan helyi vezető, az evenki törzsből származó Ulukitkan – mint Arszenyev mellett annó Derszu – és a földmérők, a kutyusok (Kucsum és Bojka), no és persze a történetek. Itt az élet és a halál kézenfogva jár, a tajga törvényeit minendkinek ismerni kell, máskülönben drága árat fizetnek a könnyelműek. Medve is, farkas is akad bőven a történetekben, ami az Ohotszki-tenger mellék utolsó fehér foltjainak az „eltüntetéséről” szól.
Arszenyevről várost neveztek el a Tengermelléki területen, Ulukitkanról pedig egy folyó menti átjárót, hegyszorost és az ő nevét viseli egy Amur-melléki ökológiai klub is.
Itt van róla egy kép:
http://ru.wikipedia.org/wiki/Файл:Улукиткан.jpg

a síremléke, amit Fedoszejev a saját két kezével készített el…
https://www.youtube.com/watch…

itt pedig térképen az a hely, ami az evenki vadász és vezető nevét viseli:
http://www.geographic.org/geographic_names/name.php…

Csatangoló kedvűeknek alapmű, mint a Derszu Uzala! :)

>!
Gondolat, Budapest, 1966
350 oldal · Fordította: Siklósi Mihály · Illusztrálta: Vincze Lajos
5 hozzászólás
ftamas>!
Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

Ez a könyv a Tajgáról szól. Hogyan fedezik fel, hogyan élnek ott, mik a szépségei, milyen az élővilága. Ha pár szóval kellene jellemezni, a Tajgára az erő és vadság remekül illik.
A történet pár emberről szól, akik a Tajga még felfedezetlen területeit járják be és térképet készítenek. Az egyik nehézséget remekül mutatja, hogy még február van, de már mennek ki a területre, hegyen keresztül, hóviharban, mert még mindig jobb a hideg, mint az olvadás, mert akkor minden járhatatlan lenne.

A tajga nehéz, ha valaki nem ismeri, akkor elveszik. Az embereknek nem sok esélyük lenne, ha nem lennének helyi vezetőik az Evenkek. Az egyik szinte állandó Evenk vezető Ulukitkan. Ez a kis ember 80 éves, de hihetetlen karakter. Huncut, bölcs és végtelenül jólelkű. Mellesleg ezt teszi a tajga, az emberek megkeményednek, de segítenek is egymáson, mert tudják, egymagukban nem maradnak életben.
Mindezt az érzést, még megfűszerezik a szarvasok, a zergék, a farkasok és a medvék. Jellemző, hogy amikor medvenyomra bukkannak, nem az az első, hogy megijednek, hanem, hogy finom a medve szalonnája.

Még sose olvastam ilyen témájú könyvet, de hála @pwz értékelésének, nekiláttam és nem is bántam meg. Nagyon jó könyv! Köszönöm @pwz és köszönöm Moly, mert nem tudom, hogyan akadtam volna rá másképp.

( Mivel délben elszállt az értékelésem, vágólapra mentegettem, aztán meg sikerült többszörözve kiraknom ezt javítottam. )

3 hozzászólás
XX73>!
Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

Ha nem olvastam volna a Derszu Uzalát, akkor nem tudnám, hogy mi volt a könyv kaptafája. Akkor egyszerűen csak élveztem volna a könyvben rejlő bölcsességeket és természeti leírásokat. Így meg oldalról oldalra arra eszméltem, hogy ez meg arra hasonlít, mikor Derszu így meg úgy…

Na, egyszóval kissé koppintásszagú a könyv, de ha valaki szereti a tajgát, akkor hajrá!

pelo>!
Grigorij Fedoszejev: Élet a tajgán

Igazat adok a többi értékelőnek. Valóban értékes, kalandos utirajz és korrajz ez a könyv. Egy keretbe folgalt regény, amely a kalandos expedíciókon túl egy tragikus és megrázó életutat is belefon ebbe a vadregényes és izgalmas életbe…
Valóban tekinthető ez a könyv valamiféle folytatásnak, párhuzamnak Arszenyev Derszu Uzalajával. Csak míg annak a könyvnek Derszu az egyik főszereplője, ebben a könyven Ulukitkan, a tajgát megélt bölcs öreg evenk az egyik mellékszereplője. Ez a szál azonban szerintem a legértékesebb vonása a könyvnek: Ulukitkan tajgaismerete, ahogy a természetben olvasni tud, ahogy meghökkentően érti a természet rezdüléseit, mások számára észrevehetetlen jeleit. A régi korok még természettel szervesen együttélő, a természetet tisztelő, megértő és attól naponta függő emberekről kapunk egy kis ízelítőt.
Mindenképpen ajánlom a könyv elolvasását mindenkinek, aki szereti az ilyen témájú és hangulatú könyveket. És ajánlanám még a következőket: V. K. Arszenyev: Derszu Uzala, G. Uszpenszkij: Védett erdők sűrűjében.


Népszerű idézetek

pwz I>!

Minden munka nehéznek látszik, amíg az ember neki nem lát.

93. oldal

Kapcsolódó szócikkek: munka
2 hozzászólás
Hoacin>!

– Úgy látszik, nincs itt senki – kiáltotta Vaszilij Nyikolajevics, miközben leugrott a szánról, s bepillantott az egyik sátorba.
– Furcsa! Hová mehettek? – kérdeztem csodálkozva.
– Azt kérdezi, hova lettek az emberek? Ma reggel messzire távoztak, de később majd visszatérnek – magyarázta Ulukitkan.
– Honnan tudja? Miből gondolja?
– Hát nem látják? Olvassák csak, itt minden meg van írva – s az öreg a közeli ágakra mutatott.
Vízszintesen odahelyezett, a végén gyűrűbe csavart ágat pillantottam meg.
– Nem értek semmit. Csak egyszerű faágat látok. Tréfál, Ulukitkan?
– Én tréfálnék? Ne legyen már vak! – Bosszúsan megragadta a karomat, s odavonszolt az ághoz. – Nézze meg jól: elmondom, hogy miről van szó. Régebben az evenkek egyáltalán nem tudtak írni. Ha valamit közölni akartak más emberekkel, különféle jeleket csináltak faágakból, aszerint, hogy mi volt a közlendőjük. Ha a sátor gazdája végleg elhagyta a szálláshelyét, akkor egy ágat helyezett a fa törzsére egyenesen, abba az irányba fordítva, amerre ment. Ha hosszabb időre ment el, de feltétlenül vissza akart térni, az ág végét gyűrűbe hajlította. Érti? Jól láthatja: Lebegyev vezetője helyesen jelezte, hogy visszatérnek, de nem egyhamar. Ha az evenk csak két-három napra kóborol el, akkor az ágat lefelé fordítja. Ha csak egy napra távozik, de otthon akar éjszakázni, az ágat gyűrű nélkül, a végével egyenesen lefelé fordítja. Érti most már? Régebben az evenkek mind így tettek.
– Most már mindent értek. De honnan tudja, hogy Lebegyevék ma mentek el?
– Itt mindent megírtak. Nem látja? Nézze, itt késsel négy éles rovátkát vágtak egyenesen, egyet pedig ferdén. Az éles, egyenes rovátka napsütéses időt jelent, a ferde viszont rossz időt. Lebegyevék tehát négy egymást követő napsütéses nap után az ötödik napon, rossz időben keltek útra. Most már maga is jól elolvashatja.

53. oldal

Hoacin>!

– Ezt hallgassák meg! – kiáltott fel Gennagyij. – Innen két kilométernyire voltunk az erdőben, a szarvasokat már szabadon is engedtük, s a havat is letapostuk a sátraknak. Ulukitkan akkor megszólalt: „Ne itt verjük fel a sátrakat, a mieink valahol a közelben vannak.” – Honnan tudja? – kérdeztem. „A füstről, nem érzi?” Beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem semmit. Ulukitkan dühösen rámförmedt: „Mit meresztgeti azt a süket orrát? Fogjunk be újból, és menjünk tovább!" Igyekeztem meggyőzni, hogy talán tévedett, de ő csak hajtogatta a magáét, hogy mennünk kell. Befogtunk, és elindultunk. Amikor a tisztásra értünk, láttam, hogy valóban itt állnak a sátraink. Szaglászni kezdtem, de füstöt nem éreztem. Csak akkor éreztem meg a füstöt, amikor már egészen közel értünk a táborhoz.
– Az én orrom jól működik, mindent megérez, a magáé azonban csak náthára való! – mosolygott Ulukitkan, s kezdte kifogni a szarvasokat.

76. oldal

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

V. K. Arszenyev: Az őserdők fia
Yrjö Kokko: A négy szél útja
Almásy László: Az ismeretlen Szahara
Balázs Dénes: A kenyérfák árnyékában
Boros János: A Kaukázus
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén
Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?
Anatolij Bukrejev – G. Weston DeWalt: Hegyi őrület
Anton Pavlovics Csehov: Szahalin
Gulyás Katalin (szerk.): A láthatáron túl