Bukott ​angyalok 76% 12 csillagozás

Grendel Lajos Pozsonyban élő felvidéki író, aki körülbelül húsz évvel ezelőtt egy író-olvasó találkozón, az egyik résztvevőtől hallott arról, hogy 1945 nyarán, a háborút követő „békeidőben” több száz pozsonyi magyart végeztek ki. Az eltitkolt tragédiáról 1998-ig nem is lehetett hallani. A Bukott angyalokban a szerző ennek az eseménynek állít emléket.
A kerettörténet nagyon egyszerű, Lőrinc felesége, Vera meghal, s a gyászoló férj Párizsban lel menedéket, ahol véletlenül találkozik egy honfitársával, aki a Párizsi Magyar Intézetben tart előadást. Ő az Elbeszélő. A két ember egy éjszakán át tartó hosszú, megemészthetetlen beszélgetésbe kezd, mely a régmúlt időkről szól. Lőrinc elmeséli, hogy Vera tíz évvel ezelőtti halála után az apósa, Tocsek felkereste, és egy számára is hihetetlen történetet adott elő arról, hogy amikor tizennyolc évesen, 1945 nyarán visszatért hazájába, az akkor épp Csehszlovákiához tartozó Ligetfalura, akkor egy ismeretlen, Janáknak nevezett szlovák megmenti az életét. Janák felfogadja a szlovákul is beszélő magyar fiút személyi titkárának, miközben a vele hazatérő, szintén magyar bajtársait mind lemészárolják. Miféle szándékok vezérelték a férfit, istent akart játszani, szeretőt keresett, atyáskodni akart? Tocsek egész életében a miértek után kutat, ahogy azt mi is megtudhatjuk Lőrinc elbeszéléséből. Apósa életében a megrázó történelmi fordulópontok jelentenek nagy változást, úgy, mint 1956, 1968, 1989. Ez nem csupán egy elbeszélés, hanem egy végtelen kitárulkozás, mely életgyónásba megy át. De Grendel nem áll meg itt. Nem csinál történelmi relikviát az egyénből, hanem sokkal mélyebbre megy, és az erkölcsi dilemmák sűrűjébe vezeti az embert. Amikor már megnyugodna az olvasó, hogy képes volt kvázi véleményt alkotni a hallottakról, akkor egy újabb réteget bont szét. Nem lemeztelenedés ez, hanem szétcincálás.
Igazából engem pontosan ez a kicsit filozofikus hozzáállás fogott meg, mely egyben tükröt is tart az olvasó elé, mielőtt még véleményt merne bármiről formálni. A változás hasonló stációit járja végig az elbeszélő is. Érdekes lépés volt a szerző részéről, az a látszólag hanyag és kidolgozatlan húzás, melyben a történet legvégén átkeretezi az értelmezéseket, s egyben a jelent is bevonja a nagybetűs Történelembe. Mert valóban kétféle ember van, akit figyelnek, és aki figyel.

Jól emlékszem arra, hogy az általános iskolában, amikor terítékre került irodalomórán egy költő, akkor szisztematikusan végigvettük a verseinek nagyobb témaköreit: szerelmi költészete, tájleíró versei, politikai versei, istenes versek stb. Az istenes versek így, vagy úgy, de mindenkinél ott voltak. Nos, ennek a kötetnek szereplői is állandóan reflektálnak a létezésüket karbantartó erőkről. Isten, lelkiismeret, erkölcs, ki az, aki figyel? Nem kis változásokon mennek keresztül, kérdés, hogy ezt nevezhetjük hitnek vagy világnézetnek?

„Lőrinc okosabb volt, már kisfiú korától tudott arról, hogy az Isten, ha nincs is, bizonyos esetekben nagyon is jelen van, s ő ezt úgy nevezte, hogy az Isten, akit kitalál az ember, bizonyos esetekben valósággá lesz. Szóval egyszeriben élni kezd. Olyan, mint egy Pygmalion. És attól a naptól fogva ő irányítja a cselekedeteidet, és a te dolgod vakon követni őt.”

Tehát, nem csupán azért jó kézbe venni ezt a könyvet, mert megismerhetünk egy eleddig sokunk számára ismeretlen történelmi eseményláncolatot, hanem azért is, mert ismét letörölgethetjük a szemüvegünket, melyen keresztül szemléljük a dolgokat, és oly könnyen ítélkezünk mások felett.

A 21. századi Grendellel már egészen biztosan úgy vagyok, mintha megkülönböztetett vendége lennék egy olyan mesterszakácsnak, aki maga mögött hagyta a sokcsillagos nagy tereket, elengedett minden görcsöt és kényszert, és attól kezdve csak a saját kedvére a néhány éppen arra tévedő szerencsésnek rittyent hébe-korba valamit.
Ebben a „rittyentés” kifejezésben benne van minden, amit érzek, tapasztalok: hogy soha nincs semmi végletekig érlelgetve, csiszolgatva, hogy a formák, keretek mindig szerények, egyszerűek – ám ugyanakkor az ízek, az alapanyagok, a tudás mesterre vall. Szóval hogy nem értem (és sokan nem), ilyen kapacitás miért is csak ennyiben nyilvánul meg…
De persze értem (érteni vélem) és de persze legalább még megnyilvánul.
Úgyhogy innen nézve dicsérem ezt a könyvét, és mondom, hogy az utóbbi évek legélvezhetőbb írásművét kaptuk kézhez. Az alapsztori a többi értékelésben is megismerhető. Ezt egyetlen elbeszélő adja át egyetlen éjszaka alatt. Koherensen és sodró lendülettel. Egyszerűen, de ez sallangmentességet jelent, és nem egysíkúságot.
A 20. század második feléről újat mondani aligha lehet.* De amit el lehet mondani, amit következtetésként, ítéletként, felmentésként, bölcselkedésként és sóhajként össze lehet foglalni, az nekem így esik a legjobban. Így és ezzel tudok a legkönnyebben egyetérteni, azonosulni.

* Legfeljebb azt, hogy az új évszázad sem hozott lényegileg újat.

Grendel regénye egy sokáig, részben még ma is elhallgatott, a második világháború után, békeidőben elkövetett tömegmészárlás történetéből kiindulva a második világháborút követő évek zűrzavara köré épül*, miközben elsősorban a múlttal, a személyes döntésekkel való szembenézésre, erkölcsi, lelkiismereti kérdésekre reflektál, a szabadságra, sorsra, mértékre és ennek elveszítésére.
Az Elbeszélő Párizsban, sok évvel a történtek után találkozik régi ismerősével, Lőrinccel – kettejük beszélgetése alkotja a keretet, amelyet elsősorban Lőrinc apósának, Tocseknek a története tölt ki. Tocseket, a fiatal leventekatonát a szlovák Janák személyében menti ki a sors/a véletlen a ligetfalui tömegmészárlásból, egyetlen túlélőként. Janák döntése megmenti Tocsek életét, alakja pedig meghatározza annak további alakulását. A fiatal fiú felnőtté válása egyben a Janák értékrendjéhez, illúzióihoz, hitéhez való idomulást is jelenti, alkalmazkodást, döntéseket, melyek eltávolítják a családjától, meghasonláshoz, majd később kiábránduláshoz és magányhoz vezetnek. Meg önmarcangoláshoz, lelkiismeret-furdaláshoz – a túlélő örök önvádjához.
Az elbeszélő Tocsek alakjában egyszerre vizsgálja a jellegzetes kisebbségi sorskérdéseket (az apák és a fiúk generációjához, a többségi nemzethez való viszony, asszimiláció, kulturális-nyelvi identitásvesztés stb.) és a háború utáni fiatal nemzedék útkeresését, lehetőségeit. Az érzékeny lélektani ábrázolás emlékező nézőpontból enged betekintést a saját sorsuk alakulásával szembenézni tanuló alakok válaszkereséseibe, belső vívódásaiba. Közben meg a háttérben kirajzolódik a múlt század második felének társadalmi-politikai képe, annak minden visszásságával, kompromisszumaival, erkölcsi nullpontjával, a romantikus morál halálának keserű konstatálásával az elbeszélő részéről. Merthogy mindig történelmi helyzetben vagyunk, amelytől függetlenül nem létezik sem morál sem amoralitás.
De létezik-e ebben a világban személyes erkölcs, ha már ama régiről és egyetemesen érvényesnek hittről le kellett mondanunk? Megragadható, körvonalazható a bűn és az ártatlanság? A megfigyelt és figyelő közti határvonal? Vagy mindannyian egyszerre vagyunk áldozatok és bűnösök, megfigyeltek és megfigyelők? Lehet-e sorsot írni ahelyett, hogy a sors írna minket? Lehet-e erősebb az ember akarata a történelemnél? Kinek van igaza (ha ez egyáltalán megfogalmazható), Janáknak, Tocseknek vagy az Elbeszélőnek?

Az elbeszélő nem ítélkezik, nem vádol és nem is ment fel, tárgyilagosan, önmagát is harmadik személybe transzponálva szólal meg (ami a narráció szintjén, bevallom, engem picit zavart, erőltetettnek, sutának éreztem, annak ellenére, hogy értem az intenciót). Úgy vizsgálja a kétségtelenül fájó és marcangoló kérdéseket, hogy közben ne ujjal mutogasson – sem egyik, sem a másik fél felé. Apránként adagolja az újabb és újabb információkat, melyek hatására állandóan változik a kép, folyamatos újraértékelésre késztetve az olvasót, ráadásul mindezt úgy, hogy a történelem dimenziója mellé a metafizikait is bekapcsolja a narratíva különböző szintjein.
Janák, Tocsek és Lőrinc súlyos, fojtogató története az elhallgatottak kimondására, az embert felülíró történelem megértésére tett kísérlet, az emberi lélek és jellem rejtélyeiben és paradoxonaiban való alámerülés, mérték keresése egy amorális korban, az elveszített, talán sosem volt morál utáni nosztalgiával. Bukott angyalok története…

Egy szem állandóan, az örökkévalóságból figyel. Ez a szem nem egy konkrét szem, de mindent lát, még a gondolataidat is, a gondolkodásodat is ismeri, a legtitkosabb ösztöneidet is, egy szem, amely olyan távoli, mint az Isten. Ez a szem a lelkiismeret. Lát, de nem avatkozik közbe. A lelkiismeret azonos az Istennel, amely, egyesek szerint nem létezik. Lát, és azt gondolja, elég, ha látok, előbb-utóbb úgyis minden összefut bennem.

* Annyira eltitkolt eseményről van szó, hogy az áldozatok, de a tettesek kilétére vonatkozóan is többféle elmélet létezik, sőt a történetek állítólag egy egész gyilkosságsorozat részét képzik – egy részletesebb írás a témáról: http://www.tenyleg.com/index.php…

Nem tetszett. Egyszerűen nem. Túl… tocsogós. Ha már Tocsek. Lerágott csont, ezerszer elmondták már, még ha nem is így. Talán az így menti egy kicsit, de számomra nem eléggé. Ez csak amolyan közepes. Nem sajnáltam rá az időt, de többet sajnáltam volna. Szeretnék már valami nem negatívat és nem fúlpolitikait olvasni Grendeltől.