„Gregus Gábor Elmezavar trilógiájával idén télen ismerkedtem meg, amikor az író kedvesen felkeresett, hogy nem lenne-e kedvem tenni egy próbát a könyveivel. Természetesen igent mondtam, mert az első kötet fülszövege kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet, és azóta is nagyon örülök, hogy adtam neki egy esélyt. A Pillanatnyi elmezavar ugyanis egy igazán egyedi és különleges történet kezdete, és a folytatás, az Újabb elmezavar sem marad el mögötte. Izgatottan vártam hát, hogy fejest ugorhassak az utolsó részbe is, és elkísérjem a főszereplőt végső, mindent eldöntő útjára.
Végtelenül szomorú vagyok, amiért véget ért ez a remek történet, aminek három vaskos köteten keresztül lehettem a részese. Az előző két részhez hasonlóan a Végső elmezavar sem egy könnyed és egyszerű lezárás, sőt. Gregus Gábor tovább fokozza a hangulatot: az eddigieknél is több vért, harcot és még annál is több őrületet szőtt a cselekmény szálaiba. Nem gondoltam volna, hogy képes ennél is magasabbra emelni a lécet, de sikerült. Megőrültem ezért a könyvért. (Vagy inkább ettől a könyvtől, már magam sem tudom.) Egy brutálisan jó befejezés rajzolódott ki előttem, ami előtt a kalapomat is megemelném, ha lenne. Az első két könyvet is szerettem, de ez mindent vitt. Bőven túlszárnyalja őket, sok szép, értékes pillanatot hagyva hátra. Egy szinttel feljebb lépünk, mivel Domán rendkívül színes és impulzív tudatalattijának történései mellett a valós, kinti élete eseményeinek is tanúi lehetünk, ami jóval sivárabb és fájdalmasabb, mint az agya által létrehozott, védőpajzsként használt képzelgések. Felváltva ugrálunk a két sík között, és minél közelebb kerül a férfi a megoldáshoz, annál közelebb kerültem én is az összeomláshoz. Az író nem kímélte az érzéseimet. Elhitette velem, hogy lehet jó vége annak, amin keresztülmentem, és végül minden megoldódik, de nem. Elképzelni sem mertem azokat a dolgokat, amik a regény vége előtt nem sokkal lezajlottak. Egy pillanatra sem gondoltam bele abba, honnan mintázhatta főhősünk az agyában élő lények külsejét vagy viselkedését, annyira magával ragadott a rengeteg akció, így amint leesett az igazság, percekig tátott szájjal bámultam magam elé. Sokkolt, ami kiderült, és bele fog telni egy kis időbe, mire ezt megemésztem, de amint villanykörte módjára megvilágosodtam, onnantól másképp láttam mindent. Kitisztult előttem a kép, és ez bármennyi pénzt megért. Nem egyszer kerültem szívinfarktus közeli állapotba, vagy hördültem fel fájdalmasan az olvasottakon. Olykor alig bírtam lenyelni a torkomban nőtt gombócot, amit a számomra kedves szereplők elvesztése okozott, mert bizony ilyen is előfordult. Ekkor sírni és tombolni szerettem volna, bemászni a regénybe, és meg nem történtté tenni, ami történt. Csak reménykedni bírtam, hogy végül győzedelmeskedik majd a jó, mint a legtöbb magyar népmesében, és nem lesz több durva, a véresebbnél is véresebb összecsapás, ami miatt méltán kapott tizennyolcas karikát a sorozat.
Összességében nézve a Végső elmezavar nagyszerű lezárása ennek a remek, népmesei motívumokkal átszőtt sorozatnak. Elsöprő erővel teszi fel a pontot arra a bizonyos i-re. Hiányozni fog ez a véres, mégis szerethető történet, minden bájával és őrültségével. De nincs mese: itt a vége, fuss el véle. Egyszer talán visszafutok megint az elejére.”
Bővebben a blogon:
https://lapozzbeleblog.blogspot.com/2018/08/gregus-gabo…