The ​Briar King (Kingdoms of Thorn and Bone 1.) 7 csillagozás

Keyes ezúttal meglepett, hiszen a Váltott isten és az Age of Unreason ciklusokból úgy ismertem meg, mint az egzotikus világok mesterét. Ez a regény azonban első ránézésre az angolszász lovagkorba visz minket, ahol a mágiát csaknem elfelejtették, csupán a szentek áldásai és néhány boszorkányos átok maradt fenn az ember uralma előtti korból. Kétezer évnél is több telt el azóta, hogy az embernépek kiirtották az utolsó szörnyetegeket, az egyház pedig ugyanígy járt el az igazi hatalommal bíró boszorkány-királyokkal. Néhányan azonban úgy vélik, hogy ez a korszak hamarosan véget ér.
A könyv több, mint fele arra összpontosít, hogy felépítse ezt a viszonylag békés kort, amelyben a királyi intrikák és kisebb határvillongások jelentik a legnagyobb veszélyt az emberekre. A háttérben azonban fokozatosan kirajzolódik egy sötétebb és durvább, az emberrel szemben ellenséges világ, amely most kezd ébredezni. Keyes egyébként mindkét egymás mellett élő világot nagyon hangulatosan ábrázolja. Bizonyos titkos társaságok pedig eltökélték, hogy az új korban ők is részesednek a hatalomból, bármi áron. Így a regény utolsó harmada brutális változásokat hoz mind a főhősök, mind a világ sorsában. És ez még mindig csak előjátéka a folytatásoknak.
Karakterábrázolásában talán nem egy Robin Hobb, de érdekes és árnyalt szereplőkkel dolgozik, akiket nem fél komoly dilemmák elé állítani. Többen közülük már ez első kötet végére teljesen más emberek lesznek.
Apró érdekesség, hogy a világban megjelenő „fantasy nyelvek” mind valamilyen angol vagy más germán dialektus eltorzított, esetleg régies változatai, vagyis kellő nyelvérzékkel legalábbis meg lehet sejteni, hogy mit beszélnek a külföldi népek. A bevezető végén pedig felfedezhető egy különös utalás az amerikai történelemre, amelyre nagyon kíváncsi leszek, hogy visszatér-e még a szerző a folytatásban.

Tökéletes találkozása a hagyományos és a modern epic fantasynek. Hozza, amit mindkét tematikától elvárok.

Adott egy több szálon futó történet, melyet összeköt a múlt. Ebben a világban az emberek már sok-sok éve fellázadtak az őket uraló, zsarnoki szkaszloik ellen. Virgenya Dare, a Született Királynő győzedelmeskedett az elnyomók felett, a rabszolgasorsba taszított emberiséget pedig a szabadságba vezette. Azóta 2300 év telt el, és szkaszloik sorai, melyet az emberiség elátkozottságáról mondtak, beteljesülni látszanak.

A Crotheny Birodalom, melyet Dare leszármazottjai uralnak, egyelőre békés. Hamar megismerjük a királyi családot, leginkább Anne-t és szolgálóját, Austrát. Előbbit elvakítja egy hirtelen szerelmi fellángolás, utóbbi pedig hiába próbál érvelni ellene, nem jár sikerrel. Eközben William királyt öccse és tanácsadója, Robert igyekszik terelni. Robert pedig arról hírhedt, hogy nemigen válogat az eszközökben. Orgyilkosságok, zsarolások, kémkedés és túszejtés… mindebben profi. William pedig, bár szereti a feleségét, Muriel királynőt, azért nem veti meg a könnyen kapható ágyasokat sem, kiknek fattyakat is nemzett. Eközben egy köznépből felemelkedett lovag, Sir Neil sorsát is nyomon követhetjük, kinek meggyűlik a baja a származását becsmérlő, nemesi vérű lovagokkal. Fehér Aspar, a király erdészének szálán keresztül pedig megismerjük a régmúlt egyik nagy legendájának, a címbeli Vadrózsakirálynak a visszatérését, aki egy ősi, ártó istenség. Asparral pedig együtt lovagol egy darabig még Stephen Darige, a szerzetes, kinek nagy tapasztalata van az ősi nyelvek és kultúrák ismeretében. Dargige-hoz köthető egy egyik leghátborzongatóbb szál a történetben. És persze egy, látszólag mindentől távol álló, nemesi származású, ám bajkeverőként élő párbajhőst, Caziót is megismerhetjük, aki tipikus olasz szoknyapecér, és első ránézésre kifogástalan modorú úriember.

A történet nagyon izgalmas, és a sok párbeszéd miatt gyorsan fogy a könyv az ember kezében. Nem lassú, vánszorgós hanem nagyon is diktálja az ütemet. Nem sok túlírtságot éreztem rajta, és ha volt is nagyon részletesen leírt jelenet, akkor az okkal tűnt túlírtnak. Apróbb részletekre gondolok itt most, melyeknek később lesz jelentősége a cselekményben. Emellett a könyv… nos… véres. Olykor nagyon. Keyes pedig hatásosan ábrázolja a vérontást, mely, ahogy közeledünk a történet vége felé, sajnos egyre gyakoribb lesz a könyv világában. A harcjelenetek részletesek és kellően vizuálisak, a szereplők ábrázolása és fejlesztése pedig valószerű és jól levezetett. Maga a világ ábrázolása is jól kidolgozott, és nem megy a cselekmény rovására. Végig élvezetes; igazi pageturner. Bőven ajánlható mindenkinek, aki kedveli az epic fantasyt.

A The Briar King egy színes karaktergárdával operáló, négykötetes sorozat első darabja, mely sajnálatosan még nem kapott adaptációt. Bár, eltekintve korunk adaptációinak minőségétől, inkább nem is szeretném mozgóképen látni ezt a szériát. Hagyjuk meg abban a formában, melyben eredetileg is megjelent. És élvezzük úgy.

Van egy világ, ahol az emberek 2000 évvel korábban felszabadították magukat egy másik, az embereknél hatalmasabb képességekkel rendelkező faj rabszolgaságából – csak ehhez olyan erőket szabadítottak el, amik az ő pusztulásukat is okozhatják. Mindezt a kötet egyébként sok részletet el nem mondó prológusából tudjuk meg, majd hirtelen egy teljesen más világba csöppenünk.

A könyv első fele, két harmada műfajt vált, és egy lovagregénybe csöppenünk, ahol több különböző szemszögéből követünk végig egy problémás, intrikákkal teli időszakot, ahol a királyság ellenségei megpróbálják átvenni az uralmat, miközben egy fiatal hercegnő kamaszkori problémákkal küzd (mármint megismerkedik az első szerelemmel).

Ez a látszólag erős váltás remek feszültségkeltő eszköz lett: mi, olvasók tudjuk, hogy valami történni fog, ezért az első pillanattól kezdve megpróbálunk a sorok között olvasni, ill. felmérni, hogy pontosan ki és mennyit tud, és ezen keresztül elég mély ismeretekre szert tenni a világról, főbb erőiről (nagyrészt roppant keveset).

De aztán ahogy egyre mélyebbre merülünk a rejtélyek követésében, egy pont után rájövünk, hogy ez bizony nem az az idilli lovagvilág, hanem itt tényleg sötét erők munkálkodnak a háttérben, akik zömmel biztosan nem az emberiség barátai. És mivel ez a felismerés tényleg fokozatosan jön el, amikor végül bekövetkezik, annál erősebb a hatás.

Ezután a könyv hátralevő része már egy hatalmas összecsapássá növi ki magát, ahol hőseinknek elég lehetetlen döntéseket kell meghozniuk, és végül egy hihetetlen végső helytállás során megmenteni, amit csak lehet az értékeikből.

A világépítést és a történetszövést alapvetően becsülöm a könyvben, de a nézőpont karakterek valahogy nem lettek az igaziak – túlságosan a megszokott klisékre építkeznek, mind a fiatal, az életet most megismerő kamaszok, mind a magányos vándor unalomig ismert toposzok, amihez a könyv nem sokat ad hozzá. Ezen felül kifejezetten nehéz olvasni is: részben a szokásos fantasy betegség miatt, hogy mindennek valami egyedi neve van, amit meg kell tanulni, de egy csomó olyan kifejezést is használ hétköznapi fogalomként, amit én biztosan másképp írnék le (ami persze lehet az én műveletlenségem, nem lepődnék meg, ha a lovagkori utalások miatt valami ó-angol nyelvjárásra épített volna az író).

Összességében, mind a lassú építkezés, mind a sötétebb végkifejlet (ami még mindig csak egy nagyobb történet prológusa) bejött nekem, szívesen olvastam a részleteket. Csak azok a karakterek lettek volna egy kicsivel jobbak. Reménykedem, hogy a folytatásra ez össze fog jönni.